Boldog Észak

Megvettem 4 éve, amikor megjelent, de hiába voltam nagyon lelkes éppen az északi irodalom iránt, az első 30 oldal után leraktam. Az afrikai rész akkor nekem nem jött be az egész középkori misztikusságával, vuduval, óriáskígyókkal. Aztán amikor néhány hete újra levettem a polcról, a lehetőségekhez képest extra gyorsasággal felfaltam a könyvet, és azt követeltem magamban, még-még! Kellett hozzá nyitottság, és abszolút megérte. Íme egy nagyszerű magyar regény! Az írója tud írni és volt is miről írnia, és ebből a kettőből születnek a jó dolgok.

Aimé Billion élete abszolút megérte, hogy regény váljék belőle, tele van tanulságos fordulatokkal, szerethető életfelfogással, elfogadással az élet adta lehetőségek iránt. Bár Kun Árpád a könyv végén is megírja az úm. tényeket és interjúban is nyilatkozott róla, én nem volnék biztos benne, hogy Aimé Billion létezik (van viszont Párizsban ilyen nevű kis utca, ami persze nem jelent semmit :)). De ez nyilván nem baj, esetleg érdekesebbé teheti egyes olvasóknak a regényt, és ennyi, a többi az író dolga.
A norvég falu életét szinte leredukálja a történet az idősotthonra, és ez épp olyan jól leírja a norvég társadalom állapotát, ahogy ezt tette Kjell Askildsen a kis történeteiben. Az időskori mindennapok méltóságával/méltatlanságával teli életét. A bezárkózást, az elhidegülést. A jól szervezett társadalom által mégis megadatott méltóságot, a komfortos berendezkedés elleni parányi lázadásokat. Csak egy pillanatra tűnik fel, hogy ezeknek az embereknek is volt ereje teljében lévő fiatalkora, amikor Aimé az egyik gondozott házának falán megtalál egy csoportképet, ahol szinte az összes ápolt életerős fiatal még. És ez az idő nagyon-nagyon rég volt. Norvégia öregnek tűnik, és ahol még nem öregedett el vészesen, ott is beteg, de nem reménytelenül.

És mintha azt is mondaná még a regény, hogy nem csak a saját család, az igazi otthon is várhat ránk máshol, nagyon távol, ha a jelenlegiben nem vagyunk otthon. Ott, ahol talán nem is gondolnánk. Vagy inkább: ahogy kívülről nem megítélhető. Aimét annyira belülről látjuk, hogy az a tény, hogy fekete afrikai, eltörpül az extrém introvertált személyiségben, ami tökéletesen passzol a norvég mindennapokba. Mintha neki saját magának afrikai identitása nem is lenne, a franciát pedig szép lassan levetkőzi. És mintha épp Amerikában járnánk, mindaz, ahogy része a társadalomnak, épp elég ahhoz, hogy ténylegesen is a társadalom része, a hagyományok folytatója legyen.

Még lehet, hogy újra fogom olvasni, mert úgy érzem, elképesztően aktuális ez a könyv.

Kimégy a vadonba, és?

Az Egy sziget lehetősége után egy másik társadalomkritikus könyv következett, a Doppler. A Dopplerben azonban nincs semmi brutális vagy nyíltan naturalista szexuális, ez egy humoros, könnyed könyv, kissé naiv is.

Talán nem is meglepő, hogy Norvégiában vagyunk, a trondheimi születésű Erlend Loe a Naiv.Super című regényével futott be, ami azért sokat mondó :)

De lássuk a Dopplert!

Először is, ez nem a Walden, de nem is az Út a vadonba. Ennek semmi köze ahhoz, milyen valójában kint élni a vadonban, így ez egy teoretikus, képzeletbeli illetve leginkább naiv felállás. Doppler, aki mindig biciklivel jár dolgozni, mintapolgár és jól menő állása van, elesik a bicóval, beveri a fejét, és hirtelen rájön, hogy nem való a társadalomba, nem bírja az embereket. Ki is költözik a norvég erdőbe, és egy kölyök jávorszarvas lesz a társa, akinek az anyját leöli, hogy legyen mit ennie.

Nem bírom az embereket.
Nem bírom, amit csinálnak.
Nem bírom, amit mondanak.
Nem bírom azt, amilyenek.

Nagyon egyet lehet érteni a vadonba vonulás indítékaival. Különösen mostanában nagyon együtt tudok érezni Dopplerrel. Valami azonban hiányzik.

Megoldás nincsen. Dopplernek néha le kell mennie az emberek közé, illetve van, hogy felmennek hozzá olyanok, akiknek megtetszik ez az élet. Bár nem bírja az embereket, mégis barátkozik néhány furcsa figurával, és úgy tűnik, megszereti őket. Megveti az okoskodást és okoskodásmentes világot akar, mégis folyton okoskodva magyaráz a jávorszarvas kölyöknek, és tulajdonképpen végigokoskodja az egész könyvet is.

Szóval akkor mi van? Otthagyja a családját, az életét, és választ egy egyszerűbbet, megtagadja a civilizáció szabályait, a fogyasztói társadalmat, csere útján szeretne dolgokhoz jutni, de aztán inkább lopni kényszerül (balták).

Szóval nem tudom, aranyos könyv és vicces, és nagyon érdekes Düsseldorf beékelt története, de a végén hiányérzetem maradt.

Az Éhség gőgje

Knut Hamsun 1890-ben,
az Éhség megjelenésekor, Wikipédia

Knut Hamsun 1920-ban Nobel-díjjal kitüntetett norvég író velejéig fasiszta volt, a második világháború idején Quislinggel pacsizott, Hitlernél bratyizott és árulkodott, kisujját sem mozdította bajba, avagy koncentrációs táborba került írótársaiért, nyíltan szimpatizált a nácikkal, Hitlert az emberiség harcosának nevezte (a Wikipédia szerint).

Könyveit jóformán propaganda anyagként osztogatták, mígnem amikor a népnek már elege volt a németekből, tömegesen postázták vissza Hamsunnak, vagy elégették őket.

Érdemes azért megjegyezni, hogy bár általában véve az ősgermán mítosz imponált sok északinak, a norvégok kis százaléka szimpatizált csak a nácikkal. A norvég ellenállási mozgalom nagy elismerést váltott ki a testvérnépek között, hiszen a dánok átengedték a második világháború alatt németeket, a svédek pedig acélt szállítottak nekik a "semlegességük" megőrzése érdekében, megvan tehát az alapja az akár máig is kitartó kollektív lelkiismeretfurdalásnak. Ezzel szemben a norvégok egyből ellenálltak, frissen kivívott függetlenségüket nem akarták egykönnyen adni, de eleinte könnyedén leverték őket a nácik, és jött a megtorlás. A "norvég fiúk" bevették magukat az erdőkbe, és később Angliában kiképzett katonaként rengeteg bosszantó szabotázst hajtottak végre a nácik ellen. Mindemiatt a többiek eléggé felnéztek a norvégokra. A Max Manus című filmet igazán érdemes megnézni.

Visszatérve Hamsunhoz: a háború után bíróság elé került, de már nagyon öreg volt, nyolcvan fölött járt, elkobozták vagyonát, és szellemileg megroggyantnak nyilvánították, bedugták egy pszichiátriára, hiszen mégiscsak egy nagy íróról volt szó, nem akaródzott börtönbe vetni az öreget. Hamsun majdnem annyira gyűlölt figurája lett a norvég közéletnek, mint Quisling. És ez annyira nem múlt el, hogy mikor 2002-ben utcát akartak elnevezni róla, a közfelháborodás miatt letettek erről. A 2009-ben szülőhelyén megnyílt emlékházat is sokan támadják. Quislinget - a nácik norvég kormányzóját - egyébként kivégezték.

Knut Hamsun center Hamarøyben, nordnorge.com

Hamsun olyan volt, mint nekünk Nyírő. Vagy hát mégsem. Hamsun ugyanis már jóval a sörpuccs előtt sikeres, elismert író volt, ezt mutatja a Nobel-díj is. Nyírővel vagy éppen Wass-sal ellentétben nem koccolt le a vereség után, bíróság elé állt. Életének 93. évében úgy halt meg, ahogy kezdte, szegénységben. Az eszméiről azonban nem mondott le, és élete utolsó regényében még megpróbálta elmagyarázni az okokat, s a regényből állítólag ki is tűnik, semmi baj nem volt az elméjével 90 évesen sem, és ugyanolyan fasiszta maradt, mint volt, nem bánt meg semmit.

Hamsun előbb misztikus volt, majd népellenes és végül fasiszta lett - írja róla az Éhség című regény 1963-as magyar fordításának utószavában Hegedüs Géza. A kor magyar kultúrpolitikáját is figyelembe véve (vagyis levonva a túlzásokat) az Éhségben valóban felfedezhetők, ha akarjuk, a csírázó fasiszta gondolatok.

Hamsun egy észak-norvég faluban látta meg a napvilágot, és általában véve szegénységben élte élete első húsz-harminc évét. Többféle fizikai munkát is vállalt, így jutott el Amerikába is, ahonnan visszatérve megírta például az Éhség című regényt, ami meghozta az első igazi sikert az írónak.

Hegedüs szerint a regény témája ellenére (éhség, nyomorúság) nem társadalomcentrikus, nem is naturalista, inkább impresszionista, s mintha mindenütt saját csillogását keresné. Utóbbit már inkább én mondom. Igen, a regény beszűkült, és mindinkább beszűkül, minél éhesebb a főhősünk, a narrátor, az író. A nyomor azonban nem teszi alázatossá, dühödten szitkozódik és pöröl az istennel, amiért ilyen mélyre taszította, s a könyvben nincs egyetlen tiszta szereplő sem, ha valaki nem gonosz, akkor irigy vagy fukar, de legalábbis közönyös. Az emberek iránti megvetés és undor fel-felbukik a sorok között. Az emberek romlottak, és egyáltalán semmi nem hoz menekülést - itt nincsenek fehéren magasló lenyűgöző hegyek, a tél egyenlő a halállal, amikor minden megaláztatást be kell vállalni elkerülendő az utcát, miközben csak egy meleg és csendes zugra lenne talán szüksége, hogy megírja a művet, amiből pénzt csinálhatna és híres lehetne. Becsvágyó és büszke. Mindaddig elhazudja saját helyzetét mindenki előtt, amíg nem jut az éhezésnek arra a fokára, hogy forgácsot rág és a saját ujját próbálja meg lerágni. Hiú, és önismeret helyett csak az önostorozásra képes, miközben apróra megfigyel mindent, és legelborultabb pillanatait is meg tudja örökíteni.

Mégis, Hamsun rövidke regényében otthonosan éreztem magam, mintha zsebre vágott volna, hogy átéljem mindazt, amit ő. Egyáltalán semmit nem titkol, vagy szépít el. Sem az őrjöngéseit, sem a baklövéseit, sem azt, ami miatt saját magát is megvetette. Sosem múló fensőbbrendűségi tudatát jól jellemzi az az epizód, amikor egy szakadt süteményárus öregasszonynak odadobja az összes pénzét jelentő néhány koronát, ami abból származik, hogy rosszul adott vissza neki a szatócs... mivel lopottként tekint a pénzre, így szabadul meg tőle. Hanem amikor már nagyon éhes, felbukkan a süteményesnél, és ahelyett, hogy kérne, egyszerűen elveszi, ami neki "jár". És őszintén úgy tesz, mintha a másik lenne a hülye, hogy nem emlékszik az ő "rendelésére". Minden helyzetet próbál úgy faragni, hazudni, ember oldalába lyukat beszélni, hogy ő jól jöjjön ki belőle, és minden alázatossága merő alakoskodás. Az a fajta ember, akin szegénységében is érezni, hogy ha pénzhez jutna, keményen taposna lefelé, és felfelé, a rang irányába lojális.

Hegedüs Gézának ugyanakkor nem volt abban igaza, hogy Hamsun elhallgatja, a szegények nem tudnak feljebb jutni, mert a tőkés társadalom leküzdhetetlen akadályokat gördít eléjük (és ezért milyen jó, hogy jött a szocializmus). Hamsun maga az Éhségbeli énjével jó példa az állatias eltökéltségre, ami előbb-utóbb eredményre vezet. Még ha közben néhányszor bele is hal.

Milyen unalom

Megpróbálom felidézni a legutóbbi 4-5 könyvet, amit olvastam, köztük azt, milyen is volt Per Petterson To Siberia című regénye. Nem Norvégiában, nem Szibériában, Dániában vagyunk.

Azt hiszem, azt adta a könyv (kicsit hasonlóan a Lótolvajokhoz), hogy milyenek voltak az azelőtti idők, amikor a skandináv térség még nem volt egyenlő a gazdag jóléti államok fogalmával. Másrészt arról, hogy milyen volt megélni a háborút, amikor bejönnek a németek, de nincs híradás, csak úgy hírlik.. milyen várni egyáltalán, mindig várni valakire a kikötőben, a hideg szélben, nézni az egyre növő hajótestet, ahogy közeledik a távolból. Minden, ami elképzelhető, jó és izgalmas, jön vele együtt, és aztán sokszor a baj és szomorúság, a család veszte is hitelképtelenség formájában. Hogy milyen a gyűlölet, hogy bimbózik ki az antiszemitizmus. Megcsókol az iskola után egy fiú, és kiderül róla később, hogy zsidó. Ciki. Pedig ő volt a leghelyesebb srác az osztályban.
Az, hogy lehet valaki erős, de a hatalom mindig erősebb, pedig hamis, faragatlan és bunkó. A keretek adottak, a társadalmi normák szétfeszíthetetlenek. "Voltak rossz tapasztalataim a jutlandiakkal". A kommunizmus naiv kísértete (Szibéria). Norvégia, Svédország, Dánia szerepe a háborúban. Hogy hová aljasodnak az emberek a hatalom koncáért, amit a dánok nem hagynak egymás közt megtorlatlanul.

Ezen kívül a fő alakot, a szemünk előtt felnövő lányt kevésbé értem. Fiús, mert olyan akar lenni, mint a bátyja. Senkije nincs ezen a srácon kívül, és végül ő sem lesz már. De addig mindent megtenne, és meg is tesz, vakon, bármit. Olyan ez, mint egy testvérszerelem. És reménytelen. A szülők kvázi zombik, a nagyapa alkoholista farmer, aki felakasztja magát. Nagyapa és fia között pattanásig feszülő ellentétek, mint vetélytársak. Lovak, amiknek van gazdája. Az unalom, amit a női test jelent, amikor a férfiak vágynak rá, és megkapják.

Sok mindent jelent ez a könyv, de semmi nem elég kerek, nem elég koherens, vagy csak kérne egy magyarra fordítást.

Halál előtti csoszogások

A norvég novelláskötet után Kjell Askildsen-kutatásba fogtam először, és szereztem be A thesszaloniki kutyák című vékonyka novelláskötetét. A kötet első felét Thomas F. utolsó feljegyzései foglalják el, mármint gondolom halála előtt a nagyvilágnak. Eleinte nem tudatosult bennem, hogy ez micsoda, hogy ez a novellafüzér egy öregember napjainak és hétköznapi szenvedéseinek krónikája, s így egyre nyomasztóbb lett, hogy minden egyes darab öregemberről szól, aki nem hülye ugyan, és nem béna, de akár az is lehetne, aki alig mozdul ki, aki tudja, hogy meg fog halni, aki készül a halálra. Fel is merült bennem azonnal, vajon Askildsen ezekkel készült a halálra? Egy másik kötet előszavában szereplő interjútöredékből az derült ki, hogy igen. Ezek a novellák néhány tíz évet "előregondolkodtak", "elképzelték" milyen lesz majd az az utolsó pár nap.

Megszakadt kapcsolatok

Az újabb költözés közben mondtam valakinek, hogy nem nagyon olvasok újra könyveket, mert mindig van más új, ami érdekel. Nemrég azonban épp egy olyan könyvet olvastam, ami azt hiszem néhány alkalommal félre fog majd tolni új könyveket, hogy újraolvastassa magát. Nagyon nem bántam meg, hogy Skandinávia-rajongásomban beszereztem Per Petterson Lótolvajok c. regényét. Szűkszavú, puritán világ, az élet nyers válaszai a létkérdésekre, a belső dráma, a társadalom ridegsége. Az az érzésem tovább erősödött, hogy ezek az emberek, akik a skandináv irodalom főszereplői, nagyon jó barátságban vannak a természeti környezettel, és viszonylag kevés elvárásuk van az épített környezettel szemben a funkcionális szempontokon túlmenően, racionális, okos világ ez, amely csodálja az életet, elfogadja minden keménységével együtt, elfogadja a csapásokat, csak egy dologtól fél, ezen spekulál, beszél magában, őrlődik, ezek pedig az érzések, a rettegés egyes egyedül a más emberekkel szemben jelentkező önvédelem, legyen az bárki: szülő, testvér, férj, feleség...bárha elég ritkán találkozni női narrátorral illetve főszereplővel, ezek többnyire férfiak, és úgy látszik előszeretettel kerülnek ki az idősebb nemzedékből.

Magukban beszélnek

Már akkor tudtam, hogy érdekelni fog utazás után a norvég irodalom, amikor még csak épp eldöntöttük, hogy menjünk tényleg Osloba, egy január végi, ötnapos "nyaralásra". Ez nem lenne evidens egyébként, bár általában érdekel az adott ország kulturális élete, ahol járok, a norvég irodalom más okból piszkált fel. Egyik oka Anders Thomas Jensen dán rendező zseniális filmjei, a másik ok, az örök kíváncsiság a skandináv dolgok iránt, a harmadik, hogy mostanában a skandináv irodalom felkapott lett.