Laterna magica

Az a különleges élmény ért, hogy amikor decemberben megnéztem a Fanny és Alexander című filmet, épp hozzá tudtam olvasni mindazt a közvetlen élményanyagot, amiből készült. Pedig igazából nem is így terveztem. Nem terveztem én ezt az egész Bergman szerelmet.

Ingmar Bergman 1918-2007

Nem akarok nagy Bergman-tudornak tűnni. Véletlenül választottam ki az első igazán tudatos Bergman-filmnézéshez a Fannü oh Alexandert, miközben az önéletrajzi könyvéből megtudtam, épp ez volt utolsó filmje, ami ráadásul - ahogy nekem kiderült - egy feloldozós önfilm.

Nem volt előre eldöntött, hogy ez lesz az utolsó, a következő film már fájdalmasan nehezen  indult be az alkotóban, és nem bírta az öregedő, egyébként folyton betegeskedő test. A Laterna magicából nem derül ki a film szinopszisa, de nem lehet nem észrevenni, hogy jelenik meg saját családjának torz képe a filmbéli mostohacsaládban, és saját családjaként pedig a gyerekként álmodott "cirkuszi". Ingmar Bergman protestáns lelkészcsaládba született. A szigorú fegyelem, a büntetések, a beléjük vert bűntudat, a fantáziavilág, amibe ezek elől menekült örökre meghatározta és témát adott a rendezőnek. A filmben megjelenik maga a laterna magica, a fiú menekülő fantáziavilága, a belső tiltakozásképp sorolt káromkodások, a nagymama mindig kedves lakása, a megmozduló fehér nőszobor. Akik előbb a filmjeit látták, azok a könyvből rácsodálkoznak, hogy a filmeket a saját életének élményeiből építette, de nem közvetlenül, hanem magából kilépve örök érvényű műveket teremtve. Visszafelé, azaz előbb a könyvet olvasva pedig úgy működik, mint egy "használati útmutató".

1986-ban írta ezt a könyvet, akkor már 68 éves volt, és úgy írt, ahogy azok írnak, akik már kellően öregek a vaskos öniróniához, az őszinteséghez, önleleplezéshez és az örökségük leleplezéséhez is, és csak azokba nem megy bele, akik még élnek. A Laterna Magica vadul bensőséges, nehéz lenne nem úgy olvasni, mint egy forgatókönyvet, hiszen saját életének történéseit, fázisait mesterien kapcsolgatja át egymásba, lépi át az idősíkokat oda és vissza, mondhatni az egyes forgatókönyvek között, és pont annyit tudunk meg mindenből, amennyi kell, játszi könnyedséggel épít fel néhány szóval hús-vér karaktereket, óriási megfigyelő volt. Önmegfigyelő is, aki reggelente a pár perces rutinszerű meditálós önvizsgálatkor megállapította magáról, hogy hm, fáj a herém, biztos rák. Aztán nem kis cinizmussal ennyiben maradt, és elment dolgozni.

A munka pedig teljes embert követelt. Nyugalomban szeretett létezni, dolgozni, a forgatásokon rendet tartott, fegyelmet követelt, és nem szerette a léhaságot, a csapongó, részegeskedő és drogos színészeket, akik elisszák az agyukat, és nem tekintik munkának a munkájukat.

Úgy tűnik, az a típus volt, aki mindig tudta, mit akar csinálni, már gyerekként, és azt megszállottan hajtotta, aztán el is érte, és benne égett, amíg csak tudott, és ezért olyan áldozatokat hozott, amikért önmagának lehet, hogy sosem tudott megbocsátani. Öt felesége volt, kilenc gyereke született, és még volt néhány tartósabb viszonya. Az egyik ismert Liv Ullmann. A nyugalom-szerelem pedig az utolsó házasság Ingrid von Rosennel. Talán ennyit még érdemes röviden tudni. Többet - röviden - pedig talán nem érdemes.

1997-ben