Évhosszmérő

Mégis lesz itt valami évzáró poszt így utólag, mert mindig jó visszaemlékezni egy évet, ugyanis kiderül, hogy nem is olyan rövid ám, mint amilyennek tűnik. Ki emlékszik már az év elején, hovatovább egy éve olvasott könyvekre? Na ezért jó egy blog, vagy egy olvasónapló. Többek között.

Megszámolva a 2012-es címkével ellátott bejegyzéseket, 36-an vannak, hárommal kevesebben 2011-es és 2010-es társaiknál, ugyanakkor 2012-ben volt olyan, hogy egy bejegyzésen belül négy könyvről írtam, szóval nem volt kevesebb a könyv, de nem ám.

Idén sokat újítottam könyvélmények terén, és visszanézve, elég vegyes is volt az év, több olyasmi belefért, amire azt tudtam mondani, hogy "nem jó".

Hát nézzük.
Két bejegyzést tudnék kedvencelni, az egyik Knut Hamsun Éhség c. művéről, a másik Elina Hirvonen itthon megjelent két könyvéről szól. Egy norvég és egy finn, nem meglepő azért annyira tőlem az utóbbi években. Náluk volt az igazán először, hogy amikor írni kezdtem róluk, akkor mindenfélét elolvastam, wikipédiát, interjúkat, és végül olyasmikbe botlottam, amiket máskor nem vettem volna észre, hogy például Hamsun mennyire ott van még az antikváriumok polcain német gót betűs kiadásban, hogy az egyetlen régi újságomban pont van róla egy korabeli cikk, amikor a háború után elmegyógyintézetbe csukták, hogy Elina Hirvonent elmentem megnézni, meghallgatni a Toldiban, amikor itt járt, és dedikáltattam is vele mind a két könyvet, pedig akkor még csak az első olvastam, a másodikat ott vettem meg. Róluk írtam a legszebb bejegyzéseket, de azt nem mondanám, hogy az ő műveik voltak a kedvenceim tavaly.

Kedvencek-kedvencek... kezdjük inkább a nagy hatásúakkal. Két könyv is akadt, amelynek a hatása biztos, hogy sokáig el fog kísérni. Az egyik a csaknem egy éve olvasott Dűne (angolul), a másik Tomas Sedlacek közgazdaságrengető könyve, az Economics of Good and Evil (szintén angolul).

Megértem a Dűnére, eljött az ideje, és megnéztük a filmeket és a tévéfilmeket is. Aztán nem olvastam tovább, nem jött a Children of Dune, pedig szerettem volna. De talán majd idén vagy jövőre. Frank Herbert látó és láttató, és erős stílusa van. Sedlacek könyve pedig szakmakritikai szempontból kezdett érdekelni, elmentem az előadására, amikor Budapesten volt, és utána jött meg pont a könyve, amit megrendeltem (így a dedikálásról sajnos lemaradtam). Nagyon tehetséges ember, akit az élet rögtön fontos pozíciókba helyezett, és milyen fiatal és körbeprédikálja a világot... a könyve pedig nagyon fontos, olvasnia kellene mindenkinek, és már le is fordították magyarra, a nyelv sem akadály már. Az alapvető elgondolkodnivaló belőle az, hogy a gondolkodásunk a mai napig az ókori filozófiai keretekben értelmezi a világot, és hogy mindenféle gazdasági jelenségek, a pénz, a válságok sokkal ősibbek, mint gondolnánk, a civilizációval, a társadalommal egyidősek, s mint ilyenek csak akkor irthatók ki, ha megszűnnének egyben civilizált embernek lenni, és visszatérnénk állati állapotunkhoz. Ezen az alapon egyébként a környezetvédős témákat is végig lehetne gondolni, de az már egy más történet.

Nagyon szép és kedves regény volt tavaly A sündisznó eleganciája, és kedvet csinált ahhoz, hogy műveltebb és finomabb legyek, vagy valami ilyesmi.

Az Izland-szerelem folytatódott az irodalomban, túljutottam Halldór Laxness Izlandi pörén, amiből úgy érzem, hogy szinte minden lényegeset megtudtam Izlandot illetően, nem mondanám, hogy könnyű olvasni, de érdemes. És az '50-es évek vonzásában szert tettem Spiró György Tavaszi tárlatára is, amit én mondjuk kihagyható irodalomnak érzek, de azért jó volt, mindenképp fontos adalék azoknak, akiknek kétségeik voltak a túlzott hatalomkoncentráció, a diktatúra dolgairól. Aztán volt itt egy újabb izgató darab Milan Kunderától, a Tréfa. Különös talán, de ha Kunderát olvasok a bkv-n, úgy érzem magam, mintha valami pornólapot olvasgatnék, vagy fülledt erotikával terhes ponyvát, már-már szégyellem magam, és nem akarom, hogy valaki beleolvasson. Pedig...

2012-es lista:

Marlo Morgan: Vidd hírét az igazaknak - hazugságkönyv, nem szeretnivaló
Frank Herbert: Dune - yeah
Joanna Bator: Homokhegy - a lengyel barátok mégiscsak rokonok...
Elina Hirvonen: Legtávolabb a haláltól - a sztereotíp Afrikaképet kidobhatjuk
Per Petterson - To Siberia - rejtély, de valahogy nem, Dánia-könyv
Muriel Barbery: A sündisznó eleganciája - igazi francia regény, finom és szép
Janne Teller: Semmi - spártai dán irodalom, kemény, üt
Szántó Piroska: Akt - '50-es évek az ajtón belülről
Nádas Péter: Egy családregény vége - csak zsidóknak
Muriel Barbery: Ínyencrapszódia - főzősműsorok helyett
Tomas Sedlacek: Economics of Good and Evil - lesz még ebből nagyobb valami új paradigma
Karinthy Ferenc: Szellemidézés - jobb lett volna, ha mégsem
Knut Hamsun: Éhség - megharapni magunkat
Szvoren Edina: Pertu - ki masztizott, hm?
Selma Lagerlöf: A halál kocsisa - estimese gót gyerekeknek
Sylvia Plath: The Bell Jar - tökéletes önpusztítóregény
Halldór Laxness: Izlandi pör - krónikák egy verselő, jámbor népről
Spiró György: Tavaszi tárlat - józanodás naivoknak
Milan Kundera: Tréfa - kell nekem moldvai népzene
Halldór Laxness: A jó papkisasszony - olyan jópapkisasszonyos
Ingmar Bergman: Laterna magica - élni, élni, élni

Laterna magica

Az a különleges élmény ért, hogy amikor decemberben megnéztem a Fanny és Alexander című filmet, épp hozzá tudtam olvasni mindazt a közvetlen élményanyagot, amiből készült. Pedig igazából nem is így terveztem. Nem terveztem én ezt az egész Bergman szerelmet.

Ingmar Bergman 1918-2007

Nem akarok nagy Bergman-tudornak tűnni. Véletlenül választottam ki az első igazán tudatos Bergman-filmnézéshez a Fannü oh Alexandert, miközben az önéletrajzi könyvéből megtudtam, épp ez volt utolsó filmje, ami ráadásul - ahogy nekem kiderült - egy feloldozós önfilm.

Nem volt előre eldöntött, hogy ez lesz az utolsó, a következő film már fájdalmasan nehezen  indult be az alkotóban, és nem bírta az öregedő, egyébként folyton betegeskedő test. A Laterna magicából nem derül ki a film szinopszisa, de nem lehet nem észrevenni, hogy jelenik meg saját családjának torz képe a filmbéli mostohacsaládban, és saját családjaként pedig a gyerekként álmodott "cirkuszi". Ingmar Bergman protestáns lelkészcsaládba született. A szigorú fegyelem, a büntetések, a beléjük vert bűntudat, a fantáziavilág, amibe ezek elől menekült örökre meghatározta és témát adott a rendezőnek. A filmben megjelenik maga a laterna magica, a fiú menekülő fantáziavilága, a belső tiltakozásképp sorolt káromkodások, a nagymama mindig kedves lakása, a megmozduló fehér nőszobor. Akik előbb a filmjeit látták, azok a könyvből rácsodálkoznak, hogy a filmeket a saját életének élményeiből építette, de nem közvetlenül, hanem magából kilépve örök érvényű műveket teremtve. Visszafelé, azaz előbb a könyvet olvasva pedig úgy működik, mint egy "használati útmutató".

1986-ban írta ezt a könyvet, akkor már 68 éves volt, és úgy írt, ahogy azok írnak, akik már kellően öregek a vaskos öniróniához, az őszinteséghez, önleleplezéshez és az örökségük leleplezéséhez is, és csak azokba nem megy bele, akik még élnek. A Laterna Magica vadul bensőséges, nehéz lenne nem úgy olvasni, mint egy forgatókönyvet, hiszen saját életének történéseit, fázisait mesterien kapcsolgatja át egymásba, lépi át az idősíkokat oda és vissza, mondhatni az egyes forgatókönyvek között, és pont annyit tudunk meg mindenből, amennyi kell, játszi könnyedséggel épít fel néhány szóval hús-vér karaktereket, óriási megfigyelő volt. Önmegfigyelő is, aki reggelente a pár perces rutinszerű meditálós önvizsgálatkor megállapította magáról, hogy hm, fáj a herém, biztos rák. Aztán nem kis cinizmussal ennyiben maradt, és elment dolgozni.

A munka pedig teljes embert követelt. Nyugalomban szeretett létezni, dolgozni, a forgatásokon rendet tartott, fegyelmet követelt, és nem szerette a léhaságot, a csapongó, részegeskedő és drogos színészeket, akik elisszák az agyukat, és nem tekintik munkának a munkájukat.

Úgy tűnik, az a típus volt, aki mindig tudta, mit akar csinálni, már gyerekként, és azt megszállottan hajtotta, aztán el is érte, és benne égett, amíg csak tudott, és ezért olyan áldozatokat hozott, amikért önmagának lehet, hogy sosem tudott megbocsátani. Öt felesége volt, kilenc gyereke született, és még volt néhány tartósabb viszonya. Az egyik ismert Liv Ullmann. A nyugalom-szerelem pedig az utolsó házasság Ingrid von Rosennel. Talán ennyit még érdemes röviden tudni. Többet - röviden - pedig talán nem érdemes.

1997-ben

Évzáró helyett

Mindig nagyszerű értelmes embert hallgatni, pláne szilveszterkor. A másik két részt is érdemes, de ez áll legközelebb a blog irodalmi csapásirányához, talán. Plusz még annyi, hogy ha már nagyság, szerintem Krasznahorkai az, és ezt lehet, hogy előbb felfedezik Németországban és az USA-ban, mint itthon. Ropni biztos nem fogja rá itthon a nép, a nagyságnak inkább utólag szeretünk örülni, amikor már nincs köztünk, nem él, hanem egy visszasiránkozható történelem.



Ez van most ahelyett, hogy úgy tűnik, nincs kedvem 2012-es olvasmányösszegzőt írni.

Csak Tréfa volt

Milan Kundera 83 éves, és több mint harminc éve Franciaországban él. Arról, amiért elment, el kellett mennie, vagy egyszerűen csak tanácsolták neki, hogy menjen el, azokból a dolgokból manifesztálódtak a könyvei, de leginkább a Tréfa.

Teljesen mindegy, hogy tényleg elárulta-e azt a cseh pilótát, aki a szövetségesek kémje lett, Kundera utálta a szocializmust, abban a formájában, miként az megvalósult az '50-es években. Azt pedig, hogy tényleg elárult-e egy embert, lehet, hogy már sose fogjuk megtudni, bár az író él és tagad, de a rendőrségi feljegyzés megvan róla, mikor jelent ott meg Milan Kundera jelenteni. Persze ahogy ma lehetséges virtuális trollseregletet üzemeltetni úgy, hogy a profilképeket társkereső oldalakról lopják, így Kundera nevét is ellophatták.. lehet, hogy csak egy ízetlen, kegyetlen és szörnyű tréfa volt.

Úgy tűnik, Kunderában mégis motoszkált valami ezzel kapcsolatban. A Tréfa főhőse, Ludvík egyrészt megéli Kundera pártból való kicsapatását, de innentől kezdve mintha egy alternatív sorsba csöppenne bele. Egy olyan sorsba, amit bár nem élt meg, mégis nagyon jól ismer, követ. A bányamunka, a kizártság, az elítélt lét évtizedekig tartó nyomora, az árulás által megnyomorított, soha vissza nem térő bizalom, az ember, aki már sose tud felhőtlenül örülni vagy szeretni. Kundera saját elmondása szerint a könyveiben a saját nem realizálódott személyiségei jelennek meg. Az élet máshol van című regényében a főhős például elárul egy pilótát...

Az optimizmus az emberiség ópiuma. Az egészséges lélek ostobaságtól bűzlik. Éljen Trockij! - írta Ludvík annak az együgyű libuskának, akinek éppen udvarolt, csak azért, hogy kizökkentse, mert a lány mindent komolyan vett. De nem csak a lány vett mindent komolyan. A nyílt levelezőlapra írt szavak eljutottak a párthoz, a pártbizottság, tele Ludvík ismerőseivel, elítélte őt, kizárták a pártból, ki az egyetemről. Korábbi barátai, cimborái komoly képpel fordultak el tőle, mintha soha nem is ismerték volna egymást. Az árulás utáni bosszúvágy a fordulat utáni évekre is megmaradt, bár közben többször megpróbálja tisztára mosni magát, a "csak tréfa volt" semennyire sem enyhítő körülmény a párt szemében.

A Tréfa sokkal sűrűbb, mint a Lét elviselhetetlen könnyűsége, végigköveti a szocializmus lelkes üdvözlését, azokat a sorsokat, amiket nem tett jobbá, a megosztottságot, hogy miként lesznek az emberek egymás ellenségei egy rigorózus, totalitárius világban, s hogy miként indul meg a kiábrándulás és jön a felismerés, hogy ez "nem is értünk van" azokban a lelkekben is, akikben legtovább kitartott a hit.

A mindenkori rezsimek képmutatását klasszikusan kifigurázza, amikor az egyházi keresztelőből furcsa, frusztráló névadó ünnepség lesz, mert a népnek nem megtiltani kell a szertartásokat, csak átnevezni a sajátunkra. Aztán persze nagyon ajánlottá tenni, ami még rosszabb, mintha kötelező lenne.

Egyre gyorsabban peregnek a színek, a szálak pedig végül összeérnek, az árulás elfakul, miközben az a nemzedék megérzi, hogy a fiatalsága beletelt a küzdés éveibe, a következők pedig még csak nem is értik azt, amiért ők éltek. Azért a nagy egészért, amiből nem az lett, aminek képzelték, ami közben eltelt az idő, és eltelt az élet, amit elfelejtettek élni.

Vivian Maier

„Helyet kell adnunk a többi embernek is. Olyan, mintha egy óriáskerékre szállnánk fel; végigüljük a menetet, és aztán át kell adnunk valaki másnak is a lehetőséget. És így tovább. Mindig jön valaki, aki átveszi a helyünket. Nincs semmi új a nap alatt.” (Vivian Maier)

Vivian Maier a saját szórakoztatására járta (az '50-es évekbeli) New York és Chicago utcáit, a fürdőszobáját laborrá alakította, egyébként slamposan öltözködött, nem nagyon izgatta a nőieskedés, viszont bátran belement az utcai portrék és helyzetképek világába, látásmódja pedig sokszor pimasz perspektívákat eredményezett. Az életét mások gyerekei mellett, nannyként élte le, félig osztrák-magyar, félig francia, az USA-ban élt, de franciának vallotta magát. Hosszú kabátjában és kalapban habókos figurának néz ki, akinek az utca összes bolondja a barátja, pedig a visszaemlékezők inkább távolságtartónak írják le. Élete utolsó éveiben pénzhiány miatt mindenét elárverezték, a százszámra álló dobozokat régi újságkivágásokkal, könyvekkel, fotókkal, negatívokkal. Lényegében csak minap fedezték fel, néhány évvel ezelőtt, és az, aki felvásárolta a negatívokat, mit sem tudott arról, mi az, amit vesz, és nem tudta senki. Mire rájött a vásárló, hogy ki fotózta ezeket, Vivian már elment, 83 évesen halt meg.

Ma másodjára néztem meg a képeiből nyílt kiállítást a Mai Manó Házban, és úgy érzem, mintha a barátnőm lenne, és pontosan értem, hogyan látott. Hatalmas kedvet csinált nem csak a fotózáshoz (hátha újra..), de az élethez, mert a képei nem bántanak, a képeiből az élet sugároz, as it is.

Most álljon itt csak néhány.

Ez azért, mert emiatt szerettem bele először. Ez a kép kortalan.

Ezt azért, mert a kiállítás anyagában nem volt benne. Nem olyan ütős, mint fénykép, de az, amit látunk rajta, ez az "apróság" teszi olyan otthonossá a munkáit.

A tükrök. Nem véletlenek.

Tulajdonképpen két világ van, fent és lent, és ha jól figyelünk, néha ilyen "lyukak" nyílnak rá, megláthatjuk, milyenek. És néha kiderülhet, hogy az alvilág sokkal szebb és fénylőbb, mint a "valódi".

Karcok, miként.

Nyáron történt

Néhány emlékmorzsa a nyár könyveiből. (Bocs az össze-vissza betűméretért és típusért, meghülyült a blogspot, pedig folyószövegként írtam, és ha valamit átállítok, valami más megy tönkre benne)

Spiró György: Tavaszi tárlat


Szóval rögtön nem lázadunk, ha a komfortérzetünk eléri a biztonsági szintet. Ha úgy érezzük, hogy már épp elvagyunk, nem akarnak kicsinálni, ha felismernek az utcán és még köszönnek is az emberek, ha a létezésünket tudomásul veszi a nagy-nagy gépezet. Tehát lélegzünk, eszünk, a félelmeket pedig eltemetjük a megelégedettség alá.  Beletörődötten vesszük fel a maszkot minden nap, és jó képet vágunk az értelmetlen mindennapokhoz. 

Szeretünk hinni a rendben, és hogy mindenkinek megvan a maga helye egy polcon, a polcon egy poros papírdobozban. És rettegve tátogunk, mint a tyúkok az ólban, ha egyikünket levágni viszik, félrehúzódunk és kilökjük magunkból a rendnek azt a darabkáját, hogy úgy érezzük, abban a rendben, amibe mi tartozunk, minden rendben van. (A rend három értelme...)

Halldór Laxness: Izlandi pör

Izland hosszú életű Nobel-díjasának könyve igazi összefoglaló a jégsziget történetéről, arról, amire büszkék lehetnek, és arról, amire nem, és arról, milyen eszméletlenül nehéz volt nem is olyan réges időkig az izlandi élet, és mégis mennyire szeretik hazájukat a viking leszármazottak.

Rajongok Izlandért, mert a végletek hazája. Jég és tűz birodalma. Embertelen környezet, ahol az emberek versekben beszéltek akkor, amikor a világ nagyobb részén inkább írástudatlanok voltak. A 800-as években elsőként létrejött parlamentért - a jelenben a web2 használatával neten, társadalmi közösség által írt alkotmányért. A we don't have cash, but have ash típusú humorért. A szomorú kedvességükért. (ami szomorúságot Laxness arca itt balról nem éppen tükröz, de ez a kedvencem róla:)

Amikor Laxness ezt a háromrészes regényét írta, javában zajlott a második világháború, és ő negyvenes évei elején járt. 1955-ben megkapta a Nobelt, és az indoklás alapján tulajdonképpen az Izlandi pörért jutalmazták, bár életműve elég nagynak mondható, még nyolcvanas éveiben is írt.

Amilyen nehéz ma megszerezni ezt a könyvet, olyan sokáig tartott kiolvasni. De minden sorát élveztem, és beleéreztem magam a XVII. századi Izland történelmébe. Az egész könyvet áthatja a Laxnesst jellemző eltiporhatatlan derű. Emellett annyira kontrasztos a mi élhetetlenségünk itt a Kárpát-medencében.

Pont így képzeltem el az Öxarát.. kép innen.

És az Althing, az izlandi parlamentnek helyet adó khmm, területet.

Sylvia Plath: The Bell Jar

Sylvia egyetlen regénye ugyanolyan felkavaró, mint a versei. Hogy tökéletes-e (miként a verseit jellemzik), nos elvenni nem kell belőle, sem hozzáadni, és nagyon szeretem a mondatait, és hogy olyan utálatossá váltak egyszerű angol szavak (mouthful pl.), és hogy kicsit megérthettem őt. A könyv után nincs sok kérdés a miértről, ha egyszer az üvegbúra (bell jar) rajtunk volt, többé nem ereszt. Elég csak egy pillanat...

És nem lehúzó, legalábbis angolul nem. Olyan inkább, mint egy napló, nem válik a sorsunkká, és mivel hiányoznak belőle a mesterkélt hangulatkeltők, egyszerűen nem feszít tovább annál, ami az élet. Szóval hogy ilyen. 

Selma Lagerlöf: A halál kocsisa

Kedves mese gyerekeknek rögtön a Niels Holgersson után a kamaszkorba lépve arról, hogy ha a lelkünkben mélyen igazán jók vagyunk, még a halál (kocsisa) is megszán minket, ergo jóság helyébe jót várj, és minden mérhetetlen szenvedés okkal van e földön.

Lagerlöf stílusa kilóg a mostanában olvasott akár északi szerzők sorából, hiszen korábbi Hamsunnál, Laxnessnél (nem beszélve a többiről, amit olvastam). Meglehet, hogy a fordítás is tehet róla, hogy kissé döcögősebb, távolságtartóbb is. A halál kocsisa 1912-ben született Lagerlöf tollából, hat évvel a világhírt és részben a Nobelt meghozó Niels Holgersson után. Lagerlöf meséinek értékét szerintem a feldolgozott monda- és hiedelemvilág adja. Például az ilyen momentumok:

"Halottnak akartam tettetni magam, mondta. Láttam, de miért csináltad? Biztosan hallottad te is, mondta a gyerek, hogy ha medvével találkozol az erdőben, le kell gyorsan feküdnöd a földre, és úgy kell tenned, mintha halott volnál. Akkor a medve elmegy, hogy ásson egy gödröt, amibe eltemet, te meg közben elszökhetsz."  (120. oldal)

A 81 évet élt svéd írónő életművének részletes megismerése még várat magára. Remélem vannak emlékhelyek Landskronában, ahol tanított, és meg is tudom látogatni egyszer, ahogy Mårbackát is, a falut, ahol született és meghalt, miközben bejárta Jeruzsálemet, Olaszországot és a Közel-Keletet - csak hogy ne higgyük, hagyta magát otthon bepókhálósodni. Első(?) szerelme a 19. század végén Sophie Elkan volt, akivel rendszeresen kritizálták egymás munkáit, majd később a korai feminista Valborg Olander. Szeretném hamarosan svédül olvasni.

Szvoren Edina: Pertu

És akkor most fejet vissza a magyarba. Végre van valami igazán jelentősnek látszó dolog, ha műveltebb lennék, mondanék többet is, így inkább azt mondom, az elmúlt tíz évben.

Tud írni, és ez nagy dolog. Magabiztos is. Nekem már csak egyetlen gondom van, és legközelebb akkor szeretném olvasni, ha ez másként van, ha nincs ennyi groteszk, ennyi állati a szerencsétlen ábrázolt alakokban, ha tudnak mást is maszturbáción, a mocsokban való játszadozáson, az egymás sanyargatásán túl. Van, akinek tetszik, hogy erotikába öli a részvétet (Réz Pál, wikipédia), nekem sok ez a mindenre adott egyszerű válasz, és megint olyan érzésem van, mint sok más kortársnál, leghangosabban például Háy Jánosnál, hogy a világ nem ilyen. Hogy a komolysággal megrajzolt dolgok hamisak, és túl komolykodó ez a stílus ehhez képest. Sajnálom, hogy ezt a vonalat emeli ki az ún. kánon, és ettől úgy érzem, még mélyebbre süllyed le a társadalmi tudat, hogy csak a saját barnás segglyukunkat tudjuk nézni, és díjakkal jutalmazzuk a nagyszerű groteszkséget. Pedig kinőhetnénk Kafkából, bármennyire nagyszerű volt is az akkor, amikor.

Positively.

Az Éhség gőgje

Knut Hamsun 1890-ben,
az Éhség megjelenésekor, Wikipédia

Knut Hamsun 1920-ban Nobel-díjjal kitüntetett norvég író velejéig fasiszta volt, a második világháború idején Quislinggel pacsizott, Hitlernél bratyizott és árulkodott, kisujját sem mozdította bajba, avagy koncentrációs táborba került írótársaiért, nyíltan szimpatizált a nácikkal, Hitlert az emberiség harcosának nevezte (a Wikipédia szerint).

Könyveit jóformán propaganda anyagként osztogatták, mígnem amikor a népnek már elege volt a németekből, tömegesen postázták vissza Hamsunnak, vagy elégették őket.

Érdemes azért megjegyezni, hogy bár általában véve az ősgermán mítosz imponált sok északinak, a norvégok kis százaléka szimpatizált csak a nácikkal. A norvég ellenállási mozgalom nagy elismerést váltott ki a testvérnépek között, hiszen a dánok átengedték a második világháború alatt németeket, a svédek pedig acélt szállítottak nekik a "semlegességük" megőrzése érdekében, megvan tehát az alapja az akár máig is kitartó kollektív lelkiismeretfurdalásnak. Ezzel szemben a norvégok egyből ellenálltak, frissen kivívott függetlenségüket nem akarták egykönnyen adni, de eleinte könnyedén leverték őket a nácik, és jött a megtorlás. A "norvég fiúk" bevették magukat az erdőkbe, és később Angliában kiképzett katonaként rengeteg bosszantó szabotázst hajtottak végre a nácik ellen. Mindemiatt a többiek eléggé felnéztek a norvégokra. A Max Manus című filmet igazán érdemes megnézni.

Visszatérve Hamsunhoz: a háború után bíróság elé került, de már nagyon öreg volt, nyolcvan fölött járt, elkobozták vagyonát, és szellemileg megroggyantnak nyilvánították, bedugták egy pszichiátriára, hiszen mégiscsak egy nagy íróról volt szó, nem akaródzott börtönbe vetni az öreget. Hamsun majdnem annyira gyűlölt figurája lett a norvég közéletnek, mint Quisling. És ez annyira nem múlt el, hogy mikor 2002-ben utcát akartak elnevezni róla, a közfelháborodás miatt letettek erről. A 2009-ben szülőhelyén megnyílt emlékházat is sokan támadják. Quislinget - a nácik norvég kormányzóját - egyébként kivégezték.

Knut Hamsun center Hamarøyben, nordnorge.com

Hamsun olyan volt, mint nekünk Nyírő. Vagy hát mégsem. Hamsun ugyanis már jóval a sörpuccs előtt sikeres, elismert író volt, ezt mutatja a Nobel-díj is. Nyírővel vagy éppen Wass-sal ellentétben nem koccolt le a vereség után, bíróság elé állt. Életének 93. évében úgy halt meg, ahogy kezdte, szegénységben. Az eszméiről azonban nem mondott le, és élete utolsó regényében még megpróbálta elmagyarázni az okokat, s a regényből állítólag ki is tűnik, semmi baj nem volt az elméjével 90 évesen sem, és ugyanolyan fasiszta maradt, mint volt, nem bánt meg semmit.

Hamsun előbb misztikus volt, majd népellenes és végül fasiszta lett - írja róla az Éhség című regény 1963-as magyar fordításának utószavában Hegedüs Géza. A kor magyar kultúrpolitikáját is figyelembe véve (vagyis levonva a túlzásokat) az Éhségben valóban felfedezhetők, ha akarjuk, a csírázó fasiszta gondolatok.

Hamsun egy észak-norvég faluban látta meg a napvilágot, és általában véve szegénységben élte élete első húsz-harminc évét. Többféle fizikai munkát is vállalt, így jutott el Amerikába is, ahonnan visszatérve megírta például az Éhség című regényt, ami meghozta az első igazi sikert az írónak.

Hegedüs szerint a regény témája ellenére (éhség, nyomorúság) nem társadalomcentrikus, nem is naturalista, inkább impresszionista, s mintha mindenütt saját csillogását keresné. Utóbbit már inkább én mondom. Igen, a regény beszűkült, és mindinkább beszűkül, minél éhesebb a főhősünk, a narrátor, az író. A nyomor azonban nem teszi alázatossá, dühödten szitkozódik és pöröl az istennel, amiért ilyen mélyre taszította, s a könyvben nincs egyetlen tiszta szereplő sem, ha valaki nem gonosz, akkor irigy vagy fukar, de legalábbis közönyös. Az emberek iránti megvetés és undor fel-felbukik a sorok között. Az emberek romlottak, és egyáltalán semmi nem hoz menekülést - itt nincsenek fehéren magasló lenyűgöző hegyek, a tél egyenlő a halállal, amikor minden megaláztatást be kell vállalni elkerülendő az utcát, miközben csak egy meleg és csendes zugra lenne talán szüksége, hogy megírja a művet, amiből pénzt csinálhatna és híres lehetne. Becsvágyó és büszke. Mindaddig elhazudja saját helyzetét mindenki előtt, amíg nem jut az éhezésnek arra a fokára, hogy forgácsot rág és a saját ujját próbálja meg lerágni. Hiú, és önismeret helyett csak az önostorozásra képes, miközben apróra megfigyel mindent, és legelborultabb pillanatait is meg tudja örökíteni.

Mégis, Hamsun rövidke regényében otthonosan éreztem magam, mintha zsebre vágott volna, hogy átéljem mindazt, amit ő. Egyáltalán semmit nem titkol, vagy szépít el. Sem az őrjöngéseit, sem a baklövéseit, sem azt, ami miatt saját magát is megvetette. Sosem múló fensőbbrendűségi tudatát jól jellemzi az az epizód, amikor egy szakadt süteményárus öregasszonynak odadobja az összes pénzét jelentő néhány koronát, ami abból származik, hogy rosszul adott vissza neki a szatócs... mivel lopottként tekint a pénzre, így szabadul meg tőle. Hanem amikor már nagyon éhes, felbukkan a süteményesnél, és ahelyett, hogy kérne, egyszerűen elveszi, ami neki "jár". És őszintén úgy tesz, mintha a másik lenne a hülye, hogy nem emlékszik az ő "rendelésére". Minden helyzetet próbál úgy faragni, hazudni, ember oldalába lyukat beszélni, hogy ő jól jöjjön ki belőle, és minden alázatossága merő alakoskodás. Az a fajta ember, akin szegénységében is érezni, hogy ha pénzhez jutna, keményen taposna lefelé, és felfelé, a rang irányába lojális.

Hegedüs Gézának ugyanakkor nem volt abban igaza, hogy Hamsun elhallgatja, a szegények nem tudnak feljebb jutni, mert a tőkés társadalom leküzdhetetlen akadályokat gördít eléjük (és ezért milyen jó, hogy jött a szocializmus). Hamsun maga az Éhségbeli énjével jó példa az állatias eltökéltségre, ami előbb-utóbb eredményre vezet. Még ha közben néhányszor bele is hal.

Két Karinthy

Legalább megtudtam, hogy élt utolsó éveiben, és hogy halt meg Karinthy Frigyes. A Szellemidézés egyébként nem is túl érdekes, de nem is elég informatív. Kik ezek a barátok, és kit érdekel, kivel csajoznak?  Olyan ez a könyv, mint egy későbbi feldolgozásra váró jegyzet, mintha az írója arra számítana, valaki majd lábjegyzeteket gyárt hozzá, és ezért elég jó ez a takarékos nyelvezet és logikátlan szövögetés, azt pedig már végképp nem kell tudnunk ki a PetiJóska.

Karinthy Frigyes (j.) és fia, Karinthy Ferenc

A fia által közvetített kép Karinthyról egy bogaras, kövér, kapcsolataiban naiv, sőt akár tolakodó ember, akit a felesége vitt a sírba. Abból a néhány dologból, amit a könyv ad, Karinthy halálának körülményei a legérdekesebbek, de nem kerülünk megérintett állapotba, sőt ez a halál is olyan blődnek tűnik, nem, nem viccesnek, nem egy humoristához "illően" rendezettnek, a blőd maga a leírás, amilyen szenvtelen tárgyilagossággal a fia egyszerűen egymás mellé veti azokat a mondatokat, amiből kijön az az utolsó néhány nap és óra, amikor már az író is érzi a véget, aminek még nagyon nem szerette volna megadni magát. Egy látomásban (? mégis honnan tudjuk meg, hogy Karinthy Ferenc honnan szedte össze ezeket, kitalálta, az apja elmondta - kevéssé valószínű, vagy más?) megjelenik Kosztolányi, a régi barát, de ez ilyen halott barátokhoz szóló beszélgetések, és egyáltalán, ahogy Karinthy "beszél" ebben a könyvben, valahogy nem tűnnek életszerűnek, és nem passzolnak össze az íróval, pláne nem kerülnek semmiféle kapcsolatba a fiával, leszámítva azt, hogy mintha néha a háta mögött nevetnének rajta. Végül maga a halál-jelenet alig érdekfeszítőbb, mintha egy Szomszédok-részt néztünk volna meg.

Apa és fia stílusa, a kor, amiben éltek olyannyira különbözik, hogy egy kötetben e kettőt csak naaaagy empátiával lehetett volna áthidalni és sok szeretettel. Így csak nevetségessé lett az egyik, és semmirekellővé a  másik.

Economics of Good and Evil

Megtaláltam a nekem való gondolkodót. Úgy hívják, Tomáš Sedláček.
A többséggel - legyen az közeli-távoli barát, ismerős vagy újságíró, blogger stb. - általában az a bajom, hogy elmennek egy irányba, és rögeszméssé válnak, nem tudnak kinézni belőle, és minden szent, ami onnan jön, és minden szar, ami máshonnan. És így már nem is igazán gondolkodók, hanem hívők. Na mindegy.

Ínyencrapszódia

Nem hiába telt el 6 év az Ínyencrapszódia és A sündisznó eleganciája között. Az utóbbi sikerére való tekintettel idén nálunk is kiadott Ínyencrapszódiát vissza kellett volna adni átdolgozásra az írónőnek, és akkor ez  most egy nagyszerű regény lenne, és nem egy fércmű.

Egy családregény vége

Ahogy haladtam előre a könyvben, egyre jöttek a stációk, most éppen miért gondolom úgy, hogy ez egy nem is olyan nagyszerű könyv.

Biztos sokan meghökkennének azon, ha valaki azt meri mondani, Nádas Péter írása, legalábbis az Egy családregény vége nem annyira zseniális. Az első oldalak még tetszettek, de néhány tíz oldal után majdnem leraktam, mert már nagyon nem lehetett követni. Összekuszálódtak az alanyok, a szavak, és az egész túlságosan takarékos volt, nem éppen feszes, ahogy a méltatók írják.

Aztán a következő stáció az volt, hogy ez az egész igazán a zsidóknak érdekes, úgy értem, akinek ilyen gyökerei vannak. De itt is mintha elfáradt volna az író, az első néhány száz évről, amik több ezer évre nyúltak vissza, részletes, kimerítő történetet kapunk, aztán ahogy haladunk előre az időben, egyre jobban pörögnek az életrajzok, és az utolsó zsidó ősökből már csak egy-egy név van, pedig róluk már sokkal többet lehetne tudni elvileg... ha valamit feltételezhetünk egyáltalán. Persze a misztikumba vesző történetek engem is (jobban?) izgatnak.

Végül a család - ilyen a család? És mi ez a bizarr kiképzőiskola? Mire mond nemet a gyerek - ez is az egyik fő méltatás. Nem értem.

Az egész könyv valahogy nem volt kielégítő. Nem szerettem a nyelvezetét, nem vitt a történet, és csak mozzanatok voltak, amikor igazán élveztem, de akkor mindig jött egy váltás, de nem simult, az egyes elemek egymásra voltak csak hányva, és végül rajtamaradt a posztmodern zubbony, hogy márpedig ezt sznobkötelesség szeretni, homokozólapáttal.

Szántó Piroska: Akt

"... pedig énvelem már egy évvel ezelőtt közölték, hogy nem vagyok festő. S Pista sem író már."

Összebarátkoztunk Piri nénivel, és elmesélte nekem az ötvenes éveket és a hatvanasakat is. Azt, hogy miért voltak ők akkor kommunisták, és aztán miért nem voltak igazán azok. Hogy miként lehetett túlélni, amikor semmi nem működött és üresek voltak a boltok. Hogy a hatalom vonzza a középszerű, tehetségtelen embereket, és hogyan nyomja el a kreatívokat. Hogy miért született annyi remek fordítás abban az időben. Szántó Piroskát leginkább a könyvillusztrációi után ismerhetjük. Pedig festő akart lenni.

Aktja nélkül nem érteném az '50-es éveket, és még kevésbé '56-ot.

Az első döbbenet: Szántó Piroska Kiskunfélegyházán született, és élt vagy 16 éves koráig. Már megvolt a Constantinum, más nem sok volt amúgy sem, és már akkor is elég állott és poros volt a kisváros - hát mit kezdene ott egy művész, egy festő?

Annyi nyomot hagyott az Alföld, hogy a festő lelkének mindig csodálnivaló maradt a természet, de a termesztés művei is, és ez a naiv művészet még segítségére lehetett akkor, amikor hosszú-hosszú éveken át illusztrációkból élt.

Merthogy mi is történt...
"- Hát én azt gondoltam pedig, hogy legalábbis miniszter lesz most, kedves Peroska.
Nem Károlyka az első, aki ezt dörgöli az orrom alá, többen csodálkoznak,  hogy én, a régi kommunista, így élek, s nem tartottam a markomat felszabaduláskor azzal, hogy most kérem a megdicsőülést, a nagy állást, egyáltalán a díjazást és a kárpótlást azért a nagyon kevésért, amit csináltam. Undorító. De most mondjam el neki, hogy még festőnek sem minősülök, csak sokszorosító grafikusnak vettek fel a Szövetségbe, mert nem tudom azt csinálni a piktúrában, amit most követelnek? És hogy életemben sem csináltam sokszorosító grafikát? Hogy igazán nehezen élünk, Pistának rengeteg a kötelezettsége, s kevés a lektori fizetése, s fordít, nem jelenhet meg? Hogy Panni tanár,  német-francia szakos, s nem a szaktárgyát tanítja borzasztóan kevés pénzért? Hogy rettegünk az éjszakai csengetéstől, hiszen én a diákperben együtt ültem Rajkkal? Lehetetlen. Nem tehetem. Senkinek sem beszélünk erről, éppen Károlykának jajgassam el, hogy én nem így képzeltem..?"



"Elvársak, közeleg Rákosi elvtárs születésnapja, elvárjuk, hogy  munkájával részt vesz az ország atyja és bölcs tanácsadója köszöntésében. Készül az ország Rákosi elvtárs születésnapjára, és ugyancsak fő Vas Pista és Réz Pali feje, ők szerkesztik az ünnepi kötetet, ördögöt szerkesztik! Hiszen nincs az a vacak könyvborító, mit fel ne kellene küldeni a minisztériumba, hát még az ilyen csudát. És folyik a könyörgés, tanácskérés, hogy a Paliék, ugye, dicsérően terjesztik a minisztérium elé, ugye jó? ugye ilyen kell, ők tiszta szívből írták, elég értelmes? elég méltató?..."

Vas István ki akar lépni a pártból, megírja a levelet, de sosem veszik komolyan, és a tűzhöz közelebb ücsörgő ismerősök valahogy megvédik a legrosszabbtól. Tehát nem halnak éhen.

Soronként, mint gyárban, fizették a versért a normát: 12-t tehát soronként, így született a hosszú-hosszú Vackor és a többi gyerekvers Kormos Istvántól például. A gyerekirodalom és a fordítás elment azoktól is, akiket csak megtűrtek. S csak, hogy érezzük az áthallásokat legközelebb, Kormos, aki sokáig, akárcsak Piroska testvére, Panni, Vaséknál lakott, így szólott a ("a Keletiék lakásában családjával beköltöző") határvadász négyéves kisfiához a gangon, amikor az odabiciklizett az ajtajuk elé, és megkérdezte, Mitök van?
"- Mi az, hát nem hozott a papád ma tőkés bácsi ujját? Se tőkés bácsi fél szemét a jó kisfiúnak? Tőkés bácsi szőrös szívét se?"


'56-ot az a végletekig kizsigerelt nyomor hozta el, hogy az embereket szinte öntudatlanul vonzotta a lázadás. Még merték azt, amit félő, hogy ma talán nem. És volt szociális háló, ami a szinte teljes hiány állapotában is fenntartotta az embereket, félő, hogy ma nem lenne ilyen.

A semmi értelme

Egy szuszra kiolvasós könyv. Cizellálatlan gyerek(?)gonoszság(?).

Van ez a Janne Teller könyv, a címe Semmi. Először botránykönyv lett, betiltották, aztán eltelt néhány év, és kötelező olvasmány lett belőle ugyanott, Dániában. Ha semminek nincs értelme, akkor nincs értelme csinálni semmit.

Erre jött rá Pierre Anthon, összepakolta iskolai könyveit, és hazament. Onnantól többet nem ment iskolába, hanem egy szilvafán ücsörögve osztotta az észt az oda tartó társainak. Mint egy gonosz filozófus, úgy gúnyolta őket azért a kisszerű életért, amiért éppen tanulnak, amire nevelik őket, amit a szülők elhallgatnak, és amit majd ők is jól megszoknak, csak ne kelljen soha sem arra gondolni. Hogy mire? Hát, hogy van-e értelme mindannak a kisszerűségnek, amit csinálnak, és csinálni fognak.

A szilvamaggal köpködő Pierre Anthon maga Lucifer, aki mint már ősidőktől fogva, az emberekben lakozó rosszat, elégedetlent, rebellist piszkálja. Csakhogy nem jár sikerrel. Annak ellenére sem, hogy az egész könyv mást sugall, hiszen tele van erőszakkal. Nem, Lucifer nem jól választott célközönséget, a gyerekek ugyanis még túl tiszták, és még hisznek. Hisznek abban, hogy ami nekik fontos, az valami abszolút. Ezért amikor lázadásképp elkezdik összeszedni a fontos dolgokat, akkor nem relativizálják egymásét, hanem egyformán fontosnak, mondhatni darabra ismerik el azokat, és fontosságukban így egyenlőek ezek a dolgok, mint ők maguk egyenlőek, ahogy egy osztályba járnak. Így készül el a Fontos Dolgok Halma. Mivel az élet értelem nélkül elviselhetetlen lenne, be akarják bizonyítani, hogy vannak fontos dolgok, van mit feláldozni, és ebben az áldozathozatalban egymással szemben egyre durvábbak lesznek, és könyörtelenek. Már nem olyanok, mint a gyerekek. Végül elkészül a halom, de Pierre Anthon annak a nyugalmát is elveszi tőlük, amit az átvitt és szó szerinti megcsonkítással nyertek. Lucifernek pusztulnia kell.

A gyerekvilág tehát nem a felnőttvilágban látja meg az ellenséget, hiába lázít Lucifer, mert még hisz benne, hogy majd ő más lesz. Bármennyire manipulálhatók a gyerekek, furcsa mód épp hogy őket nem tudja kedve szerint manipulálni Lucifer: saját maga bukik csak bele a felvilágosodásba. És az élet megy tovább kisszerűen, de többé már nem olyan ártatlanul.  Az élet értelme végül nem több egy kupac hamunál (por és hamu... ez is szimbolika)

Ez a könyv adja magát, hogy elemezzék, és nagyon megosztó. Furcsa mód már magában a könyvben is van két értelmezés. Az egyik utószó Bárány Tiboré, már-már fáj ez a mézes közhelyesség..a másik Tandori Dezsőé, aki meg, miként műveit mostanában a Scolar kiadó adja ki, gondolom felkérettetett egy röpke szövegre, és ő az ő véleménye kicsit karcosabban szól a bestsellerről. Mert lehámozva a sztorit, ennek a kisregénynek nincs nyelve, tere, miliője. Ez a regény óriási lenne ezekkel együtt.

Keveset, szépen

Vannak könyvek, amik jobbá tesznek. Felejts el csúnya beszédet, ne adj isten, káromkodást, csináld kedvvel a legapróbb teendőket, és közben mégis légy méltóságod teljes tudatában, szeresd a mindennapi csodákat, de ne akarj sokat, pontnyi életed éld épp úgy, mint egy pont, elégedetten. Valami ilyen filozófia.

Muriel Barbery könyve, A sündisznó eleganciája egy véletlen, ezúttal, mint ilyen, szerencsés választás volt. A molyon jártamban véletlenül keveredtem oda, ahol megemlítette olyasvalaki, aki kedvel egy igen ritkán kedvelt könyvet, amit nem mellesleg én is kedvelek, és az ilyen ritka találkozások azt a nyomatot hagyják bennem, hogy meg kéne nézni, mit kedvel még, és akkor jött ez.

Mindig, amikor egy adag szépségtudatra van szükségem, ezt kell elolvasni. Muriel Barbery francia filozófus professzornő egyébként, aki mostanában Japánban él.


A növényeket
és gyerekeket muszáj gondozni.
Muszáj.

Nagyon hálás vagyok azért, hogy a házmesternő is lehet rejtett filozófus, a filozofálgató kislány pedig beképzelt kisköcsög, akit még így sem tudunk utálni, mert együtt tanul velünk, és mert szerencsére van egy filozófus házmesternő, aki érti és befogadja, és immúnis a kamaszkor gonoszságaira. Természetesen most már végképp szeretném elolvasni az Anna Kareninát. Kakuro: "A boldog családok mind hasonlók egymáshoz..., René: ...minden boldogtalan család a maga módján az".

Fel kell írni valahová nagy betűkkel: csak kevés dolgot kell csinálni, de szépen. Úgy kellene ismerni mindent, amit szeretünk, ahogy René és Kakuro ismerik a filmeket, a kedvenc festményeiket, a stílusokat már első pillantásra, a kedvenc zenéket néhány hangról, a közös érdeklődést két szóból.

Milyen unalom

Megpróbálom felidézni a legutóbbi 4-5 könyvet, amit olvastam, köztük azt, milyen is volt Per Petterson To Siberia című regénye. Nem Norvégiában, nem Szibériában, Dániában vagyunk.

Azt hiszem, azt adta a könyv (kicsit hasonlóan a Lótolvajokhoz), hogy milyenek voltak az azelőtti idők, amikor a skandináv térség még nem volt egyenlő a gazdag jóléti államok fogalmával. Másrészt arról, hogy milyen volt megélni a háborút, amikor bejönnek a németek, de nincs híradás, csak úgy hírlik.. milyen várni egyáltalán, mindig várni valakire a kikötőben, a hideg szélben, nézni az egyre növő hajótestet, ahogy közeledik a távolból. Minden, ami elképzelhető, jó és izgalmas, jön vele együtt, és aztán sokszor a baj és szomorúság, a család veszte is hitelképtelenség formájában. Hogy milyen a gyűlölet, hogy bimbózik ki az antiszemitizmus. Megcsókol az iskola után egy fiú, és kiderül róla később, hogy zsidó. Ciki. Pedig ő volt a leghelyesebb srác az osztályban.
Az, hogy lehet valaki erős, de a hatalom mindig erősebb, pedig hamis, faragatlan és bunkó. A keretek adottak, a társadalmi normák szétfeszíthetetlenek. "Voltak rossz tapasztalataim a jutlandiakkal". A kommunizmus naiv kísértete (Szibéria). Norvégia, Svédország, Dánia szerepe a háborúban. Hogy hová aljasodnak az emberek a hatalom koncáért, amit a dánok nem hagynak egymás közt megtorlatlanul.

Ezen kívül a fő alakot, a szemünk előtt felnövő lányt kevésbé értem. Fiús, mert olyan akar lenni, mint a bátyja. Senkije nincs ezen a srácon kívül, és végül ő sem lesz már. De addig mindent megtenne, és meg is tesz, vakon, bármit. Olyan ez, mint egy testvérszerelem. És reménytelen. A szülők kvázi zombik, a nagyapa alkoholista farmer, aki felakasztja magát. Nagyapa és fia között pattanásig feszülő ellentétek, mint vetélytársak. Lovak, amiknek van gazdája. Az unalom, amit a női test jelent, amikor a férfiak vágynak rá, és megkapják.

Sok mindent jelent ez a könyv, de semmi nem elég kerek, nem elég koherens, vagy csak kérne egy magyarra fordítást.

civilization

Stockholm kultúrháza egy több emeletes komplexum, ahol kortárs vér patakzik frissen és üdén; hogy csak egyet említsek: a videóinstallációk minden leplet lerántanak az emberről, néha kényelmetlen és kellemetlen, provokatív - legalábbis nekünk, akik egy igazi konzervatív országból jöttünk.

Aztán persze szórakozunk. Nem is bírunk többet néhány videónál, belehallgatni a braketáncosok próbájába, megnézni, mi az aktuális tipping point, pedig van ott könyvtár, könyvesbolt, antikvárium, na meg kávézó, amit azért nem hagytunk ki. Képzeljünk el egy plázát, amiben nem butikok vannak, és nem valami ócska sláger dől ki mindegyikből, hanem helyette kultúra kultúra hátán. Sok minden ingyen.

Az alábbi videót 3D-ben láttuk, úgy még jobban beszippant, nagyon nagy hatású, óriási és szép. Többször végignéztük egymás után, és remélem, még fogom látni valamikor.

Eeva-Liisa Manner: Theorem

Let prose be hard, let it provoke unease.
But the poem is an echo that is heard when life is mute:

shadows gliding on mountains; the image of wind and cloud,
the passage of smoke or life: bright, dusky, bright,

a river flowing silent, deep cloudy forests,
houses mouldering slowly, lanes radiating heat,

a worm-down threshold, the stillness of shadow,
a child's timorous step into the darkness of the room,

a letter that comes from afar and is pushed under the door,
so big and white that it fills the house,

or a day so stiff and bright that you can hear
how the sun nails shut the abandoned blue door.


finnből fordította: Emily Jeremiah

A tetteink beszélnek

Minden a skandináv irodalommal van most tele (nagyon helyes), de a merítésből a finnek rendre kimaradnak. Persze ők már csak nyelvüknél fogva sem skandinávok, mentalitásuk viszont elég közel áll a többi a szomszédhoz, és írásuk is.

De ez az elkülönülés is lehet az oka, amiért itthon egyáltalán nem övezi olyan nagy népszerűség a finn írókat, mint a skandinávokat egyébként, valahogy igen kevés fordítás születik, a finn kultúra pedig nehezen megismerhető, nem tudnék egyet sem mondani, akit jaj, fordítsanak már le, talán Bo Carpelant, de hát ő svédül írt (miként a finn írók közül sokan, és a svéd hivatalos nyelv is Finnországban).

Az viszont már meglepő, hogy úgy tűnik, az egyetlen felnőtteknek szóló, magyarra lefordított új finn szépirodalmat mintha nem értenék. A Legtávolabb a haláltól például zavaros, a karakterek nincsenek jól bemutatva, azt sem tudjuk hol vagyunk, kusza a sztori  - mondják róla. Nem tudok egyetérteni, mert én az elejétől fogva mindig tudtam követni, teljesen értettem, és együtt éreztem a szereplőkkel, és csodálatosnak tartottam a gesztust, amiért a könyv megszületett. A váltakozó naplóbejegyzések azért nem jelentenek szerintem akkora szellemi megterhelést. Lehet, hogy egyszerűen csak odafigyeltem, és nem próbáltam meg úgy olvasni, mint egy most oly divatos krimit, vagy egy kalandregényt? Ha már valaki tollat ragad, és publikál is kritikát egy olvasott helyen, akkor megtehetné, hogy az ismeretlenebb szerzőknek kicsit utánajár. Ez most ráadásul nem is túl nehéz feladat, mert Elina Hirvonennel több interjú is készült, és sokat elárult a könyv keletkezésének hátteréről. Szerintem ez egy szép  munka, skandinávosan elvarratlan, skandinávosan szociálisan érzékeny, nem szépirodalmi csúcsteljesítmény, inkább megregényesített krónika, de sodró, és nagy lelke van.

Amit adott a könyv, az egy új Afrika-szemüveg. Még sosem láttam ilyennek, és igaza van az írónőnek, a sztereotípiák túlságosan elhomályosítanak mindent, és nagyon keveset tudunk arról a valódi életről, ami létezik, hogy a hírekben látott szörnyűségek mögött milyenek a hétköznapok, milyenek a kapcsolatok, vajon miért lett ilyen minden, vajon mit teszünk mi, nyugatiak velük (nem, nem értük), hogy vajon mi értelme a segélyeknek, és vajon miért telepedünk ennyire rájuk, és hogy jobb lenne nekik nélkülünk. Ezek merültek fel bennem, és nem hiányzott ehhez, hogy elmesélje, Esther hogy néz ki azon kívül, hogy magas, vékony, és fekete, vagy hogy Paul milyen pasi. Egy adott helyzetben ismerjük meg őket, és a visszaemlékezéseiket. Csupa szubjektum, csupa szemüveg. Csupa olyasmi, mintha én elmesélek neked valamit, vagy te nekem. És megtudom, ki vagy. Anélkül, hogy pszichoanalízist gyakorolnánk. Az (elbeszélt) tetteink beszélnek - még ha ez sokak számára rühellt közhely is.

Zambiában vagyunk, számunkra elviselhetetlen. Egy igazi afrikai falu, még látszólag minden jó, és mindenki szeret, az első menstruációig. Aztán férjhez adnak. Ha túl szép vagy, akkor pokol az életed az erőszaktól, a verésektől, a falusiak babonás félelmétől, pokollá teszik az életed - érzi a teljesen más kultúrkörből jött olvasó. A város, szipusok, kamionsofőrök, akik aprópénzért az út szélén álló apró kislányokat dugnak meg, fehér intézetvezetők, akik eladják a gyerekeket, gyerekek, akik egy rezdülésből felismerik a bajt, és menekülnek, mint a megriasztott gazellák, át a kerítésen, ki az utcára, csak el ne kapjanak. Tisztességes fehér család, akit fejbelő a saját szakácsuk, mert kétségbeesetten kell a pénz a gyereknek gyógyszerre. De a gyerek végül elmegy egy kamionsofőrrel. Zárod az ajtókat, az ablakokat, mindig résen vagy. És mégis szép a naplemente, és mégis muszáj szeretni a megszülető gyereket, csak már ki nem lehet lépni a testből, elhagyni ezt a sokszorosan megnyomorított anyagot, most már fáj minden ütés, és most már van félelem és féltés. Most már túl közel került a halál.

Ehhez képest a Hogy ő is ugyanarra emlékezzen (a címek furcsák, de fontosak. A legfőbb szándékról szólnak, ami mindent áthat a könyvben) nem ilyen fajsúlyos, a feszegetett problémái kicsinyebbek, családibbak és családiasabbak is. Ennél fogva nagyobb az érzékenység, máshol van az ingerküszöb.

Nagyon érezhető, hogy a másik írása idején Elina főleg verseket olvasott (gondolom jó adag Eeva-Liisa Mannert), emez könyv nyelvezete kevésbé áramló és képies. A Hogy ő is.. még egy kezdőbb regény volt, a második pedig már majdnem kiforrott. Én nagyon örülnék, ha Elina meg tudná valósítani a történetmesélésnek ezt a krónikás, de lírain megírt válfaját. És remélem, hogy meg tud maradni ilyennek, hogy nem akarja az objektivitás látszatát kelteni. Nekem az ő szemlélete sokat segített, például újra kedvem volna írni.

Könyvfesztivál 2012

Dedikáltatni - még sose ennyit.
Lelkesedés, kimerülés. Északságok.
Millenáris, Könyvfesztivál.

Kjell Askildsen
Elég öreg már, a fotón nem látszik, mert megint nyúl voltam szemből fotózni. Úgyhogy csak odatoltam A thesszaloniki kutyák vékonyka kötetecskét, aztán két fürge takkal jeleztem mélyebb elkötelezettségem az északi kultúra felé.

Kjell Askildsen

Aztán körök. Zsongás. Igazi tömeg. A medvehagymás pogácsa gyors befalása félig, korty vizek, aztán újabb körök keresve az elsőkönyveseket, és hogy hová bújt Janne Teller. Kb. a végszóra értem oda, az utolsó mondatokra, amikor a publikum feltehette a melegtől bepállott aggyal az igazán ostoba kérdéseit. Például arról, hogyan csinálja az írónő, hogy az erkölcsi mondanivaló nem didaktikus, hogy nem írja bele, hogy didaktikus? Hát, remélem, hogy nem e kérdés után ítélte meg a magyar emberek szellemi képességeit az írónő.
Janne Teller könyvét még csak fogom olvasni, de már dedikáltan. Kissé zavarban volt az írónő, látszott, hogy volt egy kis hajsza a műsorok, beszélgetések, írótalálkozók sűrűjében. Úgyhogy nem őt tartottam fel faggatásokkal. Leírtam egy fecnire, hogy kell írni a nevem, ő pedig szép rendesen odabiggyesztette még alá az aláírását. Ha 15 évvel öregebb leszek, úgy szeretnék kinézni, mint ő. Ilyen vonzón, soványan, méltóságteljesen, szikáran, de nőiesen.

És akkor melyiket válasszam? Azért naná, hogy meg kellett hallgatnom Sjónt, olyan sűrűn nem jár itt izlandi írófenomén. Legyűrtem közben száraz torkomon a medvehagymás pogácsa másik felét, leemeltem a polcról egy csodálatos izlandi fotóalbumot, Iceland, The Land of Contrasts, NatGeo kiadás (Erlend és Orsolya Haarberg - az asszony bajai születésű, az album pedig fantasztikus). Valahogy bennem zakatolt még egy zene is, úgyhogy egészen álomszerű volt, már-már utazás a nyelv, a látás, a belső hallás csatornáin egy másik világba. Nagyon nem ott voltam épp, a Millenárison, a szavak távolról jöttek, de értettem mindent. Beszélő róka Trier filmjében. Hát igen, az a film is adott pár inamig égett képet. És mivel Sjón elég jókedélyű ember, be is vetettem a már szokásos hóbortomat, és feltettem egy kérdést, miközben megpróbálta leírni a nevem, hogy mi a kedvenc izlandi zenekara. Of Monsters and Man - velük épp mostanában kezdtem ismerkedni, és Lay Low, akinek csak rémlik a neve. Igazából valószínűleg az operaénekes felesége zenéjét szereti, de hát én popot kérdeztem :) Izlandi tak.

Sjón

Aztán rongyolás el, mert még talán ott találom Krasznahorkai Lászlót, akinek azért hoztam volna négyet is, mert ki tudná ugyan eldönteni, hogy melyik legyen? Sátántangó? A ellenállás melankóliája? Délről folyó? Állatvanbenn? Na ugye. De ő szívesen írja le annyiszor a szokásost, amennyiszer csak kell, és minden érkezőnek feláll, kezet fog, írás után mélyen szembenézve japános átadó mozdulattal nyújtja át a könyvet, aztán feláll, és kezet fog, elköszön. Nem bánja, ha százszor kell.

Krasznahorkai László

És rábeszélt az újra, az interjúkra. Nem hiszem, hogy meg fogom bánni. Lehet egyáltalán megbánni olyat, hogy az az író, aki képes volt arra, hogy minden könyvét szeressem, és négy vagy öt kedvencem is legyen tőle, hogy a személyes ajánlása nem jön be? Na ugye. Úgyhogy egy kör volt csak a Líra pavilonjában a kasszáig, aztán újra sorban, újra kezet fog, á, egy ismerős, és akkor már megint beszélgettünk, de már az északiakról, és hogy hogy nem, épp Sjónt ismeri, személyesen, lelkesen, különlegesen. Amikor azt mondta, hogy vigyázni kell, mert veszélyesen bele lehet szeretni, meglátod a szigetet és kész, ahogy működik, a természet, az a csöpp társadalom - az már védőangyalos volt.

Csoda, ha ezek után mintha vissza kezdene térni az életkedvem? Na ugye.

"My ultimate favorit"

Március 5-én járt itt Elina Hirvonen, finn írónő új könyve magyarországi megjelenésének bemutatóján, amikor egy kis dokufilmet is vetítettek tőle a Toldiban. Addigra már egy könyvét kiolvastam, Hogy ő is ugyanarra emlékezzen címűt, és nagyon vártam a következőt, a Legtávolabb a haláltólt, amit egyébként épp most olvasok. Még nem írtam az első könyvről sem, mert úgy terveztem, hogy a kettőt valahogy együtt próbálom meg elhelyezni a koordináta rendszeremben. Aztán majd... nem tudom.

Nehezen adja magát a finn irodalom, hosszas kutatás után sem találtam igazán jó lefordított dolgokat tőlük, aztán a Magvetős megjelenés kapcsán elolvastam, amit Elináról találtam, megnéztem a fotóját a wikipedián, és nem éreztem még mindig, hogy "navégre". Mert már épp kezdtem feladni, hogy így innen, finn nyelvtudás nélkül fel tudnék fedezni valami igazán érdekeset egyetlen európai nyelvrokonaink irodalmából.

Gyorsan történt, szinte a könyv első felétől Elina fontos lett, mert nagyon kortárs, és talán ezért már-már barátomnak érzem a könyvein keresztül, úgy gondolok rá, mint Elina, nem mint Hirvonen, könyveire pedig, mint ismerősre, ami engem is írásra inspirál. Komoly, nem beszél mellé. Amikor a Toldiban láthattuk, a film előtt beszélt hozzánk, a pocakja már óriási volt, talán mostanra  már meg is szült, hiszen ezért kellett így előrehozni az eseményt, a Könyvfesztivált már nem tudta megvárni a bab. A film pedig az afrikai történetekből való volt, és látszott, hogy Elina nagyon komolyan veszi ezt. Ez lett a következő közös. Enyhe undorral tekinteni a jóléti nyugati társadalmak mindennapi gondjaira, a sajátjainkra, miközben a világ egy nagyobbik részében a problémák elemi szintűek. Gyereket szülni nem akart, mert abszurdnak és lehetetlennek tartotta a feladatot, hogy tisztán, a saját felnőttsége által meg nem fertőzve nevelje fel a gyerekét, hogy a gyerek szabadon választhasson, és tényleg önmaga lehessen, saját maga alkosson képet a világról. Tényleg lehetetlen. De a szerelem és a biológia győz, Elina pedig úgy hordta a hasában lévő gyereket végig az estén, mint egy táskát.

Miután szert tettem új könyvére, már nem ácsingóztam a személyes beszélgetés után, a finnugor szakosok tömegében láttam, milyen nevetséges dolog ez, szinte egy szót sem tudok finnül, és amikor végül hozzászóltam, úgy éreztem, angolul sem tudok. Senki nem állt még sorba, én voltam az első, aki dedikáltatta a könyveit. Valahogy megértettem vele, hogy mit szeretnék, bár csak nézni akartam, amíg meg nem nyugszom, mert még hihetetlennek tűnt, hogy most bármit kérdezhetnék, és akkor megkérdeztem, hogy ki a kedvenc költője, majd, hogy írja bele a könyvembe. Kicsit gondolkodott, majd beleírta. "My ultimate favorit", mondta hozzá. Meg se néztem, a sor mögöttem már hosszúra nyúlt, úgyhogy leléptem, egyben ki a Toldiból, aztán haza.

Napokig próbáltam megfejteni, de Elina nem ír valami olvashatóan, és nem sikerült rájönni még mindenféle adatbázisok segítségével sem, hogy kiről van szó.
Aztán egyik nap eszembe jutott, és valahogy éreztem, hogy most már rájönnék. Így lett. Nem kellettek órák sem. Megpróbáltam írni, amit ő írt, gondolatban, és végül kijött, tuti a megfejtés.

Eeva-Liisa Manner

Elina kedvenc költője Eeva-Liisa Manner, az író, költő, műfordítónő 1921-1995 között élt. Nem éppen vidám sors jutott neki. Mikor megszületett még csak pár éves volt a független Finnország, az édesanyja a szülésbe belehalt, az apja nem is akart tudni róla, így nagyon isten(vagy inkább ördög)-félő nagyszülei nevelték. Fiatal éveiben kitört a második világháború, ami a finneknek is sok vesztességgel és szenvedéssel járt, és később is a nyugat és Oroszország ütközőpontja maradt földrajzi fekvése miatt. Manner a háború utáni finn irodalom fontos alakja volt, a költészetbe modernitást vitt, nem csak verseket, de prózát, rádiójátékokat és színműveket is írt. Shakespearet, Herman Hessét, Lewis Carrollt, Franz Kafkát is fordított. Különösen foglalkoztatta a mindig körülöttünk lévő idő, mintha nem lenne múlt és jövő, hanem mindig minden itt van, más formákban.

És akkor itt egy vers tőle, majd lesz még több. Persze jobb lenne magyarul, és még jobb lenne érteni finnül...
Egy lépéssel beljebb a finn irodalom értése felé.

GAMES OF THE MOON


The moon is consumed and renews himself
and hoists slow sails,
glides, lending light and wind,
sheds his strength, pulls the oceans;

the earth yields like a woman, and gives birth much.
Plants grow, and nails and hair,
dogs howl on the hills, the dead in their graves,
and there is much murder with various weapons,
words and oozing knives.
They are consumed like the moon,
and are no longer renewed,
but in the moonlight
it is easy to die and to rise,
to cast off in a vessel, if the moon is a boat,
to cast spells, if a drum is the moon,

for the forms of the moon are highly inconstant,
he is a windy moon and voices and a moon of drums,
he is a seed and an eye and a Moon-that-makes-wane,
the setting memory of space.


finnből fordította: David McDuff