Egy magyar Svájcban franciául svédre

Jöttem írni a második könyvről, amit svédül kiolvastam, s látom, hogy egyszer már nekiálltam írni róla itt a blogon. Pontosabban arról, amikor felfedeztem magamnak ezt a magyar szerzőt az itteni újságból. Az egyik legnépszerűbb svéd napilap kultúra rovatában jelent meg pár sor egy könyv újrafordításáról, ami idén jelent meg. A könyv pedig Kristóf Ágota Trilógiája.

Nem ezt a könyvet olvastam végül, hanem egy másik rövidebbet, az önéletrajzi Az analfabétát.

Agota Kristof 21 évesen, 1956-ban disszidált, családjával először Ausztriába szökött, majd onnan Svájcban kötött ki. Az 50 oldalas Analfabeten-ben (amit a Trilógiával együtt adtak ki újra Svédországban) mesél a gyerekkoráról, az átszökésről, majd a mindennapi életről, honvágyról, majd arról, hogyan lett író. Franciául írt, bár úgy érezte, hogy sosem tanult meg rendesen franciául. Viszont így számomra mindegy, hogy svédül vagy magyarul olvasom-e, mindkettő fordítás. Így mivel ez kéznél van, a svédet olvastam el, s tervezem a Trilógiát is. Az Analfabétából egy intelligens, nem könnyen kezelhető lányt ismerünk meg, aki unatkozik a családi élet mindennapjaiban és szeretethiányos. Jönnek a negyvenes majd szörnyű ötvenes évek. A disszidálás után egy felnőtt, nehezen kezelhető, szinte dühösen szomorú embert ismerünk meg, aki számára ingerszegény a szörnyen gyönyörű Svájc, hamarosan csalódottá is válik, hogy a huszonkevésévesen elképzelt helyett szürke hétköznapokat kapott, s nagy árat fizetett érte: a családi kötelékeket, a kultúrát, a nyelvet. Az anyanyelvet, ami hanyatlik az új nyelv térfoglalása alatt.

A könyv első fele, a disszidálásig sokkal poetikusabb, ez egy érleltebb emlék, a második fele magyarázósabb, kevésbé irodalmi. Az első fele viszont kedvet adott ahhoz, hogy olvassam el legalább a Trilógia első részét, A nagy füzetet (Den stora skrivboken). Az Analfabeten első felében alkalmazott írói hang ugyanis elég gyorsan barátommá lett, úgyhogy talán ad elég motivációt a szótárazáshoz.

Bröderna Lejonhjärta

Az aktív svéd nyelvtanulásom kimerül abban, hogy olvasok (cikkeket, könyvet), nézek sorozatokat svédül és hallgatom a kollégáimat svédül beszélni. Elég jól működik, legalábbis már elég sokat megértek, és ez olyan csodaérzés, mert emlékszem, hogy egy éve még mennyire elveszettnek éreztem magam, amikor az oviban a kezembe nyomtak néhány oldal sűrűn telegépelt svéd szöveget.

Az első regény, amit kiolvastam egy ifjúsági regény a svédek egyik híres írójától, Astrid Lindgrentől. Nem ismeretlen Magyarországon sem, például Harisnyás Pippiről szerintem elég sokan hallottak már. Astrid Lindgren világában a gyerekek a felnőtt világ főszereplői, erős karakterek, akik a gyermeki látásmód által változtatják meg a környezetüket. Én egy olyan könyvét olvastam, ami kevésbé ismert talán, bár itt teljes mértékben része az Astrid Lindgreni mesevilágnak. A gyerekmúzeumban egy egész mesevonat megy végig ezen a világon, és a történet erős derekát képezi ez a nem könnyű történet a két fiúról.

A címe Bröderna Lejonhjärta, azaz Oroszlánszív Fivérek (szerintem ez a jó fordítás, a Lejonhjärta ugyanis név).
A történet szinte azzal kezdődik, hogy a testvérek meghalnak. A kisebb testvér betegsége miatt, a nagyobb tűzvészben, mikor a kisebbet menti. Onnantól kezdve az egész Nangijalában, a másvilágon játszódik. Hiába ígérte az idősebb fivér, Nangijalában sem csak csupa öröm az élet, mert az emberek ott is emberek, hatalomvággyal, félelmekkel... még a halál után is.

A történetet a kisebbik fivér szemén keresztül nézzük végig, aki a másvilágon megszabadul ugyan betegségétől, de a félelmeitől nem, s az biztos, hogy Astrid Lindgren mesterien megteremtette a kisebb testvér hangját. Ez még ennyi svéd nyelvtudással is átjött. Más kérdés, hogy rokonszenves-e ez a - szerintem annak szánt - személyiség, miközben ez erősen meghatározza az egész könyvet. A mesében azonban megvan minden, a különböző karakterek, a jó és a rossz világ, küzdelem a sárkány ellen, a jók segítsége, a kötődés ereje, hogy a halál után minden másképp van és mégse, s mindez elég-e ahhoz, hogy a gonosz hatalomvágyát legyőzzék. A végén egy, talán felnőtt felolvasóknak szánt, különös csavarral zárul.

Nem bírt egyébként nem eszembe jutni Lindgrenről Szabó Magda, pontosabban a Tündér Lala. Számomra a Tündér Lala az elbeszélői hanggal sokkal élettelibb világot teremtett, amit jobban "láttam" magam körül, miközben olvastam.

A Bröderna Lejonhjärta egy sötét, északi történet, Lindgren egyébként 1973-ban írta, úgyhogy ez nem az a régi éra, amit érezni véltem a könyben (kemény nordic élet a szegénysoron). Ebben az északiságban főleg még az '50-es évekig létrejöttek egyebek között olyan furcsa mesevilágok, mint a Mumin. Kis mumin az anyukájával egyedül bandukol a hóviharban, jóformán halálra fagytak már, az apuka meg lelécelt valahova, elutazott, s azóta se látták, s miután valami halálon túli mezőcskének tűnő helyen megpihentek (ahol tej folyik a patakban, cukorkák lógnak a fákon, meg mintha minden felhőből volna), összeszednek egy másik magányos lényt, akivel a gyerekmumin összebarátkozik, találnak egy üres házat, s abba beköltözik a csöves, csonka mumincsalád. Hát ilyen üde felállással indít a mai napság is legnépszerűbb finn mesevilág.

A Bröderna ihletforrása egyébként egy 1800-as évek végéből való sírkő volt. Amikor Lindgren meglátta a síron a feliratot a két kisfiúról, akik igen fiatalon haltak meg, s testvérek voltak, tudta, hogy kell legyen róluk egy mese... s lett. Egészen különleges, hogy Astrid Lindgren a testvéri szeretetet átvitte a halálon túlra, és ott teremtett nekik világot. Akár az álomban, a halál után is minden lehetséges, bármilyen is volt az élet azelőtt.

A bennem élő madár oda repül, ahova akar

Talán ez az első svéd könyv, amit az elejétől a végéig elolvastam, igaz kevés szöveg van benne. Verses vagy naplóbejegyzés hangulatú szöveg gyönyörű vízfesték képekkel illusztrálva egy festőnő emlékének.

A borítója fogott meg, a csodás könyvtárban (errefelé fantasztikus kínálattal bírnak a könyvtárak) az ifjúsági könyvek között szerepelt. A főhős Berta Hansson (1910-1994), az ő élete, naplója és levelezése adta a muníciót a huszadik század eleji svéd paraszti sors ábrázolásához. Hasonló a közép-európai parasztsághoz, de valahogy nem a vadság, hanem a szigorú rend uralta. A kis Berta pedig szabadulni akart.

Az elsődleges szabadulóutat pedig a művészet jelentette, na meg az életstílus adta közeli természet. Sara Lundberg elég ügyesen hozza Berta Hansson stílusát és a témáit.

És aztán ott van a művészet, mint varázslat, ami esetleg megmentheti a beteg anyát. A sok-sok kép, ami beviszi a térbe az életet.

Az ilyen képeket kiraknám a falra.

A viking, a nyúl és a számadó juhász

Nem nagyon írtam az olvasott könyvekről túl sokat a tavalyi év második felében... és úgynevezett év végi számvetést is bajos lenne már csinálni, úgyhogy csak néhány mondatban felvillantanám, mik jártak meg a kezem és a szemeim (heh) között, előtt nyár végén és ősszel.

F. G. Bengtsson: Röde Orm

1941-1945 között írta meg ezt a könyvét Frans Gunnar Bengtsson, történelmi témájú írások, könyvek szerzője, és ez lett igazából azt hiszem a legjobb svéd viking saga, vagy A Viking Saga, egyben az angol fahumor egyik nem túl nyilvánvaló, korai megnyilvánulása. Legalábbis másként nem tudtam értelmezni azt a sok "ártatlan" együgyűséget, különösen ami a vikingeket a katolicizmus térítési munkásságához kötötte. Vörös, azaz Röde Orm sztorija nem a legjobb regény, de minden benne van, amitől érthetővé válik a viking kor, a motivációk, a dolgok helye és értéke a 10. század környékén. Kell hozzá az önirónia, amúgy nevetséges lenne a vikingek húsdaráló, kíméletlen hősiessége. A kedvencem annak a története, aki úgy úszta meg a lefejezést, hogy hosszú a haja. Tudniillik nem akarta a vérrel bemocskoltatni a szép, hosszú, szőke viking hajat, és megkérte a hóhérsegédet, fogná varkocsba és tartaná az égnek fejezés közben. Amikor csapott a fejsze, a copfos nagyot rántott a fején, így a penge nem a nyakát, hanem a hóhérsegéd karját szegte le. Lett erre nagy röhögés a fogva tartók és kivégzésre várók között, éles elméjűsége miatt pedig meghagyták az életét és maguk közé fogadták a szőke copfost. (Aki aztán  visszaszökött a sajátjaihoz és bosszút állt a fogva tartóin a becsületén esett csorba miatt.)

Vámos Miklós: Apák könyve

Most pedig le is lőném egyből az év könyvélményét, mert az bizony az Apák könyve volt. Nyáron olvastam ezt is. Ódzkodtam ettől a könyvtől a címe miatt. Mert úgy hangzik, mint közhelygyűjtemény apajelölteknek, milyen irányba simogassák a kismama hasát, hányszor illik a héten segíteni a pelenkázásban stb. Persze egyáltalán nem erről van szó. De ez az érzés évekig távol tartott tőle, és bárki említette, hogy ez annyira jóóóóó, én magamban csak legyintettem. Pedig.
Alternatív, személyes történelemkönyv, túlzottan empatikus alkatoknak hosszú időre maradandó élmény. Jó lenne egy emlékezőkönyv, jut eszembe, meg egy elsőszülött, aki emlékezik a szülei és az ő szüleik és felmenőik életére. Bár úgy tűnik, ez sem képes megvédeni semmitől. A 20. század minden másnál borzalmasabb, a háború mellett különösen killer a kiábrándult, kiüresedett '80-as évek. Az 1870-80-as évek a jó hely.

Arto Paasilinna: A nyúl éve

Az akasztott rókák erdejét akartam, de csak A nyúl évét sikerült (akkor még nem tudtam, mekkora szerencsével) megszerezni egy antikváriumból. Ez történetesen a Nagy Finn Könyvem lett idén, azt hiszem itt érdemes kezdeni a finn irodalom olvasását, még akkor is, ha ez a (rettenetes) '70-es évek Finnországáról szól, bár persze nem, igazából inkább a film, ami készült belőle, szól azon a helyi értéken, a könyv időtlen, és épp ezért nagyon jó. A vadonba menekülős történetek között ez igazán valószerűen szürreális, okos, de spontán. A lendület viszi Vatanent, akinek elege van az elgépiesedett újságíró kispolgáriaskodásából, és meg sem áll az igazi ÉLETig, ahol kézzel fogható kétkezi munka van, valóságosak az emberek, vagy éppen végtelen a magány (kivéve a nyúl) és a csend, a világ egyszerű törvények szerint működik. Aztán a lendület megtörik, és olyan szürreálba csap a történet, nehézzé válik követni és átélni a szovjetekig tartó medvehajszát. A könyvből készült filmnek ezeket a részeket olyannyira nem is sikerült abszolválnia, hogy ki is hagyták az egészet. Bár fontos. Itt valami történik, törik, csömörlik, nem tudom. Esetleg a régi világ tör be mégis, vagy okoz visszaeső kispolgáriasodást, ami elől csak a rengeteg pia és a végső menekülés marad. Vagy csak az írói anyag hiányzott a befejezéshez, de kicsit a könyv hiányérzetet hagy maga után.

Nem így amúgy az idén megjelent, A nyúl éve által inspirált újabb finn könyv...

Tuomas Kyrö: A koldus és a nyúl

Az utánérzések sem filmben, sem könyvben nem ígérnek olyan jót. De amikor Tuomas Kyrö könyvének fülszövegét elolvastam, akkor úgy éreztem, itt valami igazán aktuális dologról van szó. Végülis idén jelent meg, szóval miért is ne. '70-es évekből át a 21. századba. Kyrö vette A nyúl évének alapsztoriját, vagyis egy férfit és egy nyulat, a regénybeli problémákat pedig a mába helyezte át. A finn társadalom pedig, ha hiszitek, ha nem, nagyon más ma, mint negyven évvel ezelőtt. Eleve tabukat döntöget a könyv azzal, hogy a főhősünk nem is finn, hanem egy román koldus, Vatanescu, akit a koldusmaffia visz az északi országba a romániai nyomorból. A finn piac kolduláshoz is jobb, legalábbis a maffia zsebének, emberünk viszont csak egy stoplis cipőt szeretne a fiának. De ez jön a legkevésbé össze. Szökése, bolyongása, kalamajkái, együgyű (már megint) megszólalásai a finn közélet trú arcává teszik, egyenesen sztárrá emelik Vatanescut. A közélet, a társadalmi ügyek ellaposodása egészen furcsa dolgokat tesz az emberek ingerküszöbével. A finnek mindkét nyulas könyvben hülyék egy kicsit, meg szerethetőek. Elvileg A nyúl éve amúgy az emberek többségének a finnség legfontosabb leirata.

Karinthy Frigyes: Utazás Faremidóba

Sajnos nem tudok illusztrációt mutatni belőle, pedig Szántó Piroska műve volt, és nem is ment olyan egyszerűen a szépirodalmi sci-fi emberközeli grafikába oltása. De Piroska megpróbálta, mert ő úgy tud, hogy a repülőgépnek is embertekintete van. Persze Karinthy is elég szervesre tervezte ezt a furcsa világot, ahol minden fordítva van, a robotok csinálják magukat, a fém az alap anyag, az ember meg valami betegség, és ők, a robotok ott Faremidóban meg is figyelik ezt a szegény, beteg Földet, amit ellepett az ember nevű betegség.
Lássuk persze, hogy ez a történet 1916-ban jelent meg először (mindjárt 100 éve, hö), ilyen távlatból nézve, még ha nem is annyira lebilincselően megírt darab, figyelemre méltó ötleteket vonultatott fel Karinthy a maga idejében.

Boris Vian: Tajtékos napok

Hát kellett ez nekem... Annyira nem azért. Kevés olyan depis könyv van, mint ez. De úgy depis, hogy szörnyű, mint egy Dalí-festmény, meg közben szép is. Fogod a drámát, felcsavarod rajta a giccs-tekerentyűt, megfacsargatod egy erővágóval, felhevíted jó kocsonyásra, aztán ráereszted Dalít, hogy mázolja szét kompozícióvá. Á, borzasztó. És persze zseniális. De azért nem könnyű, és nem is vágyom vissza bele. Valahol állítólag a fiatalok felnőtté válása, a nagy szerelem és a mindenféle sanyarúságok vannak benne, de olyan formában, mint homeopátiában a kacsasegg, na jó, talán túlzás ez egy kicsit. De tény, hogy az elején még mesésnek tűnik, és a mesékre jellemzően giccsesnek is, meg közben kicsit fantasynak és sci-finek, aztán pedig súlyos drámába megy át, ráadásul megoldás sincs, menekülés, hepiend, meg hasonlók.

Szólhatott volna többet a koktélzongora.

Saulius T. Kondrotas: A kígyó pillantása

És akkor vissza északra. Bármily hihetetlen, vannak magyarra fordított litván regények. Egy legalábbis. És még jó is. Nagyon. Regény a történetek legjavából, tűpontosan megszerkesztett remek darab. Írója tavaly volt 60 éves mindössze, ezt a regényt 1981-ben írta, több nyelvre is lefordították, de eléggé eltűnt a köztudatból. Kondrotas amúgy a regény sikerét kihasználva egy írói út alkalmával disszidált, még 1986-ban és az Egyesült Államokban él. Nem nagyon lelkesedett a kommunizmusért. Sajnos más művét nem lelni magyar fordításban.

1866-ban indul a Meizisek története igen szuggesztív és meghökkentő epizóddal, amelyben a nagypapa haldoklik, majd meghal. A litván paraszti világ hiedelmei, miszticizmusa eltúlozva, sodró mágiába pörgetve indítja útnak a történetet és az unoka Meizist. Aki mintha legerősebb örökségként némi gyűlöletet, és a világgal szembeni ellenállást kapna ajándékul. Sok szálon fut a történet, és nem mind illeszkedik szervesen, vagy éppen lineárisan, sőt az egyes részek hangulata, stílusa is igen eltérő. A mozaik a végén áll össze, ahogy a nagy történeteknél szokás, ráadásul egy olyan visszatérő szereplővel magyaráztatva meg mindent (illetve ő csak a beszéltető), aki maga a kaszás, a hóhér, a feloldozó pap is egyben, legalábbis mágikus értelemben. A sírásó, aki a természetes életkorán bőven túl rejtélyes mesélőként járja a falvakat, megbabonázva történeteivel az egyszerű lakókat. Nem tudom, mit lehetne mesélni erről a történetről. Kalandos és szövevényes, de nagyon intellektuális és még az adott korban elvárhatóan egyszerű emberek is sokat töprengenek olykor egészen furcsa dolgokon. Aztán meg hiábavaló minden. És minden eltűnik, múlandó. A jó még múlandóbb, mint a rossz, de a rossz is múlandó, és egy szikrával hosszabb időben már ránk sem emlékszik senki.

A feloldozásra való utolsó esély sem kell az embereknek, így az utolsó emlékező is inkább "amnéziába" esik, a minden hiábavalósága tökéletesen beteljesedik.
Na ez így nagyon rejtélyes, de nem lehet béna spoilerek nélkül ezt. Tanakodtam a vége felé, hogy oké, hogy jó ez a könyv, de van-e valami tanulság is nekünk.
"Egyszerűen nem lehetnek nem kiagyaltak, mert ha elhinnénk, hogy ilyesmi a valóságban létezik, akkor összeomlana minden más hitünk is, a tudományos hitet sem kivéve: nem fekhetnénk le, mert nem hihetnők, hogy reggel felébredünk, lábunkban nem tehetnénk ki a házból, mert nem hihetnők, hogy hazatérünk. Olyan féltve őrzött fogalmakba vetett hitünket kéne feladnunk, mint a Szeretet, a Gyermek és Szülő Kapcsolatának Szentsége. Úgy tűnne, hogy a gyermek arcán a leghétköznapibb mosoly szinte elemi csapást ígér, és minden csók - júdáscsók." (275. oldal)

Falu Tamás: Jánoska

Az év nagy projektje volt némi családfakutatás, ezzel együtt, mert szerintem csak így érdemes, helytörténet is. Kerestem az alföldi helyi írókat, és találtam például Falu Tamást (Kkfháza., 1881 - Ócsa, 1977), akitől régebben olvastam egyszerű kis verseket. Már megint le kell írnom az együgyű szót, de nem találok jobbat rá. Pozitív és viszonylag egyszerű ez a fajta irodalom, de a maga korában kedvelték, Falu Tamás (aki Balassa Lajos néven született Kiskunfélegyházán) a Nyugatba is írt. A Felvidéken volt jegyző vagy valami ilyesmi, a háború után a terület lecsatolása elég rosszul érintette, úgyhogy a nevével korabeli Trianon-ellenes írásokon is találkozni lehet. Különös vonzerejét adta, hogy a dédszüleimmel volt nagyjából egy idős, és amit ő látott, azt esetleg ők is, szóval valahogy mégis bepillanthatok abba a világba.

Ha a szövegről, mint regényről beszélünk, a Jánoskából sajnos hiányzik a kraft, bár volna benne lehetőség. Falu Tamást erősebben foglalkoztathatta a magányosság, a magányban az élet kitöltésének gondja, illetve gondolata. Mivel alapvetően optimista alkatnak tűnik, talán ezért van, hogy a könyvében mindenki valahogy jó, még az is, aki amúgy nem (egyetlen kivétel az állandóan jajgató pletykagép asszonyság, talán). Jánoska egy gyermektelen házaspár meg nem született kisfia. Mikor már minden megvan, egy dolog még mindig hiányzik, ez a gyerek. És ahelyett, hogy meghülyülnének, kitalálják ezt. A meg nem született gyerek életét. Tanítják, nevelik, játékokat vesznek. Átjárnak a szomszéd gyerekek, és játszanak a Jánoska játékaival. A szomszéd gyerekek aztán van, hogy meghalnak (akkoriban elég nagy volt a gyerekhalandóság), de Jánoska továbbra is van. Jánoska tanulásával pedig a szülők is tanulnak. Apu pedig befejezi a házasság miatt félbehagyott tanulmányait, leérettségizik, aztán mérnök lesz. Egy szerencsétlenségből lett szerencse folytán pedig a csendes titkárból ő lesz a bányaigazgató. Hát ilyen szép ez. A feszültség lehetséges pontjait nem használja ki, nem billent ki minket derűs állapotunkból, amit a könyv laza tipográfiája kelt.

És amúgy nem is alföldi az egész, hanem hegyvidéki, hiszen Falu Tamás csak gyerekkorában élt Félegyházán.

Falu Tamás egyik verse is egyébként valahogy erre a témára rezonál:

Ha nincs senkid a világon,
nincs más társad, csak az álom.
Ha ezek is kitagadnak,
hazudj valakit magadnak. 

Kádár Lajos: Tyukász Péter

A Jánoska után nem adtam fel, és tök véletlen egy antikváriumban találtam is egy autentikus írót. Úgy volt, hogy felütöttem a könyvet, a mondat pedig valahogy úgy kezdődött, hogy "Alpáron..." és akkor egyből tudtam, hogy hú végre, ez tényleg helyi cucc.

Míg a Jánoska valahol a Felvidéken viszi a cselekményt, a Tyukász Péter alföldi szociográfus regényszerű mű, amiben igazán ráismertem a mi vidékünkre. Mert még ma is használják ezeket a tájszavakat, amiket Kádár Lajos (Alpár, 1896 - Bp., 1982) olyan ízesen pörget. Remek stílus szerintem, jófajta irónia szövi át, kicsit Bengtssonos ilyen módon, és értékei nem klasszikusan a regény értékei, bár klasszisokkal érdekesebb a Jánoskánál, szerintem. Kádár Lajos az '50-es években el volt tiltva a megjelenéstől, a Tyukász Péterben is megtalálták azt a félmondatot, amiben a főhősnek épp nem tetszik a valamilyen bolsevik szónok agitációja, bár amúgy semmi antibolsevista nincs benne - ja kivéve, hogy mert írni az első világháborúról és az orosz hadifogságról. Na meg a mindenféle parancsnokokról, akik közül talán csak egy volt emberséges és szimpatikus, és az is bosnyák volt.

a könyv alfája

Jonas Jonasson jópofa svéd figura, vidéken, Gotlandon (*sóhaj*) él egy klasszikus vörös-fehér faházban. Kint térdig érő hó, nem is érdemes megnézni, mi látszik még ki az autóból, bent a kandallóban lobog a tűz, Jonas pedig viccesen műmerev tartásban izlandi ságákat olvas, hogy megjöjjön az ihlet a könyvének befejezésére. Snowmobilon élvezi a svéd "tavaszt", csirkéket posztol ezzel a felirattal: "The hens have a crisis meeting apropos that the fox appeared in the neighborhood." Valahol itten tájt kedveltem meg.

A 100 éves ember, aki kimászott az ablakon és eltűnt valamint Az analfabéta, aki tudott számolni jótékony üde foltot jelenthetnek az északi dark krimik sűrűjében. De... miért, ó mondjátok, miért kell egy humoros könyvnek gagyi borítót adni?! Ízlelgessük a bal oldali svédet és magyart együtt.

A 100 éves ember után az Analfabétát is nagy érdeklődés övezi, meg is jelent már angolul, németül és franciául is. Így néznek ki ők.

Már gondoltam rá, hogy a) majd akkor elolvasom, amikor tudok már eléggé svédül (hátööö), b) megveszem magyarul és ráragasztok valami nagy matricát, ami az egészet letakarja, vagy beborítom jófajta csomagolóval (pl. legutóbbi ÉS), c) megveszem angolul, esetleg bízva abban, hogy azonos nyelvcsaládra fordítani is könnyebb volt.

És egy sokadik d) felírom a lista végére, és mire odaérek a könyvekben, az is lehet, hogy megtanulok svédül. 

Laterna magica

Az a különleges élmény ért, hogy amikor decemberben megnéztem a Fanny és Alexander című filmet, épp hozzá tudtam olvasni mindazt a közvetlen élményanyagot, amiből készült. Pedig igazából nem is így terveztem. Nem terveztem én ezt az egész Bergman szerelmet.

Ingmar Bergman 1918-2007

Nem akarok nagy Bergman-tudornak tűnni. Véletlenül választottam ki az első igazán tudatos Bergman-filmnézéshez a Fannü oh Alexandert, miközben az önéletrajzi könyvéből megtudtam, épp ez volt utolsó filmje, ami ráadásul - ahogy nekem kiderült - egy feloldozós önfilm.

Nem volt előre eldöntött, hogy ez lesz az utolsó, a következő film már fájdalmasan nehezen  indult be az alkotóban, és nem bírta az öregedő, egyébként folyton betegeskedő test. A Laterna magicából nem derül ki a film szinopszisa, de nem lehet nem észrevenni, hogy jelenik meg saját családjának torz képe a filmbéli mostohacsaládban, és saját családjaként pedig a gyerekként álmodott "cirkuszi". Ingmar Bergman protestáns lelkészcsaládba született. A szigorú fegyelem, a büntetések, a beléjük vert bűntudat, a fantáziavilág, amibe ezek elől menekült örökre meghatározta és témát adott a rendezőnek. A filmben megjelenik maga a laterna magica, a fiú menekülő fantáziavilága, a belső tiltakozásképp sorolt káromkodások, a nagymama mindig kedves lakása, a megmozduló fehér nőszobor. Akik előbb a filmjeit látták, azok a könyvből rácsodálkoznak, hogy a filmeket a saját életének élményeiből építette, de nem közvetlenül, hanem magából kilépve örök érvényű műveket teremtve. Visszafelé, azaz előbb a könyvet olvasva pedig úgy működik, mint egy "használati útmutató".

1986-ban írta ezt a könyvet, akkor már 68 éves volt, és úgy írt, ahogy azok írnak, akik már kellően öregek a vaskos öniróniához, az őszinteséghez, önleleplezéshez és az örökségük leleplezéséhez is, és csak azokba nem megy bele, akik még élnek. A Laterna Magica vadul bensőséges, nehéz lenne nem úgy olvasni, mint egy forgatókönyvet, hiszen saját életének történéseit, fázisait mesterien kapcsolgatja át egymásba, lépi át az idősíkokat oda és vissza, mondhatni az egyes forgatókönyvek között, és pont annyit tudunk meg mindenből, amennyi kell, játszi könnyedséggel épít fel néhány szóval hús-vér karaktereket, óriási megfigyelő volt. Önmegfigyelő is, aki reggelente a pár perces rutinszerű meditálós önvizsgálatkor megállapította magáról, hogy hm, fáj a herém, biztos rák. Aztán nem kis cinizmussal ennyiben maradt, és elment dolgozni.

A munka pedig teljes embert követelt. Nyugalomban szeretett létezni, dolgozni, a forgatásokon rendet tartott, fegyelmet követelt, és nem szerette a léhaságot, a csapongó, részegeskedő és drogos színészeket, akik elisszák az agyukat, és nem tekintik munkának a munkájukat.

Úgy tűnik, az a típus volt, aki mindig tudta, mit akar csinálni, már gyerekként, és azt megszállottan hajtotta, aztán el is érte, és benne égett, amíg csak tudott, és ezért olyan áldozatokat hozott, amikért önmagának lehet, hogy sosem tudott megbocsátani. Öt felesége volt, kilenc gyereke született, és még volt néhány tartósabb viszonya. Az egyik ismert Liv Ullmann. A nyugalom-szerelem pedig az utolsó házasság Ingrid von Rosennel. Talán ennyit még érdemes röviden tudni. Többet - röviden - pedig talán nem érdemes.

1997-ben

Nyáron történt

Néhány emlékmorzsa a nyár könyveiből. (Bocs az össze-vissza betűméretért és típusért, meghülyült a blogspot, pedig folyószövegként írtam, és ha valamit átállítok, valami más megy tönkre benne)

Spiró György: Tavaszi tárlat


Szóval rögtön nem lázadunk, ha a komfortérzetünk eléri a biztonsági szintet. Ha úgy érezzük, hogy már épp elvagyunk, nem akarnak kicsinálni, ha felismernek az utcán és még köszönnek is az emberek, ha a létezésünket tudomásul veszi a nagy-nagy gépezet. Tehát lélegzünk, eszünk, a félelmeket pedig eltemetjük a megelégedettség alá.  Beletörődötten vesszük fel a maszkot minden nap, és jó képet vágunk az értelmetlen mindennapokhoz. 

Szeretünk hinni a rendben, és hogy mindenkinek megvan a maga helye egy polcon, a polcon egy poros papírdobozban. És rettegve tátogunk, mint a tyúkok az ólban, ha egyikünket levágni viszik, félrehúzódunk és kilökjük magunkból a rendnek azt a darabkáját, hogy úgy érezzük, abban a rendben, amibe mi tartozunk, minden rendben van. (A rend három értelme...)

Halldór Laxness: Izlandi pör

Izland hosszú életű Nobel-díjasának könyve igazi összefoglaló a jégsziget történetéről, arról, amire büszkék lehetnek, és arról, amire nem, és arról, milyen eszméletlenül nehéz volt nem is olyan réges időkig az izlandi élet, és mégis mennyire szeretik hazájukat a viking leszármazottak.

Rajongok Izlandért, mert a végletek hazája. Jég és tűz birodalma. Embertelen környezet, ahol az emberek versekben beszéltek akkor, amikor a világ nagyobb részén inkább írástudatlanok voltak. A 800-as években elsőként létrejött parlamentért - a jelenben a web2 használatával neten, társadalmi közösség által írt alkotmányért. A we don't have cash, but have ash típusú humorért. A szomorú kedvességükért. (ami szomorúságot Laxness arca itt balról nem éppen tükröz, de ez a kedvencem róla:)

Amikor Laxness ezt a háromrészes regényét írta, javában zajlott a második világháború, és ő negyvenes évei elején járt. 1955-ben megkapta a Nobelt, és az indoklás alapján tulajdonképpen az Izlandi pörért jutalmazták, bár életműve elég nagynak mondható, még nyolcvanas éveiben is írt.

Amilyen nehéz ma megszerezni ezt a könyvet, olyan sokáig tartott kiolvasni. De minden sorát élveztem, és beleéreztem magam a XVII. századi Izland történelmébe. Az egész könyvet áthatja a Laxnesst jellemző eltiporhatatlan derű. Emellett annyira kontrasztos a mi élhetetlenségünk itt a Kárpát-medencében.

Pont így képzeltem el az Öxarát.. kép innen.

És az Althing, az izlandi parlamentnek helyet adó khmm, területet.

Sylvia Plath: The Bell Jar

Sylvia egyetlen regénye ugyanolyan felkavaró, mint a versei. Hogy tökéletes-e (miként a verseit jellemzik), nos elvenni nem kell belőle, sem hozzáadni, és nagyon szeretem a mondatait, és hogy olyan utálatossá váltak egyszerű angol szavak (mouthful pl.), és hogy kicsit megérthettem őt. A könyv után nincs sok kérdés a miértről, ha egyszer az üvegbúra (bell jar) rajtunk volt, többé nem ereszt. Elég csak egy pillanat...

És nem lehúzó, legalábbis angolul nem. Olyan inkább, mint egy napló, nem válik a sorsunkká, és mivel hiányoznak belőle a mesterkélt hangulatkeltők, egyszerűen nem feszít tovább annál, ami az élet. Szóval hogy ilyen. 

Selma Lagerlöf: A halál kocsisa

Kedves mese gyerekeknek rögtön a Niels Holgersson után a kamaszkorba lépve arról, hogy ha a lelkünkben mélyen igazán jók vagyunk, még a halál (kocsisa) is megszán minket, ergo jóság helyébe jót várj, és minden mérhetetlen szenvedés okkal van e földön.

Lagerlöf stílusa kilóg a mostanában olvasott akár északi szerzők sorából, hiszen korábbi Hamsunnál, Laxnessnél (nem beszélve a többiről, amit olvastam). Meglehet, hogy a fordítás is tehet róla, hogy kissé döcögősebb, távolságtartóbb is. A halál kocsisa 1912-ben született Lagerlöf tollából, hat évvel a világhírt és részben a Nobelt meghozó Niels Holgersson után. Lagerlöf meséinek értékét szerintem a feldolgozott monda- és hiedelemvilág adja. Például az ilyen momentumok:

"Halottnak akartam tettetni magam, mondta. Láttam, de miért csináltad? Biztosan hallottad te is, mondta a gyerek, hogy ha medvével találkozol az erdőben, le kell gyorsan feküdnöd a földre, és úgy kell tenned, mintha halott volnál. Akkor a medve elmegy, hogy ásson egy gödröt, amibe eltemet, te meg közben elszökhetsz."  (120. oldal)

A 81 évet élt svéd írónő életművének részletes megismerése még várat magára. Remélem vannak emlékhelyek Landskronában, ahol tanított, és meg is tudom látogatni egyszer, ahogy Mårbackát is, a falut, ahol született és meghalt, miközben bejárta Jeruzsálemet, Olaszországot és a Közel-Keletet - csak hogy ne higgyük, hagyta magát otthon bepókhálósodni. Első(?) szerelme a 19. század végén Sophie Elkan volt, akivel rendszeresen kritizálták egymás munkáit, majd később a korai feminista Valborg Olander. Szeretném hamarosan svédül olvasni.

Szvoren Edina: Pertu

És akkor most fejet vissza a magyarba. Végre van valami igazán jelentősnek látszó dolog, ha műveltebb lennék, mondanék többet is, így inkább azt mondom, az elmúlt tíz évben.

Tud írni, és ez nagy dolog. Magabiztos is. Nekem már csak egyetlen gondom van, és legközelebb akkor szeretném olvasni, ha ez másként van, ha nincs ennyi groteszk, ennyi állati a szerencsétlen ábrázolt alakokban, ha tudnak mást is maszturbáción, a mocsokban való játszadozáson, az egymás sanyargatásán túl. Van, akinek tetszik, hogy erotikába öli a részvétet (Réz Pál, wikipédia), nekem sok ez a mindenre adott egyszerű válasz, és megint olyan érzésem van, mint sok más kortársnál, leghangosabban például Háy Jánosnál, hogy a világ nem ilyen. Hogy a komolysággal megrajzolt dolgok hamisak, és túl komolykodó ez a stílus ehhez képest. Sajnálom, hogy ezt a vonalat emeli ki az ún. kánon, és ettől úgy érzem, még mélyebbre süllyed le a társadalmi tudat, hogy csak a saját barnás segglyukunkat tudjuk nézni, és díjakkal jutalmazzuk a nagyszerű groteszkséget. Pedig kinőhetnénk Kafkából, bármennyire nagyszerű volt is az akkor, amikor.

Positively.

civilization

Stockholm kultúrháza egy több emeletes komplexum, ahol kortárs vér patakzik frissen és üdén; hogy csak egyet említsek: a videóinstallációk minden leplet lerántanak az emberről, néha kényelmetlen és kellemetlen, provokatív - legalábbis nekünk, akik egy igazi konzervatív országból jöttünk.

Aztán persze szórakozunk. Nem is bírunk többet néhány videónál, belehallgatni a braketáncosok próbájába, megnézni, mi az aktuális tipping point, pedig van ott könyvtár, könyvesbolt, antikvárium, na meg kávézó, amit azért nem hagytunk ki. Képzeljünk el egy plázát, amiben nem butikok vannak, és nem valami ócska sláger dől ki mindegyikből, hanem helyette kultúra kultúra hátán. Sok minden ingyen.

Az alábbi videót 3D-ben láttuk, úgy még jobban beszippant, nagyon nagy hatású, óriási és szép. Többször végignéztük egymás után, és remélem, még fogom látni valamikor.

Fényművészek

A stockholmi Fotografiska múzeum aktuális tárlata három emeletre osztotta a fényművészek három kategorikusan eltérő fotóművész alkotóit.

Mindjárt ahogy bementünk a tekintélyes és emberektől hemzsegő épületbe, Helena Blomqvist kortárs művein kellett végigszenvednünk magunkat. Nem igazán fotográfiáról van szó, utólag nem is értem, mit kerestek ott azok a képek. Festményméretű, és leginkább a festészettel rokon művészetről van szó. Blomqvist előbb apróra elkészíti a maketteket, az összes kis apróságot, aztán beállítja őket, lefotózza, és kiretusálja photoshopban, ahogy neki tetszik.

Nem tetszett. Nem csak arról van szó, hogy a képei nem könnyűek, azért láttam már sokkal megrendítőbb képeket is. Hanem az, hogy a képek betegesek, egyformán azok, és a belőlük visszatükröződő alkotói lélek visszataszító.

A kis képen nem látszik annyira jól, az üveges, pupilla nélkülivé satírozott szemek, szétblurölt élek, habos szoknyák, eh nem lehet elmondani, hogy miért, de ezek semmi mást nem sugallnak, mint "hé, ide nézzetek, beteg vagyok!".

Majd egy szinten Steve Shapiro és André Kertész - kortársak, de gyökeresen más lelkű művészek. Shapiro terepe a celebek világa volt, André Kertészből ellenben kijött egy szociálisan érzékeny alkotó is Párizsban, engem legalábbis meglepett a lenti kép. Volt néhány újdonság, de még mindig fájdalmasan kevés az a kép, amit Kertésztől kiállítanak. Pedig a "semmiségekről" készült képei talán a legérdekesebbek - szerintem.

És akkor végül, a legfelső szinten eljött az, amiért igazán érdemes volt a Fotografiskába menni. Az August Strindberg egész életét, életművét bemutató tárlat. Strindberg a svédeknek kábé olyan, mint nálunk Petőfi. Mindenki ismeri, de nagyon eltérően viszonyulnak hozzá. De inkább volt Jókai kortársa...ugyanakkor, még mindig gondolkodom azon, volt-e abban a korban hasonló alkotónk, mint ő, Strindberg.

Miközben nálunk forrott a romantika (és ó, Petőfi szelleme máig kísért, mint etalon), Strindberg nem kímélte a népet, igazi kísérletezőként belefogott mindenbe, úttörő módon őrült volt, kilógott a sorból, és közben nagyon tudatosan építette az "imidzsét". Rengeteg önarcképet készített és készíttetett magáról (ez egy olyan kiállítás volt, ahol semmit nem lehetett felfogni a kísérőszöveg nélkül, például, hogy miért van 30-40 nagyjából egyforma Strindberg portré az elején). Csak szemből engedte magát fotózni, és jellegzetesen felfésülte a haját, mintha a fej méretét kicsinyelné. Minden képen, még a viszonylag spontánnak tűnő öregkori utcaképeken is megrendezett mindent.

Épített színtereket is, lakásban berendezett színpadképet fotózott, ami az akkori technológiának megfelelő hosszú záridők miatt azt követelte a színészektől, hogy álljanak mereven bele egy mozdulatba.

De nem ez volt a legérdekesebb, hanem az, ahogy Strindberg a tudományhoz, mint lélekhez, spiritualizmus (igen!) állt. Kritizálta a fotósokat, akik folyton a legjobb, legtökéletesebb képre törekednek, és közben elfeledkeznek a lélekről, az jóformán nem is érdekli őket. Strindberg nem csak az általunk látottak megörökítésére használta a fotografikát, de olyan eszközt is látott benne, amivel az általunk észlelt valóság mögé nézhetnénk. Fogta a kristálylemezt, és kamera nélkül kiállt vele az éjszakába, és a csillagok felé tartotta néhány percig. A kép sikerült, millió fénypontot láthatunk rajta. Strindberg győzött, szerinte a kamera csak olyan, mint az emberi szem, torz képet ad a világról, márpedig őt az izgatta, milyen lehet a világ egyébként. A kristálylemezre közvetlenül létrehozott kép, a rajta látható hemzsegő mindenség szerinte bizonyította azt, hogy nem azt látjuk, ami van.