Az újabb költözés közben mondtam valakinek, hogy nem nagyon olvasok újra könyveket, mert mindig van más új, ami érdekel. Nemrég azonban épp egy olyan könyvet olvastam, ami azt hiszem néhány alkalommal félre fog majd tolni új könyveket, hogy újraolvastassa magát. Nagyon nem bántam meg, hogy Skandinávia-rajongásomban beszereztem Per Petterson Lótolvajok c. regényét. Szűkszavú, puritán világ, az élet nyers válaszai a létkérdésekre, a belső dráma, a társadalom ridegsége. Az az érzésem tovább erősödött, hogy ezek az emberek, akik a skandináv irodalom főszereplői, nagyon jó barátságban vannak a természeti környezettel, és viszonylag kevés elvárásuk van az épített környezettel szemben a funkcionális szempontokon túlmenően, racionális, okos világ ez, amely csodálja az életet, elfogadja minden keménységével együtt, elfogadja a csapásokat, csak egy dologtól fél, ezen spekulál, beszél magában, őrlődik, ezek pedig az érzések, a rettegés egyes egyedül a más emberekkel szemben jelentkező önvédelem, legyen az bárki: szülő, testvér, férj, feleség...bárha elég ritkán találkozni női narrátorral illetve főszereplővel, ezek többnyire férfiak, és úgy látszik előszeretettel kerülnek ki az idősebb nemzedékből. A Lótolvajok mindent megláttat, ami csodálatos az északi tájban, és higgyük el, ott élve nagyon könnyű befogadni, és elfogadni azt, hogy ott egy kicsit másképp mennek a dolgok, kicsit jobban beáll a tél például, több mindent kell elfogadni úgy, ahogy van, a havat, a jeget, kár küzdeni ellene, kár felszórni, öltözz fel és alakítsd úgy az életed, hogy ne fázz, egyél, igyál, élj egyszerűen. Ha a vihar ráborítja a fát a garázsodra és a kocsidra, akkor csak reméld, hogy valaki épp arra jár egy dzsippel, és van nála motoros fűrész. Ha nincs más, mit tehetnél, a fű nő magától, akarom mondani, hullik a hó, hózik. A Lótolvajok főhős-narrátora ugyanúgy a maga fejéből beszél, magában beszél, mint a norvég novellák szerzői, mondjuk Askildsen hősei, vagy mások. Egyszer sem próbál áthelyezkedni egy másik ember bőrére, empátiát gyakorolni, mintegy több oldalúan megismertetni a történetet. Ugyanis nem ez a lényeg, nem a történet maga, hanem a belső dráma, mint mindannyiszor.
Trond életét a visszaemlékezéssel párhuzamosan ismerjük meg, apró adalékonként, egymásba csúszva, gyakran nehéz eldönteni, hogy kiről is van szó épp, a fiúról, azaz Trondról, vagy az apjáról, akire mindig felnézett, akinek minden ügyes mozdulatát igyekezett leutánozni felnőttként. Kicsit bekerül a világháború, az a vízválasztó, ami az egyszerű, a szűk közösségre támaszkodó norvégiai ember és a későbbi, jóléti társadalomban magányosan tengődő között van. Ugyan aki megélte már, hogy a példaképe egyszer csak kilép az életéből, amikor valaki soha többet nem jön vissza, az talán kicsit nehezen hiszi el, hogy ilyen élesen élhet ennek a példaképnek minden apró részlete egy emlékezetben. Nem is tiszta a kép, az apa és a fiú képe összemosódik, annyira hasonlítanak, marconák és önzőek, de közben belül nagyon érzékenyek, és mintha ugyanahhoz az életformához vonzódnának, hogy szinte úgy érezzük, ugyanabban a házban lakik 65 évesen Trond (de nem), amiben az ominózus nyarat töltötte 1948-ban az apjával, ami annyira meghatározta az életét, a felnőtté válását, a férfivá érést, a mi a barátság, mi a család, mi a nő jellegű kérdéseket. De annak az életnek a lehetőségét elvették (elvitték) tőle, az éppen bimbózó identitás csak keresi önmagát, s ahogy a tükörbe néz, mintha soha többet nem tudná, ki is valójában, mintha az sem lenne biztos, hogy a múlt megtörtént, és mi azután az ember, a számára meghatározó gyökerek nélkül, született és meghal, gyöngyszem láncolat nélkül, az elődök és utódok érzelmi folytonossága nélkül. Aki a szüleihez nem tudott érzelmileg viszonyulni, mert, az miképp tudjon viszonyulni a saját gyerekeihez, és miért sokkal békésebb egy szelíd(ített) (házi)állat társasága? Egyszer s mindenkorra felelős vagy azért, amit megszelídítettél. (A kis herceg)
Különös ajánlással Syracusának.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése