Állapotok

Van egy rakat szuper könyv, amit az utóbbi időben olvastam, és nem kaptak helyet a blogon. Lássuk csak.

Karácsonyra kaptam, és kb. 2 nap alatt kiolvastam John Green: Turtles all the way down c. könyvét. Ez az a szerző, aki a Csillagainkban a hiba c. könyvvel lett nagyon ismert, amiről csak annyit tudok, hogy egy rákos lány az egyik főszereplő, akinek van egy szerelme. Ebben a könyvben pedig betekintést kapunk egy beteg, kényszeres-mániákus ember gondolkodásába, tehát tulajdonképpen ennek a könyvnek is alapfelállása egy durva betegség.
A fedősztori valójában csak a könyv elején érdekes: adott egy nagyon gazdag cégvezető, aki egyszer csak eltűnik, és igen magas nyomravezetői díjért keresik. Két lány pedig elhatározza, hogy nyomra vezetik a rendőrséget, és így majd jól megkapják a díjat, amiből végre gazdagok lesznek. A potenciális sikert arra alapozzák, hogy az egyik lány barátja volt az eltűnt férfi fia. Persze ami előny, ott épp hátrány, mert igen nehéz elárulni a régi barátot, aki ráadásul úgy tűnik, megint baráttá kezd válni.

Akár lehetne egy kellemes romantikus limonádé innentől. Hazudhatná azt a szerző, hogy mindenki jól lesz, jönnek a nagy egymásra találások. Csakhogy a kényszerbetegség nem egy ilyen egyszerűen működő valami. Valójában inkább olyannyira elromlik minden, hogy a lány szinte mindent elveszít, az embereket maga körül, szinte az életét is. Ennél jobban nem szeretném elspoilerezni.

Az tetszett a könyvben, hogy nincsenek benne bénaságok, és végre a fiatalok tényleg olyanok, amilyenek a fiatalok. Az író pedig nem fél a digitális világot ábrázolni. A lányok úgy tudják feltúrni az internetet, mint egy poweruser, akinek nincs laptopja, profin nyomja telefonról hüvelykujjal akár a regényírást is. Hogy a csóró fiatalok hogyan filléreskednek. Hogy milyenek az életmódbeli kontrasztok a társadalmi rétegekben. Hogy milyen végletesek, elszálltak, szóval fiatalok tudnak lenni a középiskolás fiatalok. Van benne egy jó adag - számunkra kevésbé érthető - Amerika, a maga viszonyaival, pl. hogy tényleg mennyire durván elérhetetlen, egy életre eladósítóan drága a felsőoktatás.

Azért feltettem a szokásos kérdést magamban: miért? És erre a legjobb válaszom, hogy még így voltam eddig a legközelebb ahhoz, hogy megértsem, min megy át egy ilyen beteg ember. Ez a művészet.

Amikor megkaptam a Kindle-t, végignéztem egy barát 2017-es Goodreads összefoglalóját, sci-fik után kutatva, és egyértelműen Blake Crouch: Dark Matter című regényére esett a választás. Elég volt ehhez nagyjából az, hogy kvantumfizikáról lesz benne szó. Nagyon ráharaptam erre a témára az Interstellar óta.

Hogy milyen a könyv? Amerikai, ez is az, nagyon. Azóta még további könyveken tapasztaltam, hogy van egyfajta amerikai, minőségi bestseller stílus, amikor a könyv pontosan úgy adagolja az információkat, adja a fordulatokat, a narrációt, mintha filmet néznénk. Eléggé szórakoztató, ugyanakkor nekem ettől kicsit hiányérzetem marad. A történet ettől még elég szuper.

Alapkérdés: elégedett vagy az életeddel? Mi lenne, ha az életed adott pontjain eltérő döntéseid alapján létrehozott másfajta életbe migrálhatnál? Milyen életek várnának ott rád? A millió apró döntés millió másfajta élethez vezet, és még az is lehet, hogy a millió mind téged irigyel egyedül...

Jason Dessen, a főhősünk atomfizikus... lenne, valójában tanárként éli kispolgári életét, van egy felesége és egy kamaszfia. Munka, család, néha kikapcsolódás, így telik az élet. Mígnem egy nap furcsa dolog történik, valaki elrabolja, megitat vele valamit, és egy furcsa helyen ébred. Egy kísérleti laboratóriumban, ahol úgy tűnik, őt mindenki ismeri, de ő nem ismer senkit.

Aztán kvantumállapot és Híd az örökkévalóságon át - ha ez utóbbi Richard Bach könyv mond valamit.

Pontosan szerkesztett történet, nekem voltak karakterhiányosságok benne, belefért volna, hogy még hosszabb és kidolgozottabb legyen, bár akkor nem lenne olyan filmszerű. Viszont valószínűleg újra fogom olvasni. Van benne valami terápiás.

A következő Szabó Magda: Tündér Lala.
Azért vettem elő, hogy belőjem, milyen korú gyereknek való. Nos, nem csak az alsó korhatárról derült ki, hogy gyakorlatilag onnantól való, hogy a gyerek olvasni kezd (ez már nagyobbacskáknak való, igazi meseregény), de az is kiderült, hogy felső korhatár nincs. Ez a könyv felnőttként is élvezhető, csodás olvasmány! Olyan kimagasló műnek érzem, hogy csak azt nem értem, miért nem ismertebb, vajon le van-e fordítva, mikor lesz belőle gyerekfilm stb.

Szabó Magda elképesztően értett a lélekhez, a karaktereit szép dúsan megrajzolja az írásaiban, van bennük vívódás, fejlődés, jó és rossz, sokszor nehéz dilemmák, amikben az író nem csak a jót mutatja meg, néha a hősöknek rosszul kell dönteniük, mert a helyzetükből nem tudnak jobbat lépni, és ezt az író meg is mutatja, még a meseregényben is.

A történetvezetés elképesztően pontos, sehol sem éreztem azt, hogy valami elcsúszott lenne vagy logikátlan, és nem is lógott ki a megoldás lólába féltávon.

És hogy mi is a történet? Adott tündérország, ahol boldogan élik öröklétüket a tündérek, csakhogy a tündérkirálynő kisfiával nem stimmel valami, valahogy nem úgy viselkedik, mint a tündérgyerekek. Folyton elcsatangol, fel akarja fedezni a világot, nyughatatlan rosszcsont. A tündérek mindezek ellenkezői. Egy merész húzásával a tündérfiú bajba keveri magát, és nem csak magát, de egész tündérországot is, és még az is lehet, hogy ezen a bajon csak a nagyon került, általában inkább kártékony emberek segíthetnek... Ám e téren a tündérek, de az állatok képviselői sem igazán naivak.

Vannak könyvek, amiknek egyszerűen csak eljön az ideje. Akkor épp válnak befogadhatóvá, időszerűvé, amikor valahogy megakad rajta a szem, pedig már ott volt a polcon egy ideje. Ilyen volt nekem Kim Leine: Kalak c. regénye is.

Ahogy vannak amerikai filmszerű regények, úgy vannak skandináv sorsregények, bár igazából elég nehéz lenne megfogalmazni, hogy ezek az eltérések miben nyilvánulnak meg. Talán az önreflexió. Kim Leine könyve folyamatos reflexió, az író, a szereplő saját szemszögéből éljük meg, és értékeljük az életet, ami elválaszthatatlan a társadalomtól, amiben van. Az életmód a társadalmi élet tünete, és egy kisebb egység, a családé.

Ebben a műben a családon belüli abúzus, szexuális kihasználás a vélhetően ritkább felállásban következik be, apa-fiú között, a főhős élete pedig már kamaszkorában elkezd egy furcsa dinamika szerint mozogni, amiben nem csak a felnőtté válást itatja át az önvádat elnyomni akaró önpusztítás, a féktelenség, csapongás, de az egész felnőttkort is.

Talán épp ezért akar egy ilyen ember visszafogott érzelmeken alapuló házasságot, Dánia helyett a kietlen és vad Grönlandot. Grönland vissza-visszahívja, a kietlenség pedig csak tetőzi a féktelen önpusztítást, ami egyébként jellemző a helyi lakosokra és a (drogokkal átitatott szexuális) viszonyaikra is. Kissé úgy tűnik, arrafelé egyetlen normális ember sincs. 

Hogy ki lehet-e ebből igazán jönni, azt nem tudni, bár a regény kerete ad némi fogódzkodót - mintha élete derekán jönne rá, hogy nem lehet úgy élni, mintha a múlt traumái nem történtek volna meg. Ami igazán szívszorongató, az ami a gyerekekkel (Marie-val és Johannesszel) történik, ahogy vidám kisgyerekekből végül sérült felnőttek lesznek.

A könyv életrajzi ihletésű többé vagy kevésbé, bár inkább valószínű, hogy többé, de ennek nem olvastam annyira utána. Az ajánlója pedig:
"Johannesnek s Marie-nak ajánlom,
akik arra kértek, hogy ne változtassam meg a nevüket."

A The Martianról legközelebb írok.

Ittzés Laura: Nyolc perc

Még tavaly év végén olvastam ki Ittzés Laura Nyolc perc című könyvét. Talán nem tudtam volna a könyvről, ha Laura nem az ismerősöm, ugyanis saját kiadásban adta ki; - úgy tűnik nekem, sokat és mélyrehatóan foglalkozott a könyvkiadással, mint vállalkozás is, ugyanakkor a könyv maga is nagyon szép lett, akár a Magvetőből is jöhetett volna. Bár csak egyszer beszélgettünk, azt tudtam, hogy Laura ír valamit, és amikor megjelent, nagyon kíváncsi voltam, hogy mit írt. Az, hogy kémkrimi egy kicsit meglepett, bár abban biztos voltam valamiért, hogy sztori várható és nem hangulatplecsni köldöknézés. Ennyit arról, hogyan került hozzám a könyv, különösen, ha valaki esetleg tudja, hogy sem a krimi, sem a kémkrimi nem áll közel hozzám. (még leírni is alig tudtam, mindenáron krémkrimi akart lenni :D)

Íme a fülszöveg:
Hanna harminchárom éves magyar nő, aki a német középosztály kényelmes és biztonságos életét éli Sylt szigetén, egy lakóházzá alakított világítótoronyban. Nyomasztó kamaszkori élményeiről senkinek sem mesél, még a férjének sem. Nincs más vágya, mint hogy pár hónap múlva nyugalomban megszülje első gyermekét.

Egy nap megjelennek a világítótorony körül a német titkosszolgálat emberei. Hanna megtudja, hogy Tobias Müller, a magyar hírszerzés egykori magas rangú tisztje előző este meghalt egy Berlin környéki autóbalesetben. A nő úgy dönt, hogy – férje tiltakozása ellenére – azonnal hazautazik Magyarországra, és felteszi végre azokat a kérdéseket, amelyekre már régóta tudja a választ.

A véleményem röviden összefoglalva: ez egy jól megírt könyv. Filmes hangulatú is, gyors vágásokkal, amik felpiszkálják az olvasó kíváncsiságát a történet iránt. Ide-oda ugrik az időben, és fokozatosan adagolja az információkat. Több szereplő szemszögébe is belelátunk, ez szerintem kevésbé sikerült jól, de lehet, hogy csak én szeretem túlságosan, ha van egy központi narrátor, aki mindent tud. Azt kicsit kevésbé szeretem, ha a szereplők épp mindig elmondják, amit tudnunk kell - főleg magukban monologizálva, úgy beszélnek magukban régmúlt eseményeiről, mintha minden nap ez foglalkoztatná őket, ami nem életszerű.

Ahogy már írtam előbb, nagyon szépen megírt könyv, szép szóhasználattal, szép mondatokkal. Néha, sőt többször is úgy éreztem, hogy miért is kellett ennek kriminek lennie? lehetne egy lassabban hömpölygő szépirodalom. Ritka alkalom, de van is egy kedvenc részem, amit megjegyeztem és visszakerestem, ahol olyan csodásan szépek a mondatok, hogy szinte éreztem, hogy az agyam belecsavarodik, simul szépen a fa évgyűrűibe, be, vissza a múltba, ahol egy pillanatra el lehet hinni, hogy minden könnyű.

"Hogyan tudnék visszatalálni az akkori magamhoz? És miközben ezen kínlódtam, és kétségbeesetten rohantam vissza az évgyűrűk között, mint egy labirintusban, megjelent előttem Mária, a húgom. Szaladt, szaladt előttem, csattogott a fehér szandálunk a járdán, izzadt tenyerünkre tapadt az ünnepi selyemruhánk, repkedett a fonott copfunk a fejünk körül, és mi boldogan lihegtünk bele a fülledt nyári délutánba." (111. oldal)

Bőven akadnak krimis fordulatok, leleplezések, a végén a történet összeáll, az nagyon szép, amikor a múlt és a könyvbeli jelen eseményei szinkronba kerülnek. Ez a rész volt talán a kedvencem. (Látjátok, hogy nagyon igyekszem nem spoilerezni?)

Van viszont pár dolog, amit szívesen megkérdeznék, hogy miért úgy és ahogy.
Az egyik dolog, hogy a főszereplők motivációi számomra nem annyira világosak. Miért utazott haza Hanna, itt nekem hiányzott volna egy fejezet, ahol ez a motiváció felépül, kiépül a karakter. Nem világos Tobias motivációja sem. Vagy nekem nem volt elég. Hanna múltbéli karaktere eléggé oké a könyvben, a középiskolás lány hangulatai, az érzelmek túlsúlya, az elveszettség, ez mind nagyon ül. A jelenbeli alakja viszont kicsit nincs jelen, nem fejlődött, olyan maradt, mint volt. Nem adott már sokat hozzá a tinikori önmagához. Márta nagyon jó karakter, abszolút életszerű, hihető, minden vele kapcsolatos nagyon ott volt. A kémsztori - ezt nem tudom megítélni, de gyakran jutott eszembe olvasás közben, hogy ez tényleg lehetséges? Szóval mondjuk a titkosszolgálatok tényleg így viselkednének adott helyzetben? Az összes ilyen irányú műveltségem kimerül a tiniként olvasott Berkesi András könyvekben és néhány újságcikk elolvasásában. De kíváncsi lennék, honnan jött az ötlet, és mi támasztotta meg történelmileg. A Möbius-szalag motívum nagyon tetszett. Úgy érződik számomra, mintha ez lett volna az alap, valami, ami köré kell építeni egy regényt, és hát igen :) Meg is hallgattuk aztán sokszor ezt:



Most úgy tűnik, ilyen időszakom van, megint az jár a fejemben, hogy mit akart mondani a művész? Az összes mostanában olvasott könyvnél gondban vagyok ezzel. Ez több, mint szórakoztató krimi, de akkor miért krimi?
Errefelé lehet róla még olvasgatni.

Julian Barnes: A Napba nézve

Mielőtt  kihajítanám ezt a könyvet az adománypolcra, mégis álljon itt néhány sor, mert azért okozott kellemes perceket. Sajnos azonban nem hagytam félbe, amikor kellett volna.

Julian Barnes Man Booker díjas kortárs angol író. Nem tudom már, hogy találtam rá, de valahol olvastam egy másik könyvéről, a Flaubert papagájáról, ami nagyon érdekelt, de aztán ahelyett A napba nézve került elém. Igen, nem ezért a könyvért kapta a jelöléseket és a díjat, de akkor is csalódást okozott, hogy közepesnél is rosszabbul végzett nálam.

Kezdjük egy írót nem érintő fikázással. Főleg, mivel magyar kiadásról van szó. Az Ulpius kiadó (hát igen, 2002-ben még adtak ki szépirodalmat Ulpiusék), szóval elkövették, hogy annyira jópofák akartak lenni, hogy a borítót kéziratosra véve a címben szereplő "napba" szó helyett azt írták "nabba", áthúzták, fölé a jót. Gondolnád, hogy akkor ennek köze van a regényhez. Nincs. Nagyon égő. Ennek a kiadónak már mindegy. De azért. Amúgy nem lenne rossz borító, igaz, bármelyik 14 éves tud ilyet csinálni Paintben. A kiadót tervező cég mondjuk nagyot futott azóta, szóval lehet, hogy én vagyok a hülye :)

Rátérve a lényegre: a könyv olyan, mintha az írónak egy ötlete lett volna (a pilótáé), amire aztán nem tudott igazán történetet felépíteni, így amikor kifulladt a főhősünk élettörténete, akkor szinte a könyv felét kitevő sületlenségek, a főhős fiának mániás témázásai futnak. A harmadik fejezetet egy az egyben a kukába dobtam volna. Persze vicces és érdekes, hogy 1986-ban egy író miként gondolja az akkor még csak nagyon bimbózó számítógépes világ jövőjét. Hát nem úgy képzelte, mint amilyen lett. Megesik. A számítógép itt voltaképp egy lexikon, és van egy kiterjesztése, ami meg olyan, mint egy orákulum. Az író pedig utal rá, hogy a vonal túloldalán valójában emberek ülnek, akik jót röhögnek a válaszokat kereső, nyughatatlan alakokon. Egészen 2008-ig eljutunk, ahol az író létrehozza az AI-t regényében, ami elég megdöbbentő volt hirtelen, már azt hittem, tényleg van itt valami orákulumság, de valószínűleg csak a fordításban lett AI, mert az Abszolút Igazság rövidítéséből állt össze. De legalább ezzel jött el a számítógép orákulummá kiterjesztése. Érdekes gondolatok. De valahogy összefűzve a főhősünk fiának öngyilkossági gondolataival, ez így nem állt össze. Őszintén kimondva: semmi értelme sincs. És ezt én mondom, aki posztmodernt is elolvas.

Különös volt, hogy ezek után megnéztük a Porco Rossót, és abban van egy jelenet, ahol az első világháborúban meghalt pilóták a gépükkel felemelkednek a felhők fölé, és ott, mint valami légköri műholdsávban, keringenek a Föld körül tömött sorban, nos erről eszembe jutott ez a könyv, ami szerint a pilóták egyik öngyilkossági manővere, hogy egyre magasabbra emelkednek, ahol már nagyon kevés az oxigén, és itt elájulnak. Vagy ahogy a pilóta tudja látni a napfelkeltét, magasságtól függően egymás után akár többször is.. Az ötlet jó volt, mondom na.

Boldog Észak

Megvettem 4 éve, amikor megjelent, de hiába voltam nagyon lelkes éppen az északi irodalom iránt, az első 30 oldal után leraktam. Az afrikai rész akkor nekem nem jött be az egész középkori misztikusságával, vuduval, óriáskígyókkal. Aztán amikor néhány hete újra levettem a polcról, a lehetőségekhez képest extra gyorsasággal felfaltam a könyvet, és azt követeltem magamban, még-még! Kellett hozzá nyitottság, és abszolút megérte. Íme egy nagyszerű magyar regény! Az írója tud írni és volt is miről írnia, és ebből a kettőből születnek a jó dolgok.

Aimé Billion élete abszolút megérte, hogy regény váljék belőle, tele van tanulságos fordulatokkal, szerethető életfelfogással, elfogadással az élet adta lehetőségek iránt. Bár Kun Árpád a könyv végén is megírja az úm. tényeket és interjúban is nyilatkozott róla, én nem volnék biztos benne, hogy Aimé Billion létezik (van viszont Párizsban ilyen nevű kis utca, ami persze nem jelent semmit :)). De ez nyilván nem baj, esetleg érdekesebbé teheti egyes olvasóknak a regényt, és ennyi, a többi az író dolga.
A norvég falu életét szinte leredukálja a történet az idősotthonra, és ez épp olyan jól leírja a norvég társadalom állapotát, ahogy ezt tette Kjell Askildsen a kis történeteiben. Az időskori mindennapok méltóságával/méltatlanságával teli életét. A bezárkózást, az elhidegülést. A jól szervezett társadalom által mégis megadatott méltóságot, a komfortos berendezkedés elleni parányi lázadásokat. Csak egy pillanatra tűnik fel, hogy ezeknek az embereknek is volt ereje teljében lévő fiatalkora, amikor Aimé az egyik gondozott házának falán megtalál egy csoportképet, ahol szinte az összes ápolt életerős fiatal még. És ez az idő nagyon-nagyon rég volt. Norvégia öregnek tűnik, és ahol még nem öregedett el vészesen, ott is beteg, de nem reménytelenül.

És mintha azt is mondaná még a regény, hogy nem csak a saját család, az igazi otthon is várhat ránk máshol, nagyon távol, ha a jelenlegiben nem vagyunk otthon. Ott, ahol talán nem is gondolnánk. Vagy inkább: ahogy kívülről nem megítélhető. Aimét annyira belülről látjuk, hogy az a tény, hogy fekete afrikai, eltörpül az extrém introvertált személyiségben, ami tökéletesen passzol a norvég mindennapokba. Mintha neki saját magának afrikai identitása nem is lenne, a franciát pedig szép lassan levetkőzi. És mintha épp Amerikában járnánk, mindaz, ahogy része a társadalomnak, épp elég ahhoz, hogy ténylegesen is a társadalom része, a hagyományok folytatója legyen.

Még lehet, hogy újra fogom olvasni, mert úgy érzem, elképesztően aktuális ez a könyv.

Két jó nő

Mióta kisB megszületett, három könyvet olvastam ki, ami szerintem nem is olyan rossz. Valahogy úgy alakult, hogy az első két könyv szerzője nő, és mindkettő kelet-európai.

Jó, valójában az egyikük csak félig kelet-európai, inkább észak-európai vagy nyugat-európai. Gondolkodásában inkább utóbbi, de amiről ír, az nagyon kelet-európai, és az a része, ami a szovjet érából néz ránk, még annál is keletibb, mint amit mi itt Magyarországon megtapasztalhattunk. Érdekes és érdemes átérezni, milyen volt észt (nő)nek lenni a második világháborútól mostanáig.

A két női szerző közös vonása még az extravagáns megjelenés, akár testvérek is lehetnének :)

Sofi Oksanen és Sylvia Chutnik

Sylwia Chutnik lengyel szerző, tőle a Női zsebatlaszt olvastam el. El is határoztam, hogy a Typotex kiadó világirodalmi sorozatát kiemelten figyelem ezentúl. Kár lett volna ezt elszalasztani például. Történetek nőközponttal, többnyire tragédiában, háborúban, nyomorúságban, kelet-európaiságban. Bár nem vagyok annyira a téma kedvelője (úgy mint kelet-európai nyomorúság), Chutnik oldottan, enyhe gúnnyal tudja ábrázolni ezt a szenny lakótelepet, ahonnan az összes sors kinő, ami a könyvben szerepel. A történetek olykor szörnyen bizarrak, máskor ráeszméltetnek bizonyos dolgok fontossági sorrendjére, és emiatt szerettem meg igazán ezt a kötetet. Miközben épp marhára nem volt könnyű fontosságot felállítani, segített rálazulni a hétköznapi dolgokra.

Sofi Oksanentől a Tisztogatást olvastam el, végre. Végre, mert már nagyon régóta szerettem volna. Már az első oldalak után az lett a benyomásom, hogy hát igen, ezt egy képzett(!) író írta. Valahogy átsütött rajta az írókurzusok tananyaga, bár fogalmam sincs, hogy Oksanen járt-e ilyenekre. Mégis pont olyan volt minden, hogy kell, ahogy úgymond meg van írva. A nyitány, a szimbólumok, karakterfejlődés, történelmi részletek, egyszerűen minden. Ebből lehet tanulni, ha valaki arra vágyik. Kicsit talán túl feszes is volt nekem, szeretem, amikor az író személye, gyarlósága átjön a műn, amikor nem tud húzni már többet, szószátyárkodik. Itt ilyesmi nincs, kissé dühödt, de kristálytiszta a szöveg. Tűpontos és nem lehet elfelejteni, mert sallangmentes. Háború, oroszok, kitelepítés, kémkedés, szerelmi háromszög, körözött személy bújtatása... és a jelenben orosz maffia, prostitúció kb. lánykereskedelem, zsarolás, Szibériából Nyugatra, gyökerek keresése, szembesülés azzal, hogy időközben áthatolhatatlan falak nőttek, vagy mégis van némi rés... Izgalmas és jó. Oksanennek mindent elhiszek. Különben egy közéletileg aktív írónőről van szó, imádom a facebook-posztjait.

Centauri: Jégvágó

Szépirodalomba oltott kalandregény, fejlődésregény, ars poetica, amerikai. Ezek jutottak eszembe összességében a könyvről. 4/5, ha értékelnem kellene, ezt már így rögtön az elején elárulom.

Sokáig kerülgettem, beleolvastam, de nem tetszett a nagyon direkt megszólaló elbeszélői hang, a kamasz hangja és a gondolkodása sem jött be. De semmi vész, hátha lesz még szerethető karakter (nem lett). Kimondom hangosan is: nem lett. De honnan is lenne egy olyan környezetben, ahol a család egy csődtömeg, de annak tök átlagos, hiszen alkoholista ám viccesnek tűnő családtag, aztán rendmániás frusztrált családtag, tehetetlen bocshogyélek balfasz családtag simán jut szinte mindenkinek, ennek a srácnak meg ebből áll az egész család. Aztán kihalnak, és kiderül számunkra, hogy általában az emberek is eléggé csődtömegek. Csak Oaklandben kicsit másképp, mint pl. Montanában.

Embed from Getty Images

A könyv első fele jelentős részben családi anekdota és a késő kamasz szenvedései; néha szívesen kiszálltam volna a srác fejéből. Olvastam valamikor a Zabhegyezőt, nyilván nem véletlen Salinger emlegetése, de nekem az nem jött be, rosszkor talált meg, és nem is emlékszem túl sokra belőle emiatt. Ha engem kérdezel (ez még a könyv hatása), a Jégvágó végülis egy fejlődésregény, amiben kiderülhetne, hogy egy nem túl szeretetteljes, ámde problémás családi környezetből fel tud-e nőni ez a srác. Többször felsejlik az esély, hogy igen, aztán mégsem.

Embed from Getty Images

Kb. kétharmadnál átmegy kalandregénybe, a töréspont mondhatni hollywoodias, ami nem baj. Úgyis kicsit kevés olyan magyar regény van, ami szórakoztató módon izgalmas és leköt. Úgy értem, valami, ami a ponyván túl, de a szépirodalmon innen van. Nem csak hogy az USA-ban játszódik, szerintem egészen amerikai is ez a regény, nem érezni rajta a magyar regény sajátosságait, teljesen más az atmoszféra és máshogy dolgozik. Már Centauri novelláiban is megmutatkozott, hogy tud sodrón írni, burjánzó képekben utaztatni, szereti a csattanókat, akár hatásvadász is tud lenni. Nem bánja, ha szórakozik az olvasó, nem akar nyomasztani (ami eléggé átitatja amúgy a mai magyar irodalmat), bár a regény végét cseppet sem mondanám vidámnak, de a helyzetet feloldja a továbbra is változatlan elbeszélői hang, nincs itt semmi bánni való érzéssel. Nekem a vége ettől eltekintve nem annyira tetszett, mert túl sok lett a hatásvadászatból. Úgy éreztem, hogy a regénybeli karakterhez ennyi fejlődés mellé valami profánabb befejezés dukál, de hát nem én írtam :-D

Egyébként szeretek olyan regényeket olvasni, amelyek elvisznek valahova, és új helyek atmoszféráját szívhatom magamba legalább addig, amíg elalvás előtt a könyvet olvasom. Márpedig úgy tűnik, Centaurinak van helyismerete, így különösen Montanából ismerhettünk meg valamit. El is kezdett érdekelni, Google Mapson nézegettem, a képeket is ennek az utánanézésnek köszönhetitek. Ezek annál a tónál készültek, ahol a regény második fele játszódik. Flathead-tó, vicces egy név.

Vannak hegyek, nagy erdők, tér, víz, hideg, a távolban kisváros, aztán kemény tél.

Van még  a regényben véletlen kettős gyilkosság, lobotómia, rejtélyes családi szálak, szerelem idősebb nővel, kocsma, utcai fegyverhasználat, roadmovie a kanadai határhoz fel Montanába, van még eltűnt tata, van neki háza, van indiánlány, van kis mágikusság, van grizzly, van megőrülés.

Olyannyira sok minden kezd összegyűlni, hogy egy ponton ki is szól a regényből az író, igen a pánikhelyzetben hirtelen a falban megjelenő rejtekajtó nem a kedvenc húzása, de hát ha egyszer ez történt... illetve nem a falban volt, hanem a padlóban, és egy rejtett dolgozószobához vezetett, ahol előkerült egy holttest is...

Embed from Getty Images

Mihez kezdetek mindezzel spoilerezős részletek nélkül? Túl sok mindent kellene elárulnom ahhoz, hogy értelme legyen a cselekmény részéről beszélni. Picit eszembe juttatta Thomas Pynchont, de csak egész picit, annyira nem elvetemült és kusza.

Az is eszembe jutott még, hogy milyen jó, hogy magyar a szerző, és hogy Izlandon például minden 5. ember ír könyvet, rengeteg meg is jelenik, és megy Hans, megveszi a szomszéd frissen megjelent könyvét, aztán talán beszélgetnek róla, vagy másképp néznek egymásra. Örülnék, ha Centauri lenne a szomszédom.

Embed from Getty Images

a könyv alfája

Jonas Jonasson jópofa svéd figura, vidéken, Gotlandon (*sóhaj*) él egy klasszikus vörös-fehér faházban. Kint térdig érő hó, nem is érdemes megnézni, mi látszik még ki az autóból, bent a kandallóban lobog a tűz, Jonas pedig viccesen műmerev tartásban izlandi ságákat olvas, hogy megjöjjön az ihlet a könyvének befejezésére. Snowmobilon élvezi a svéd "tavaszt", csirkéket posztol ezzel a felirattal: "The hens have a crisis meeting apropos that the fox appeared in the neighborhood." Valahol itten tájt kedveltem meg.

A 100 éves ember, aki kimászott az ablakon és eltűnt valamint Az analfabéta, aki tudott számolni jótékony üde foltot jelenthetnek az északi dark krimik sűrűjében. De... miért, ó mondjátok, miért kell egy humoros könyvnek gagyi borítót adni?! Ízlelgessük a bal oldali svédet és magyart együtt.

A 100 éves ember után az Analfabétát is nagy érdeklődés övezi, meg is jelent már angolul, németül és franciául is. Így néznek ki ők.

Már gondoltam rá, hogy a) majd akkor elolvasom, amikor tudok már eléggé svédül (hátööö), b) megveszem magyarul és ráragasztok valami nagy matricát, ami az egészet letakarja, vagy beborítom jófajta csomagolóval (pl. legutóbbi ÉS), c) megveszem angolul, esetleg bízva abban, hogy azonos nyelvcsaládra fordítani is könnyebb volt.

És egy sokadik d) felírom a lista végére, és mire odaérek a könyvekben, az is lehet, hogy megtanulok svédül. 

Csak Tréfa volt

Milan Kundera 83 éves, és több mint harminc éve Franciaországban él. Arról, amiért elment, el kellett mennie, vagy egyszerűen csak tanácsolták neki, hogy menjen el, azokból a dolgokból manifesztálódtak a könyvei, de leginkább a Tréfa.

Teljesen mindegy, hogy tényleg elárulta-e azt a cseh pilótát, aki a szövetségesek kémje lett, Kundera utálta a szocializmust, abban a formájában, miként az megvalósult az '50-es években. Azt pedig, hogy tényleg elárult-e egy embert, lehet, hogy már sose fogjuk megtudni, bár az író él és tagad, de a rendőrségi feljegyzés megvan róla, mikor jelent ott meg Milan Kundera jelenteni. Persze ahogy ma lehetséges virtuális trollseregletet üzemeltetni úgy, hogy a profilképeket társkereső oldalakról lopják, így Kundera nevét is ellophatták.. lehet, hogy csak egy ízetlen, kegyetlen és szörnyű tréfa volt.

Úgy tűnik, Kunderában mégis motoszkált valami ezzel kapcsolatban. A Tréfa főhőse, Ludvík egyrészt megéli Kundera pártból való kicsapatását, de innentől kezdve mintha egy alternatív sorsba csöppenne bele. Egy olyan sorsba, amit bár nem élt meg, mégis nagyon jól ismer, követ. A bányamunka, a kizártság, az elítélt lét évtizedekig tartó nyomora, az árulás által megnyomorított, soha vissza nem térő bizalom, az ember, aki már sose tud felhőtlenül örülni vagy szeretni. Kundera saját elmondása szerint a könyveiben a saját nem realizálódott személyiségei jelennek meg. Az élet máshol van című regényében a főhős például elárul egy pilótát...

Az optimizmus az emberiség ópiuma. Az egészséges lélek ostobaságtól bűzlik. Éljen Trockij! - írta Ludvík annak az együgyű libuskának, akinek éppen udvarolt, csak azért, hogy kizökkentse, mert a lány mindent komolyan vett. De nem csak a lány vett mindent komolyan. A nyílt levelezőlapra írt szavak eljutottak a párthoz, a pártbizottság, tele Ludvík ismerőseivel, elítélte őt, kizárták a pártból, ki az egyetemről. Korábbi barátai, cimborái komoly képpel fordultak el tőle, mintha soha nem is ismerték volna egymást. Az árulás utáni bosszúvágy a fordulat utáni évekre is megmaradt, bár közben többször megpróbálja tisztára mosni magát, a "csak tréfa volt" semennyire sem enyhítő körülmény a párt szemében.

A Tréfa sokkal sűrűbb, mint a Lét elviselhetetlen könnyűsége, végigköveti a szocializmus lelkes üdvözlését, azokat a sorsokat, amiket nem tett jobbá, a megosztottságot, hogy miként lesznek az emberek egymás ellenségei egy rigorózus, totalitárius világban, s hogy miként indul meg a kiábrándulás és jön a felismerés, hogy ez "nem is értünk van" azokban a lelkekben is, akikben legtovább kitartott a hit.

A mindenkori rezsimek képmutatását klasszikusan kifigurázza, amikor az egyházi keresztelőből furcsa, frusztráló névadó ünnepség lesz, mert a népnek nem megtiltani kell a szertartásokat, csak átnevezni a sajátunkra. Aztán persze nagyon ajánlottá tenni, ami még rosszabb, mintha kötelező lenne.

Egyre gyorsabban peregnek a színek, a szálak pedig végül összeérnek, az árulás elfakul, miközben az a nemzedék megérzi, hogy a fiatalsága beletelt a küzdés éveibe, a következők pedig még csak nem is értik azt, amiért ők éltek. Azért a nagy egészért, amiből nem az lett, aminek képzelték, ami közben eltelt az idő, és eltelt az élet, amit elfelejtettek élni.

Nyáron történt

Néhány emlékmorzsa a nyár könyveiből. (Bocs az össze-vissza betűméretért és típusért, meghülyült a blogspot, pedig folyószövegként írtam, és ha valamit átállítok, valami más megy tönkre benne)

Spiró György: Tavaszi tárlat


Szóval rögtön nem lázadunk, ha a komfortérzetünk eléri a biztonsági szintet. Ha úgy érezzük, hogy már épp elvagyunk, nem akarnak kicsinálni, ha felismernek az utcán és még köszönnek is az emberek, ha a létezésünket tudomásul veszi a nagy-nagy gépezet. Tehát lélegzünk, eszünk, a félelmeket pedig eltemetjük a megelégedettség alá.  Beletörődötten vesszük fel a maszkot minden nap, és jó képet vágunk az értelmetlen mindennapokhoz. 

Szeretünk hinni a rendben, és hogy mindenkinek megvan a maga helye egy polcon, a polcon egy poros papírdobozban. És rettegve tátogunk, mint a tyúkok az ólban, ha egyikünket levágni viszik, félrehúzódunk és kilökjük magunkból a rendnek azt a darabkáját, hogy úgy érezzük, abban a rendben, amibe mi tartozunk, minden rendben van. (A rend három értelme...)

Halldór Laxness: Izlandi pör

Izland hosszú életű Nobel-díjasának könyve igazi összefoglaló a jégsziget történetéről, arról, amire büszkék lehetnek, és arról, amire nem, és arról, milyen eszméletlenül nehéz volt nem is olyan réges időkig az izlandi élet, és mégis mennyire szeretik hazájukat a viking leszármazottak.

Rajongok Izlandért, mert a végletek hazája. Jég és tűz birodalma. Embertelen környezet, ahol az emberek versekben beszéltek akkor, amikor a világ nagyobb részén inkább írástudatlanok voltak. A 800-as években elsőként létrejött parlamentért - a jelenben a web2 használatával neten, társadalmi közösség által írt alkotmányért. A we don't have cash, but have ash típusú humorért. A szomorú kedvességükért. (ami szomorúságot Laxness arca itt balról nem éppen tükröz, de ez a kedvencem róla:)

Amikor Laxness ezt a háromrészes regényét írta, javában zajlott a második világháború, és ő negyvenes évei elején járt. 1955-ben megkapta a Nobelt, és az indoklás alapján tulajdonképpen az Izlandi pörért jutalmazták, bár életműve elég nagynak mondható, még nyolcvanas éveiben is írt.

Amilyen nehéz ma megszerezni ezt a könyvet, olyan sokáig tartott kiolvasni. De minden sorát élveztem, és beleéreztem magam a XVII. századi Izland történelmébe. Az egész könyvet áthatja a Laxnesst jellemző eltiporhatatlan derű. Emellett annyira kontrasztos a mi élhetetlenségünk itt a Kárpát-medencében.

Pont így képzeltem el az Öxarát.. kép innen.

És az Althing, az izlandi parlamentnek helyet adó khmm, területet.

Sylvia Plath: The Bell Jar

Sylvia egyetlen regénye ugyanolyan felkavaró, mint a versei. Hogy tökéletes-e (miként a verseit jellemzik), nos elvenni nem kell belőle, sem hozzáadni, és nagyon szeretem a mondatait, és hogy olyan utálatossá váltak egyszerű angol szavak (mouthful pl.), és hogy kicsit megérthettem őt. A könyv után nincs sok kérdés a miértről, ha egyszer az üvegbúra (bell jar) rajtunk volt, többé nem ereszt. Elég csak egy pillanat...

És nem lehúzó, legalábbis angolul nem. Olyan inkább, mint egy napló, nem válik a sorsunkká, és mivel hiányoznak belőle a mesterkélt hangulatkeltők, egyszerűen nem feszít tovább annál, ami az élet. Szóval hogy ilyen. 

Selma Lagerlöf: A halál kocsisa

Kedves mese gyerekeknek rögtön a Niels Holgersson után a kamaszkorba lépve arról, hogy ha a lelkünkben mélyen igazán jók vagyunk, még a halál (kocsisa) is megszán minket, ergo jóság helyébe jót várj, és minden mérhetetlen szenvedés okkal van e földön.

Lagerlöf stílusa kilóg a mostanában olvasott akár északi szerzők sorából, hiszen korábbi Hamsunnál, Laxnessnél (nem beszélve a többiről, amit olvastam). Meglehet, hogy a fordítás is tehet róla, hogy kissé döcögősebb, távolságtartóbb is. A halál kocsisa 1912-ben született Lagerlöf tollából, hat évvel a világhírt és részben a Nobelt meghozó Niels Holgersson után. Lagerlöf meséinek értékét szerintem a feldolgozott monda- és hiedelemvilág adja. Például az ilyen momentumok:

"Halottnak akartam tettetni magam, mondta. Láttam, de miért csináltad? Biztosan hallottad te is, mondta a gyerek, hogy ha medvével találkozol az erdőben, le kell gyorsan feküdnöd a földre, és úgy kell tenned, mintha halott volnál. Akkor a medve elmegy, hogy ásson egy gödröt, amibe eltemet, te meg közben elszökhetsz."  (120. oldal)

A 81 évet élt svéd írónő életművének részletes megismerése még várat magára. Remélem vannak emlékhelyek Landskronában, ahol tanított, és meg is tudom látogatni egyszer, ahogy Mårbackát is, a falut, ahol született és meghalt, miközben bejárta Jeruzsálemet, Olaszországot és a Közel-Keletet - csak hogy ne higgyük, hagyta magát otthon bepókhálósodni. Első(?) szerelme a 19. század végén Sophie Elkan volt, akivel rendszeresen kritizálták egymás munkáit, majd később a korai feminista Valborg Olander. Szeretném hamarosan svédül olvasni.

Szvoren Edina: Pertu

És akkor most fejet vissza a magyarba. Végre van valami igazán jelentősnek látszó dolog, ha műveltebb lennék, mondanék többet is, így inkább azt mondom, az elmúlt tíz évben.

Tud írni, és ez nagy dolog. Magabiztos is. Nekem már csak egyetlen gondom van, és legközelebb akkor szeretném olvasni, ha ez másként van, ha nincs ennyi groteszk, ennyi állati a szerencsétlen ábrázolt alakokban, ha tudnak mást is maszturbáción, a mocsokban való játszadozáson, az egymás sanyargatásán túl. Van, akinek tetszik, hogy erotikába öli a részvétet (Réz Pál, wikipédia), nekem sok ez a mindenre adott egyszerű válasz, és megint olyan érzésem van, mint sok más kortársnál, leghangosabban például Háy Jánosnál, hogy a világ nem ilyen. Hogy a komolysággal megrajzolt dolgok hamisak, és túl komolykodó ez a stílus ehhez képest. Sajnálom, hogy ezt a vonalat emeli ki az ún. kánon, és ettől úgy érzem, még mélyebbre süllyed le a társadalmi tudat, hogy csak a saját barnás segglyukunkat tudjuk nézni, és díjakkal jutalmazzuk a nagyszerű groteszkséget. Pedig kinőhetnénk Kafkából, bármennyire nagyszerű volt is az akkor, amikor.

Positively.

Ínyencrapszódia

Nem hiába telt el 6 év az Ínyencrapszódia és A sündisznó eleganciája között. Az utóbbi sikerére való tekintettel idén nálunk is kiadott Ínyencrapszódiát vissza kellett volna adni átdolgozásra az írónőnek, és akkor ez  most egy nagyszerű regény lenne, és nem egy fércmű.

Egy családregény vége

Ahogy haladtam előre a könyvben, egyre jöttek a stációk, most éppen miért gondolom úgy, hogy ez egy nem is olyan nagyszerű könyv.

Biztos sokan meghökkennének azon, ha valaki azt meri mondani, Nádas Péter írása, legalábbis az Egy családregény vége nem annyira zseniális. Az első oldalak még tetszettek, de néhány tíz oldal után majdnem leraktam, mert már nagyon nem lehetett követni. Összekuszálódtak az alanyok, a szavak, és az egész túlságosan takarékos volt, nem éppen feszes, ahogy a méltatók írják.

Aztán a következő stáció az volt, hogy ez az egész igazán a zsidóknak érdekes, úgy értem, akinek ilyen gyökerei vannak. De itt is mintha elfáradt volna az író, az első néhány száz évről, amik több ezer évre nyúltak vissza, részletes, kimerítő történetet kapunk, aztán ahogy haladunk előre az időben, egyre jobban pörögnek az életrajzok, és az utolsó zsidó ősökből már csak egy-egy név van, pedig róluk már sokkal többet lehetne tudni elvileg... ha valamit feltételezhetünk egyáltalán. Persze a misztikumba vesző történetek engem is (jobban?) izgatnak.

Végül a család - ilyen a család? És mi ez a bizarr kiképzőiskola? Mire mond nemet a gyerek - ez is az egyik fő méltatás. Nem értem.

Az egész könyv valahogy nem volt kielégítő. Nem szerettem a nyelvezetét, nem vitt a történet, és csak mozzanatok voltak, amikor igazán élveztem, de akkor mindig jött egy váltás, de nem simult, az egyes elemek egymásra voltak csak hányva, és végül rajtamaradt a posztmodern zubbony, hogy márpedig ezt sznobkötelesség szeretni, homokozólapáttal.

A tetteink beszélnek

Minden a skandináv irodalommal van most tele (nagyon helyes), de a merítésből a finnek rendre kimaradnak. Persze ők már csak nyelvüknél fogva sem skandinávok, mentalitásuk viszont elég közel áll a többi a szomszédhoz, és írásuk is.

De ez az elkülönülés is lehet az oka, amiért itthon egyáltalán nem övezi olyan nagy népszerűség a finn írókat, mint a skandinávokat egyébként, valahogy igen kevés fordítás születik, a finn kultúra pedig nehezen megismerhető, nem tudnék egyet sem mondani, akit jaj, fordítsanak már le, talán Bo Carpelant, de hát ő svédül írt (miként a finn írók közül sokan, és a svéd hivatalos nyelv is Finnországban).

Az viszont már meglepő, hogy úgy tűnik, az egyetlen felnőtteknek szóló, magyarra lefordított új finn szépirodalmat mintha nem értenék. A Legtávolabb a haláltól például zavaros, a karakterek nincsenek jól bemutatva, azt sem tudjuk hol vagyunk, kusza a sztori  - mondják róla. Nem tudok egyetérteni, mert én az elejétől fogva mindig tudtam követni, teljesen értettem, és együtt éreztem a szereplőkkel, és csodálatosnak tartottam a gesztust, amiért a könyv megszületett. A váltakozó naplóbejegyzések azért nem jelentenek szerintem akkora szellemi megterhelést. Lehet, hogy egyszerűen csak odafigyeltem, és nem próbáltam meg úgy olvasni, mint egy most oly divatos krimit, vagy egy kalandregényt? Ha már valaki tollat ragad, és publikál is kritikát egy olvasott helyen, akkor megtehetné, hogy az ismeretlenebb szerzőknek kicsit utánajár. Ez most ráadásul nem is túl nehéz feladat, mert Elina Hirvonennel több interjú is készült, és sokat elárult a könyv keletkezésének hátteréről. Szerintem ez egy szép  munka, skandinávosan elvarratlan, skandinávosan szociálisan érzékeny, nem szépirodalmi csúcsteljesítmény, inkább megregényesített krónika, de sodró, és nagy lelke van.

Amit adott a könyv, az egy új Afrika-szemüveg. Még sosem láttam ilyennek, és igaza van az írónőnek, a sztereotípiák túlságosan elhomályosítanak mindent, és nagyon keveset tudunk arról a valódi életről, ami létezik, hogy a hírekben látott szörnyűségek mögött milyenek a hétköznapok, milyenek a kapcsolatok, vajon miért lett ilyen minden, vajon mit teszünk mi, nyugatiak velük (nem, nem értük), hogy vajon mi értelme a segélyeknek, és vajon miért telepedünk ennyire rájuk, és hogy jobb lenne nekik nélkülünk. Ezek merültek fel bennem, és nem hiányzott ehhez, hogy elmesélje, Esther hogy néz ki azon kívül, hogy magas, vékony, és fekete, vagy hogy Paul milyen pasi. Egy adott helyzetben ismerjük meg őket, és a visszaemlékezéseiket. Csupa szubjektum, csupa szemüveg. Csupa olyasmi, mintha én elmesélek neked valamit, vagy te nekem. És megtudom, ki vagy. Anélkül, hogy pszichoanalízist gyakorolnánk. Az (elbeszélt) tetteink beszélnek - még ha ez sokak számára rühellt közhely is.

Zambiában vagyunk, számunkra elviselhetetlen. Egy igazi afrikai falu, még látszólag minden jó, és mindenki szeret, az első menstruációig. Aztán férjhez adnak. Ha túl szép vagy, akkor pokol az életed az erőszaktól, a verésektől, a falusiak babonás félelmétől, pokollá teszik az életed - érzi a teljesen más kultúrkörből jött olvasó. A város, szipusok, kamionsofőrök, akik aprópénzért az út szélén álló apró kislányokat dugnak meg, fehér intézetvezetők, akik eladják a gyerekeket, gyerekek, akik egy rezdülésből felismerik a bajt, és menekülnek, mint a megriasztott gazellák, át a kerítésen, ki az utcára, csak el ne kapjanak. Tisztességes fehér család, akit fejbelő a saját szakácsuk, mert kétségbeesetten kell a pénz a gyereknek gyógyszerre. De a gyerek végül elmegy egy kamionsofőrrel. Zárod az ajtókat, az ablakokat, mindig résen vagy. És mégis szép a naplemente, és mégis muszáj szeretni a megszülető gyereket, csak már ki nem lehet lépni a testből, elhagyni ezt a sokszorosan megnyomorított anyagot, most már fáj minden ütés, és most már van félelem és féltés. Most már túl közel került a halál.

Ehhez képest a Hogy ő is ugyanarra emlékezzen (a címek furcsák, de fontosak. A legfőbb szándékról szólnak, ami mindent áthat a könyvben) nem ilyen fajsúlyos, a feszegetett problémái kicsinyebbek, családibbak és családiasabbak is. Ennél fogva nagyobb az érzékenység, máshol van az ingerküszöb.

Nagyon érezhető, hogy a másik írása idején Elina főleg verseket olvasott (gondolom jó adag Eeva-Liisa Mannert), emez könyv nyelvezete kevésbé áramló és képies. A Hogy ő is.. még egy kezdőbb regény volt, a második pedig már majdnem kiforrott. Én nagyon örülnék, ha Elina meg tudná valósítani a történetmesélésnek ezt a krónikás, de lírain megírt válfaját. És remélem, hogy meg tud maradni ilyennek, hogy nem akarja az objektivitás látszatát kelteni. Nekem az ő szemlélete sokat segített, például újra kedvem volna írni.

Panelnyomor lengyelül

Faluról városszéliesedő emberek, bizonytalan talajra épült telepek, nagy reményeikbe fulladt munkások, akik a semmi elől alkoholban oldják fel magukat, a testüket, az agyukat, szipusok, az ügyeskedők és követőik és a lúzerek gyerekeinek kasztja, a munkahelyek, ahol csak a kapcsolatok és a rang számít, összezárt családok, akik nem bírják egymást nézni évtizedekig. Azzal a szándékkal vettem magamhoz Joanna Bator könyvét, hogy a Homokhegyből megtudom, a hasonló örökségből hogy vezetett az út egy más lengyel és egy más magyar irányba. Erre nem kaptam választ. Arra annál inkább, hogy mit jelent ez a hasonló örökség.

Dune

a Lynch-féle Dűne film mexikói forgatásán

Ez is olyan, hogy csak úgy van, itt van velünk, nem írta senki, időtlen, nincs szüksége a hatvanas évekre, nincs szüksége a kilencvenes évekre és a huszonegyedik századunkra sem. Frank Herbert művét ugyanazért csodálom, amiért a Gyűrűk urát és a Harry Pottert: világot teremtettek. Ezeket tekintem a legmagasabb szintű alkotásnak, amikor a töredékek, a "látomások" összeállnak egy ilyen egésszé, amikor az író meg tudja fogni az elejét, érzi a világ pulzálását, formálja, csiszolja, vagy kiömlik belőle, mint egy prófécia. Nem ők kapják a Nobelt, és azt, amit általában a szépirodalom elismeréseként szoktak adni. De nem is a szépre csavart mondatokért szeretni való.

Eltelt pár hónap, vizsgázás közben, majd azután, és lassan megszoktam a szókészletét, és már nem kellett szótárazni, és már azon se kellett törnöm a fejemet, hogy az adott szót Herbert találta ki, vagyis elkezdjem-e keresni a jelentését avagy sem.

Zseniális, mert világot teremt, ami óriási munka. Épp csak egy saját nyelv hiányzik ebből a világból, úgy tűnik, Herbert nem bíbelődik ezzel, és igazából nem is célja szögről szögre megmondani, milyen is az a világ, amit teremtett. A lényeg, az ember változatlan. Kapzsi és mohó, eltérítik szenvedélyei, spekulál és szövetkezik, ellenségeskedik és gyűlölködik, de mindenkinek megvan a maga gyengesége, ez egyben akár lehet a szeretetre való képesség is, és elbuknak a jók is, nem fekete és fehér. Többrétegű figyelmeztetést közvetít, úgyhogy igazán jó lenne, ha végre méltó filmadaptációt kapna, mert az 1984-es, Lynch által is szégyellt verzió nézhetetlen, a 2000-s TV-sorozat pedig nézhető ugyan, de azért messze nem az igazi.

Ja igen, egy valamit azért mégis elmondok hátrányára. A belső gondolatok dőlt betűs szedése, ez nekem kicsit könnyített megoldásnak tűnt, és sokszor sutává tette a szövegtestet, ilyen jobb híján mankónak tűnt, amivel megúszott az író egy csomó magyarázatot. Az Irulanos idézetek az egyes fejezetek elején azonban tényleg nagyszerűek.

Sjón: Skuggabaldur

Miután említés szintjén írtam csak le, hogy idén A Létet is olvastam, és igazából nem is tudtam volna róla valami nagyobbat írni, egyrészt mert nem vagyok hozzá elég nagy, másrészt kellene még egyszer, harmadszor, mert már nem elég jól emlékszem, és erre mentségem is van, igen vizsgaidőszak, de épp ezért megint felüvöltött a létezésért az olvasónapló, mert az a most következőnél is elkélne, mert első blikkre olyan helyes gondolataim voltak, mert most megint jön a száraz megemlékezés, hidegvérrel... A Skuggabaldur mondjuk ilyen, egy vésett jégtömb, amiről a hirtelen fényben leolvadnak a rovátkák, és csak az ősi matéria marad, ahogy az isten megteremtette ott, Izlandon. Nagyon lehet szeretni.

Regények regénye

Teljesen gyanútlanul sétáltam bele Calvino csapdájába. Július végén volt, hogy az újonnan kiadott Calvino regényekből a Ha egy téli éjszakán egy utazót megvettem. Regények regénye helyett pontosabb lenne a regény a regényről, elbeszélésről, idő- és fikciófonat. Azt hiszem, ennek a könyvnek mindenképp elő kell kerülnie egy írói kurzuson.

Eleinte tolakodó volt ez a bizalmaskodás, így olvasó, úgy nyájas olvasó, és pimasznak az, hogy még az olvasó személyét is kitalálja, így lesz belőlünk is fikció, és találjuk magunkat rögvest a regény lapjain férfiként, legyünk akárkik egyébként. Ezek a semmitmondó címek! Kezdve a Ha egy téli éjszakán egy utazóval..:)

Nem szeretném lelőni a fő poént, ezért jobbnak látom, ha nem írok róla többet, csak annyit, hogy a mexikói indiános a kedvencem.

90 éves lektűr

Le a kalappal Zilahy Lajos előtt. Első regénye egy szuszra kiolvasható darab, a sorok szinte vezetik a szemet, a kíváncsiságot az erős kéz vetette lineáris, de feszes cselekményfonal tartja fenn, érzelmességében pedig különösen tartalmas regényről van szó, már-már színpadiasan szélsőséges sztereotip főszereplőkkel, mindebből átsejlik némi korrajz, és meglepő mennyiségű erotika (ami egyébként a könyvből készült filmben nem jön vissza). Tökéletes szórakozás, s mindezt ráadásul egy 90 éve íródott regényben.

Ragnarök AS Byatt-tól

Aki olvasta a Possession-t (magyarul Mindenem címmel jelent meg, kiváló fordítás!), az tudja, hogy Byatt varázsol. A szöveg testet ölt, beszippant, vágyakat kelt és még sorolhatnám.. pedig nem szokásom szuperlatívuszokban beszélni folyton. És akkor itt egy újabb mustread, különösen azoknak, akik mindemellett a mitológiát is kedvelik.

A Canongate kiadónál megjelent mitológiai sorozat utolsó darabja a Ragnarok, amelyben az isteneknek vége (The End of the Gods), és hát tudjuk, a Ragnarökkel az ógermán mitológiában a világnak is vége, nagyjából minden elpusztul. Ez a sztori kapott egy kislány főszereplővel mesés jelleget. Világvége gyöngyszem AS Byatt-tól

Itt egy rövid írás róla. Inkább csak kedvcsináló. De jó lenne, ha gyorsan lefordítanák... de az is lehet, hogy angolul is el fogom olvasni.

A mindenható részletek

És akkor az előbbi bejegyzéshez képest on the contrary egy regény, ami útinapló, de a lazán behúzott történetek, a részletek gyönyörű hímzése egyedivé és különlegessé teszik. Ha azt mondom, W.G. Sebaldról van szó, a széptollúról, akkor már senki nem lepődik meg annyira.

kibírhatatlan

Hát nem tudom, hogy lehet ezt kibírni. Óvatlanul rápillantottam egy könyvesbolt kirakatára péntek este, és ennek az lett a vége, hogy bementem nézelődni, hogy aztán a kívánságlistám újabb három könyvvel szaporodjon...