Boldog Észak

Megvettem 4 éve, amikor megjelent, de hiába voltam nagyon lelkes éppen az északi irodalom iránt, az első 30 oldal után leraktam. Az afrikai rész akkor nekem nem jött be az egész középkori misztikusságával, vuduval, óriáskígyókkal. Aztán amikor néhány hete újra levettem a polcról, a lehetőségekhez képest extra gyorsasággal felfaltam a könyvet, és azt követeltem magamban, még-még! Kellett hozzá nyitottság, és abszolút megérte. Íme egy nagyszerű magyar regény! Az írója tud írni és volt is miről írnia, és ebből a kettőből születnek a jó dolgok.

Aimé Billion élete abszolút megérte, hogy regény váljék belőle, tele van tanulságos fordulatokkal, szerethető életfelfogással, elfogadással az élet adta lehetőségek iránt. Bár Kun Árpád a könyv végén is megírja az úm. tényeket és interjúban is nyilatkozott róla, én nem volnék biztos benne, hogy Aimé Billion létezik (van viszont Párizsban ilyen nevű kis utca, ami persze nem jelent semmit :)). De ez nyilván nem baj, esetleg érdekesebbé teheti egyes olvasóknak a regényt, és ennyi, a többi az író dolga.
A norvég falu életét szinte leredukálja a történet az idősotthonra, és ez épp olyan jól leírja a norvég társadalom állapotát, ahogy ezt tette Kjell Askildsen a kis történeteiben. Az időskori mindennapok méltóságával/méltatlanságával teli életét. A bezárkózást, az elhidegülést. A jól szervezett társadalom által mégis megadatott méltóságot, a komfortos berendezkedés elleni parányi lázadásokat. Csak egy pillanatra tűnik fel, hogy ezeknek az embereknek is volt ereje teljében lévő fiatalkora, amikor Aimé az egyik gondozott házának falán megtalál egy csoportképet, ahol szinte az összes ápolt életerős fiatal még. És ez az idő nagyon-nagyon rég volt. Norvégia öregnek tűnik, és ahol még nem öregedett el vészesen, ott is beteg, de nem reménytelenül.

És mintha azt is mondaná még a regény, hogy nem csak a saját család, az igazi otthon is várhat ránk máshol, nagyon távol, ha a jelenlegiben nem vagyunk otthon. Ott, ahol talán nem is gondolnánk. Vagy inkább: ahogy kívülről nem megítélhető. Aimét annyira belülről látjuk, hogy az a tény, hogy fekete afrikai, eltörpül az extrém introvertált személyiségben, ami tökéletesen passzol a norvég mindennapokba. Mintha neki saját magának afrikai identitása nem is lenne, a franciát pedig szép lassan levetkőzi. És mintha épp Amerikában járnánk, mindaz, ahogy része a társadalomnak, épp elég ahhoz, hogy ténylegesen is a társadalom része, a hagyományok folytatója legyen.

Még lehet, hogy újra fogom olvasni, mert úgy érzem, elképesztően aktuális ez a könyv.