A vad szava

Néhány napja volt 100 éve, hogy meghalt Jack London. 1916-ban Jack London 40 éves volt; nagy szerencsénk, hogy írótehetsége révén elképesztően kalandos életét átcsepegtette a regényeibe, és így nem kevéssel járulva hozzá ahhoz, hogy megkönnyebbülve sóhajthassunk fel, mi mégiscsak ebben a könnyed, puha 21. században élünk. Avagy kinő - remélhetőleg - az empátiánk.

A politikai nézeteik miatt szokás egyes írókat időnként elfelejteni, nem vagyok túlzottan meglepve, hogy a The Iron Heel (magyarra fordítva Vaspata, ami szerintem kimondottan nem jó fordítás, bár jól hangzik címnek), szóval hogy az Iron Heel nem egy felkapott mű mostanában. (Elárulom: Jack szocialista volt, a saját igen mélyről induló tapasztalatai alapján azzá lett fajtából) Felnőtt olvasmány, London világnézetével, politikai nézeteivel, szociális érzékenységével átitatott mű szemnyitogató tapasztalatokkal az aktivizmus terén is. Angolul kezdtem el olvasni, sajnos csak félig jutottam benne az e-olvasón, amikor aztán készüléket cseréltem, és azóta nem került vissza az e-olvasó program a telefonomra. De nem azért említem, mintha ez lenne London legkiemelkedőbb műve, inkább csak azért, mert én itt kaptam képet arról, milyen emberré formálta az élete, és a relatív mércénken ez alapján tologathatjuk Az éneklő kutyát vagy az aranylázról szóló műveit. Hogy milyen ez alapján Jack London? Erős és erőteljes, hirtelen, talán indulatos típus, aki nagyon szívén viseli a saját született osztálya(=szegények) sorsát, kész kiállni, felhasználni ismertségét politikai célokra, és tenni az elnyomás ellen, forradalmista típus, aki egyre pesszimistább és dühösebb lesz, minél többet tud.

Gyerekkorom meghatározó olvasmányai voltak Az éneklő kutya és A beszélő kutya. (Jerry of the Islands és Michael, Brother of Jerry - természetesen a magyarban még a kutyaneveket is le kellett fordítani, Jeromosra és Mihályra arrrrgghhhh. Érik már ezeknek is angol nyelvű újraolvasása, hiszen eredeti nyelven majdnem minden jobb.) London által ismertem meg a Klondike világát (A vadon szava), tanultam meg átélni a Chilkoot-hágón átkelők elszántságát, szenvedését. Az általános iskolában év végi jutalomkönyvként kapott, de csak később elolvasott Országútonból pedig képet kaphattam az amerikai sötét oldalról, milyen nincstelennek, hobónak, ezer kilométereket vonatszerelvényeken csüngve hajszálra a haláltól utazó csórónak lenni, szörnyű kalandok, életveszélyes "játékok" amikre rávesz, kényszerít ez a fajta nincstelen élet, és hogy milyen az, amikor a kicsivel jobb helyzetben lévők segítenek. Talán ez fogott meg legjobban. A picivel jobb helyzetben élők (van hol laknia, van miatt ennie) távolsága a nincstelentől. Ami egyszerre nagy, ha a nincstelen felől nézzük, és kicsi, ha a picit jobb helyzetben lévő felől nézzük. Nem véletlen a picit jobban élők olykor bekapcsoló empátiája a nincstelenek felé.

Én hiszem azt, hogy az olvasás segíti az empatikus átélés kialakulását, és a Jack London művek ebben kimagaslóak. Az író szenvedélyes természete, az így elmesélt nagyon átélhető történetek sokkal közelebb állnak a fiatal felnőttekhez és nagyobbacska gyerekekhez (akik még nagyon érzelem-vezéreltek a felnőttekhez képest), mint sok más aktuális kötelező olvasmány, na és persze jobban is hatnak rájuk. Szerintem. Sajnos anno csak ajánlott volt egy-két Jack London mű, pedig simán inkább ezt olvastatnám a gyerekekkel, mint [...].

Az évforduló arra is alkalom, hogy végre írjak a Jákob botjáról, amit hónapokkal ezelőtt olvastam. A címből nem derül ki, de a könyv főhőse Jack London, és tulajdonképpen az ő megregényesített életéről olvashatunk a könyvben. A fiatalkori életéről. Arról az időszakról, amikor még nem volt író, egészen addig a pontig, amikor elhatározza, hogy de márpedig az lesz, és felhagy az addigi csavargó (hobós, kalózkodós, hajós) élettel.

Persze ne gondoljunk teljesen tényhű életregényre, de azért elég sok mindenben stimmel. Talán leginkább abban, amilyennek megismerjük a fiatal Jacket. Remélem nem tévedek nagyot, de én ilyennek ismertem meg, ilyen nyersnek, bevállalósnak és mégis lelkizősnek. Különösen nagy hangsúly kerül a könyvben az írói pálya, a tanulás felé motiváló kapcsolatra. A könyvtáros, Ina Coolbrith (a regényben Coolbirth) valóban ösztökélte Londont a tanulásra, azonban szerelemről és vad szexuális életről kettejük között nem volt szó (úgy tudjuk :D), ellenben a könyvvel, ahol az író el is változtatta a fentiek szerint Ina nevét ezáltal utalva a szál fikciós voltára.

Elég sok anyagot kellett összegyűjteni ehhez, hogy ennyire hitelesnek hasson. Számos kamaszkori kedvencem ugrott be róla, pl. Kenneth Roberts (csak 9 évvel volt fiatalabb Jack Londonnál). Bár korábban nem voltam annyira tudatos olvasó, így nem emlékszem olyan sokra azokból a könyvekből, és az azért valószínű, hogy a karakterek nem voltak ennyire kidolgozottak, mint itt. De a hangulatban és a sodrásban van valami hasonló, vagy csak az emlékeimben róla.

A Jákob szerintem átdolgozottabb, mint a Jégvágó, de a kettőt egymás után olvasva mégis úgy gondolom, hogy bár a Jákob tűnik kerekebbnek, egészebbnek, a Jégvágó mégis jobb mű. Tegyem hozzá itt és most, hogy én a posztmodern elhajlásokat is szeretem, és ha van némi káosz egy regényben az számomra nem feltétlenül bűn, ellenkezőleg. Bár nehezen azonosultam Dan Coolbirthszel, és sokkal könnyebben Jackkel, nekem Dan mégis élőbb és valódibb és jobban reflektál a mai problémáinkra. Nem meglepő. Hiszen Jack lehetne példa, de mivel nagyon másként élünk, szerintem nem tud az lenni, bár ennek nem kellene számítania. A kortalan empátiát nem éreztem áthatni rajta. Hogy mi hiányzott ehhez azt egyelőre nem tudom megmondani (majd talán ha kiolvastam az Art of Dramatic Writingot :)) Én azért nagyon várnám a Jákob folytatását, bár nincs szó róla, hogy készülne ilyen. A könyv vége felé érve akartam olvasni még, még, nagyon sajnáltam, hogy vége lett. Pont olyan volt, mint kamaszkoromban, amikor egy nyári nap alatt kiolvastam az Észak-nyugati átjárót Kenneth Robertstől.

Centauri regényeit úgy olvasom már, mintha az író barátom lenne, amihez biztos nagyban hozzájárul az íróktól szokatlan közvetlen facebook-jelenléte, és az inkognitót csak részben feladó író-olvasó találkozó. És én szeretem ezt. [Itt még volt némi ömlengés arról, hogy mennyire jó, hogy ír, regényeket ír, és hogy ez mennyire jóság, hogy közvetlen a kapcsolata az olvasókkal, nem csak a szokásos írószereplésekről van szó, mint általában, és hogy gratulálok neki, mint ilyesféle barátként, hogy alkot, és hogy ez nagy munka volt, pacsi.]

Centauri: Jégvágó

Szépirodalomba oltott kalandregény, fejlődésregény, ars poetica, amerikai. Ezek jutottak eszembe összességében a könyvről. 4/5, ha értékelnem kellene, ezt már így rögtön az elején elárulom.

Sokáig kerülgettem, beleolvastam, de nem tetszett a nagyon direkt megszólaló elbeszélői hang, a kamasz hangja és a gondolkodása sem jött be. De semmi vész, hátha lesz még szerethető karakter (nem lett). Kimondom hangosan is: nem lett. De honnan is lenne egy olyan környezetben, ahol a család egy csődtömeg, de annak tök átlagos, hiszen alkoholista ám viccesnek tűnő családtag, aztán rendmániás frusztrált családtag, tehetetlen bocshogyélek balfasz családtag simán jut szinte mindenkinek, ennek a srácnak meg ebből áll az egész család. Aztán kihalnak, és kiderül számunkra, hogy általában az emberek is eléggé csődtömegek. Csak Oaklandben kicsit másképp, mint pl. Montanában.

Embed from Getty Images

A könyv első fele jelentős részben családi anekdota és a késő kamasz szenvedései; néha szívesen kiszálltam volna a srác fejéből. Olvastam valamikor a Zabhegyezőt, nyilván nem véletlen Salinger emlegetése, de nekem az nem jött be, rosszkor talált meg, és nem is emlékszem túl sokra belőle emiatt. Ha engem kérdezel (ez még a könyv hatása), a Jégvágó végülis egy fejlődésregény, amiben kiderülhetne, hogy egy nem túl szeretetteljes, ámde problémás családi környezetből fel tud-e nőni ez a srác. Többször felsejlik az esély, hogy igen, aztán mégsem.

Embed from Getty Images

Kb. kétharmadnál átmegy kalandregénybe, a töréspont mondhatni hollywoodias, ami nem baj. Úgyis kicsit kevés olyan magyar regény van, ami szórakoztató módon izgalmas és leköt. Úgy értem, valami, ami a ponyván túl, de a szépirodalmon innen van. Nem csak hogy az USA-ban játszódik, szerintem egészen amerikai is ez a regény, nem érezni rajta a magyar regény sajátosságait, teljesen más az atmoszféra és máshogy dolgozik. Már Centauri novelláiban is megmutatkozott, hogy tud sodrón írni, burjánzó képekben utaztatni, szereti a csattanókat, akár hatásvadász is tud lenni. Nem bánja, ha szórakozik az olvasó, nem akar nyomasztani (ami eléggé átitatja amúgy a mai magyar irodalmat), bár a regény végét cseppet sem mondanám vidámnak, de a helyzetet feloldja a továbbra is változatlan elbeszélői hang, nincs itt semmi bánni való érzéssel. Nekem a vége ettől eltekintve nem annyira tetszett, mert túl sok lett a hatásvadászatból. Úgy éreztem, hogy a regénybeli karakterhez ennyi fejlődés mellé valami profánabb befejezés dukál, de hát nem én írtam :-D

Egyébként szeretek olyan regényeket olvasni, amelyek elvisznek valahova, és új helyek atmoszféráját szívhatom magamba legalább addig, amíg elalvás előtt a könyvet olvasom. Márpedig úgy tűnik, Centaurinak van helyismerete, így különösen Montanából ismerhettünk meg valamit. El is kezdett érdekelni, Google Mapson nézegettem, a képeket is ennek az utánanézésnek köszönhetitek. Ezek annál a tónál készültek, ahol a regény második fele játszódik. Flathead-tó, vicces egy név.

Vannak hegyek, nagy erdők, tér, víz, hideg, a távolban kisváros, aztán kemény tél.

Van még  a regényben véletlen kettős gyilkosság, lobotómia, rejtélyes családi szálak, szerelem idősebb nővel, kocsma, utcai fegyverhasználat, roadmovie a kanadai határhoz fel Montanába, van még eltűnt tata, van neki háza, van indiánlány, van kis mágikusság, van grizzly, van megőrülés.

Olyannyira sok minden kezd összegyűlni, hogy egy ponton ki is szól a regényből az író, igen a pánikhelyzetben hirtelen a falban megjelenő rejtekajtó nem a kedvenc húzása, de hát ha egyszer ez történt... illetve nem a falban volt, hanem a padlóban, és egy rejtett dolgozószobához vezetett, ahol előkerült egy holttest is...

Embed from Getty Images

Mihez kezdetek mindezzel spoilerezős részletek nélkül? Túl sok mindent kellene elárulnom ahhoz, hogy értelme legyen a cselekmény részéről beszélni. Picit eszembe juttatta Thomas Pynchont, de csak egész picit, annyira nem elvetemült és kusza.

Az is eszembe jutott még, hogy milyen jó, hogy magyar a szerző, és hogy Izlandon például minden 5. ember ír könyvet, rengeteg meg is jelenik, és megy Hans, megveszi a szomszéd frissen megjelent könyvét, aztán talán beszélgetnek róla, vagy másképp néznek egymásra. Örülnék, ha Centauri lenne a szomszédom.

Embed from Getty Images

köldöknézős

Ezt a Centauri interjút csak most olvastam. Nagyjából egyet is értek vele - arról a részéről szólva persze, hogy mi is van a kortárs magyar irodalommal.

Szerintem is unalmas a felhozatal, és már sokszor gondolkodtam ezen, hogy mi is a bajom, és főleg az utóbbi néhány évben miért nem csigáz fel a hazai újdonságok listája. Én úgy hívom ezeket, hogy köldöknézős irodalom. Nem csak a nagy hazai szerencsétlenkedésünkről írókat sorolom ide, hanem a közepesen megírt hangulatplecsniket, amikből rengeteg van, meg az olyan történetecskéket, amikben nincs semmi több annál, mintha a szomszéd lány elmesélné egy napját. Más helyzet azért, ha valami jól van megírva, én szeretem a nyelvi játékokat, a leleményt, és vannak írók, akiket csodálok azért, ahogy írni, mesélni tudnak (pl. Krasznahorkai László - vele egy friss interjú itt). Legtöbbször viszont inkább csak az a baj szerintem, hogy nincs miről írni. A magyar irodalom önmagába szorult, maga körül forog, nem néz a világba, nem reflektál, nem tükrözi vissza, hozza el az emberek életébe a változatosságot. A kánon számára az a valaki, aki beletartozik egy bizonyos bölcsészi körbe, ez viszont behatárolja a lehetőségeket, a témákat, az érdeklődést, és egy idő után mindenki hasonlítani kezd egymásra - ma van egy csomó fiatal író, akinek a dolgait egyszerűen nem lehet megkülönböztetni szerintem. Na és a humor. A mocskos humorra még van példa, általában a mocskos dolgokra van, ferdeségek, erőszakosságok egyre gyakrabban kapnak helyt az irodalmi szövegeinkben, de én mondjuk attól nem élvezem jobban ezeket a továbbra is köldöknézős írásokat, hogy naturalista megborzongató módon vannak benne ilyen témák, beszédstílusok stb. Attól nem lesz jobb vagy érdekesebb, hogy mocskosabb. Lehet, hogy krimi terén jobb a helyzet, de hát nem szeretem a krimit.

Valahol egyszer azt olvastam, hogy három lehetőség van:
1. van miről írni - de nincs elég jó írói készség = lesz mondjuk egy rossz könyv
2. nincs miről írni - de van írói készség = nem lesz könyv, vagy lesz, de téma hiányában pocsék
3. van miről írni - és van írói készség = bingó!
Gondolom addig pedig gyakorolni, gyakorolni és gyakorolni kell azt az írói készséget, amíg el nem jön A TÉMA.

A témahiányos irodalmi felhozatal miatt örültem egyébként annyira Péterfy Gergely Kitömött barbárjának, ami aztán elég nagy csalódást okozott. Abból a szempontból persze jó volt valóban, hogy végre egy érdekes téma, ami önmagáért is érdekel, nem csak azért, mert lássuk, mi jelent meg aktuálisa a könyvhéten... A szerző blogján olvastam hosszasan a doktorihoz gyűjtött kutatásokból, és nagyon felcsigázott a Kazinczy és a néger barát kapcsolatáról született mű. Az időszerűsége is valahogy nyilvánvaló volt, nagyon jó érzékkel rá lehetett volna taposni az irodalom eszközeivel az emberekben ücsörgő, lappangó xenofób kisördög tyúkszemére. De aztán... a Barbár is inkább lett egy hangulatplecsni, igen kevés hitelességgel. A regény túl fikciós lett, túl sokat foglalatoskodik olyan dolgokkal, amiket nem tudhat, olyan narrációt választ, ami nem igazán passzol vagy hiteles, és végül úgy ábrázol egy ismert magyar személyiséget, ami nem igazán adekvát szerintem. Na meg az a több száz ún. sajtóhiba, ami iszonyú irritáló volt. Így végül a regényből számára a legérdekesebb és legmaradandóbb élmény az maradt, amikor még csak olvastam a témáról, az Angelo Soliman körüli kutatásokról, a bécsiek hozzáállásáról sok-sok év után a témához stb.

Azóta inkább külföldre figyelek, és a külföldi irodalmat keresem. Csak már a fordításokkal sem vagyok mindig kibékülve. De erről majd máskor.
És ismét: én nagyon örülnék, ha tényleg kinőne egy jó kozmopolita magyar író a rengetegből, úgyhogy hajrá Centauri :)