A tetteink beszélnek

Minden a skandináv irodalommal van most tele (nagyon helyes), de a merítésből a finnek rendre kimaradnak. Persze ők már csak nyelvüknél fogva sem skandinávok, mentalitásuk viszont elég közel áll a többi a szomszédhoz, és írásuk is.

De ez az elkülönülés is lehet az oka, amiért itthon egyáltalán nem övezi olyan nagy népszerűség a finn írókat, mint a skandinávokat egyébként, valahogy igen kevés fordítás születik, a finn kultúra pedig nehezen megismerhető, nem tudnék egyet sem mondani, akit jaj, fordítsanak már le, talán Bo Carpelant, de hát ő svédül írt (miként a finn írók közül sokan, és a svéd hivatalos nyelv is Finnországban).

Az viszont már meglepő, hogy úgy tűnik, az egyetlen felnőtteknek szóló, magyarra lefordított új finn szépirodalmat mintha nem értenék. A Legtávolabb a haláltól például zavaros, a karakterek nincsenek jól bemutatva, azt sem tudjuk hol vagyunk, kusza a sztori  - mondják róla. Nem tudok egyetérteni, mert én az elejétől fogva mindig tudtam követni, teljesen értettem, és együtt éreztem a szereplőkkel, és csodálatosnak tartottam a gesztust, amiért a könyv megszületett. A váltakozó naplóbejegyzések azért nem jelentenek szerintem akkora szellemi megterhelést. Lehet, hogy egyszerűen csak odafigyeltem, és nem próbáltam meg úgy olvasni, mint egy most oly divatos krimit, vagy egy kalandregényt? Ha már valaki tollat ragad, és publikál is kritikát egy olvasott helyen, akkor megtehetné, hogy az ismeretlenebb szerzőknek kicsit utánajár. Ez most ráadásul nem is túl nehéz feladat, mert Elina Hirvonennel több interjú is készült, és sokat elárult a könyv keletkezésének hátteréről. Szerintem ez egy szép  munka, skandinávosan elvarratlan, skandinávosan szociálisan érzékeny, nem szépirodalmi csúcsteljesítmény, inkább megregényesített krónika, de sodró, és nagy lelke van.

Amit adott a könyv, az egy új Afrika-szemüveg. Még sosem láttam ilyennek, és igaza van az írónőnek, a sztereotípiák túlságosan elhomályosítanak mindent, és nagyon keveset tudunk arról a valódi életről, ami létezik, hogy a hírekben látott szörnyűségek mögött milyenek a hétköznapok, milyenek a kapcsolatok, vajon miért lett ilyen minden, vajon mit teszünk mi, nyugatiak velük (nem, nem értük), hogy vajon mi értelme a segélyeknek, és vajon miért telepedünk ennyire rájuk, és hogy jobb lenne nekik nélkülünk. Ezek merültek fel bennem, és nem hiányzott ehhez, hogy elmesélje, Esther hogy néz ki azon kívül, hogy magas, vékony, és fekete, vagy hogy Paul milyen pasi. Egy adott helyzetben ismerjük meg őket, és a visszaemlékezéseiket. Csupa szubjektum, csupa szemüveg. Csupa olyasmi, mintha én elmesélek neked valamit, vagy te nekem. És megtudom, ki vagy. Anélkül, hogy pszichoanalízist gyakorolnánk. Az (elbeszélt) tetteink beszélnek - még ha ez sokak számára rühellt közhely is.

Zambiában vagyunk, számunkra elviselhetetlen. Egy igazi afrikai falu, még látszólag minden jó, és mindenki szeret, az első menstruációig. Aztán férjhez adnak. Ha túl szép vagy, akkor pokol az életed az erőszaktól, a verésektől, a falusiak babonás félelmétől, pokollá teszik az életed - érzi a teljesen más kultúrkörből jött olvasó. A város, szipusok, kamionsofőrök, akik aprópénzért az út szélén álló apró kislányokat dugnak meg, fehér intézetvezetők, akik eladják a gyerekeket, gyerekek, akik egy rezdülésből felismerik a bajt, és menekülnek, mint a megriasztott gazellák, át a kerítésen, ki az utcára, csak el ne kapjanak. Tisztességes fehér család, akit fejbelő a saját szakácsuk, mert kétségbeesetten kell a pénz a gyereknek gyógyszerre. De a gyerek végül elmegy egy kamionsofőrrel. Zárod az ajtókat, az ablakokat, mindig résen vagy. És mégis szép a naplemente, és mégis muszáj szeretni a megszülető gyereket, csak már ki nem lehet lépni a testből, elhagyni ezt a sokszorosan megnyomorított anyagot, most már fáj minden ütés, és most már van félelem és féltés. Most már túl közel került a halál.

Ehhez képest a Hogy ő is ugyanarra emlékezzen (a címek furcsák, de fontosak. A legfőbb szándékról szólnak, ami mindent áthat a könyvben) nem ilyen fajsúlyos, a feszegetett problémái kicsinyebbek, családibbak és családiasabbak is. Ennél fogva nagyobb az érzékenység, máshol van az ingerküszöb.

Nagyon érezhető, hogy a másik írása idején Elina főleg verseket olvasott (gondolom jó adag Eeva-Liisa Mannert), emez könyv nyelvezete kevésbé áramló és képies. A Hogy ő is.. még egy kezdőbb regény volt, a második pedig már majdnem kiforrott. Én nagyon örülnék, ha Elina meg tudná valósítani a történetmesélésnek ezt a krónikás, de lírain megírt válfaját. És remélem, hogy meg tud maradni ilyennek, hogy nem akarja az objektivitás látszatát kelteni. Nekem az ő szemlélete sokat segített, például újra kedvem volna írni.

"My ultimate favorit"

Március 5-én járt itt Elina Hirvonen, finn írónő új könyve magyarországi megjelenésének bemutatóján, amikor egy kis dokufilmet is vetítettek tőle a Toldiban. Addigra már egy könyvét kiolvastam, Hogy ő is ugyanarra emlékezzen címűt, és nagyon vártam a következőt, a Legtávolabb a haláltólt, amit egyébként épp most olvasok. Még nem írtam az első könyvről sem, mert úgy terveztem, hogy a kettőt valahogy együtt próbálom meg elhelyezni a koordináta rendszeremben. Aztán majd... nem tudom.

Nehezen adja magát a finn irodalom, hosszas kutatás után sem találtam igazán jó lefordított dolgokat tőlük, aztán a Magvetős megjelenés kapcsán elolvastam, amit Elináról találtam, megnéztem a fotóját a wikipedián, és nem éreztem még mindig, hogy "navégre". Mert már épp kezdtem feladni, hogy így innen, finn nyelvtudás nélkül fel tudnék fedezni valami igazán érdekeset egyetlen európai nyelvrokonaink irodalmából.

Gyorsan történt, szinte a könyv első felétől Elina fontos lett, mert nagyon kortárs, és talán ezért már-már barátomnak érzem a könyvein keresztül, úgy gondolok rá, mint Elina, nem mint Hirvonen, könyveire pedig, mint ismerősre, ami engem is írásra inspirál. Komoly, nem beszél mellé. Amikor a Toldiban láthattuk, a film előtt beszélt hozzánk, a pocakja már óriási volt, talán mostanra  már meg is szült, hiszen ezért kellett így előrehozni az eseményt, a Könyvfesztivált már nem tudta megvárni a bab. A film pedig az afrikai történetekből való volt, és látszott, hogy Elina nagyon komolyan veszi ezt. Ez lett a következő közös. Enyhe undorral tekinteni a jóléti nyugati társadalmak mindennapi gondjaira, a sajátjainkra, miközben a világ egy nagyobbik részében a problémák elemi szintűek. Gyereket szülni nem akart, mert abszurdnak és lehetetlennek tartotta a feladatot, hogy tisztán, a saját felnőttsége által meg nem fertőzve nevelje fel a gyerekét, hogy a gyerek szabadon választhasson, és tényleg önmaga lehessen, saját maga alkosson képet a világról. Tényleg lehetetlen. De a szerelem és a biológia győz, Elina pedig úgy hordta a hasában lévő gyereket végig az estén, mint egy táskát.

Miután szert tettem új könyvére, már nem ácsingóztam a személyes beszélgetés után, a finnugor szakosok tömegében láttam, milyen nevetséges dolog ez, szinte egy szót sem tudok finnül, és amikor végül hozzászóltam, úgy éreztem, angolul sem tudok. Senki nem állt még sorba, én voltam az első, aki dedikáltatta a könyveit. Valahogy megértettem vele, hogy mit szeretnék, bár csak nézni akartam, amíg meg nem nyugszom, mert még hihetetlennek tűnt, hogy most bármit kérdezhetnék, és akkor megkérdeztem, hogy ki a kedvenc költője, majd, hogy írja bele a könyvembe. Kicsit gondolkodott, majd beleírta. "My ultimate favorit", mondta hozzá. Meg se néztem, a sor mögöttem már hosszúra nyúlt, úgyhogy leléptem, egyben ki a Toldiból, aztán haza.

Napokig próbáltam megfejteni, de Elina nem ír valami olvashatóan, és nem sikerült rájönni még mindenféle adatbázisok segítségével sem, hogy kiről van szó.
Aztán egyik nap eszembe jutott, és valahogy éreztem, hogy most már rájönnék. Így lett. Nem kellettek órák sem. Megpróbáltam írni, amit ő írt, gondolatban, és végül kijött, tuti a megfejtés.

Eeva-Liisa Manner

Elina kedvenc költője Eeva-Liisa Manner, az író, költő, műfordítónő 1921-1995 között élt. Nem éppen vidám sors jutott neki. Mikor megszületett még csak pár éves volt a független Finnország, az édesanyja a szülésbe belehalt, az apja nem is akart tudni róla, így nagyon isten(vagy inkább ördög)-félő nagyszülei nevelték. Fiatal éveiben kitört a második világháború, ami a finneknek is sok vesztességgel és szenvedéssel járt, és később is a nyugat és Oroszország ütközőpontja maradt földrajzi fekvése miatt. Manner a háború utáni finn irodalom fontos alakja volt, a költészetbe modernitást vitt, nem csak verseket, de prózát, rádiójátékokat és színműveket is írt. Shakespearet, Herman Hessét, Lewis Carrollt, Franz Kafkát is fordított. Különösen foglalkoztatta a mindig körülöttünk lévő idő, mintha nem lenne múlt és jövő, hanem mindig minden itt van, más formákban.

És akkor itt egy vers tőle, majd lesz még több. Persze jobb lenne magyarul, és még jobb lenne érteni finnül...
Egy lépéssel beljebb a finn irodalom értése felé.

GAMES OF THE MOON


The moon is consumed and renews himself
and hoists slow sails,
glides, lending light and wind,
sheds his strength, pulls the oceans;

the earth yields like a woman, and gives birth much.
Plants grow, and nails and hair,
dogs howl on the hills, the dead in their graves,
and there is much murder with various weapons,
words and oozing knives.
They are consumed like the moon,
and are no longer renewed,
but in the moonlight
it is easy to die and to rise,
to cast off in a vessel, if the moon is a boat,
to cast spells, if a drum is the moon,

for the forms of the moon are highly inconstant,
he is a windy moon and voices and a moon of drums,
he is a seed and an eye and a Moon-that-makes-wane,
the setting memory of space.


finnből fordította: David McDuff