A ló, a japán időutazó és személyiségzavaros antiíró

Ki olvas manapság blogokat? Lehetséges, hogy annál jobb, minél inkább senki, mert már olyan rég írtam, hogy ezt most körülbelül két hetet parkoltattam félúton, mire kész lett... Na de.

Nyár van, nyár, amikorra az elmúlt években könnyed, gyorsan olvasható könyveket szoktam válogatni. Mint például Knausgård, haha, de egyébként tényleg. Minden nyáron elolvasok egyet a Harcomból (Min kamp, svédül olvasom), most hoztam ki a könyvtárból az ötödiket. Másik nyári olvasmányom Karin Smirnoff Jana Kippo-s könyvei, abból pedig épp megvettem a harmadikat (svédül). Minek elrontani azzal, hogy túl gyorsan kiolvasom ezeket a sorozatokat... Inkább elnyújtom. De ezek majd csak jönnek. A voltak kategóriában tavasz óta voltak katartikus élmények és csalódások is.

Willy Vlautinnal volt egy interjú a Babelben tavaly. A kócos, kicsit zavarban lévő, őszinte és álmát mégiscsak megvalósító zenész-íróval, aki azt a haverod is lehetne hangulatot árasztotta, hogy a készülő könyve egyből érdekelni kezdett, pedig nem olvastam tőle semmit és nem is tudom, milyeneket ír. Egy ló lesz benne, abból meg már baj nem lehet. Vártam, vártam a megjelenést, ami tavasszal elérkezett. A The Horse közönsége nem feltétlenül én vagyok, vannak nálam értőbbek, akik egy futó pillantásból észreveszik a szövegben az álomgitárt és az álomerősítőt, ami valamiért kultikus vágy tárgya, én meg csak Ebayről leszek picit okosabb. Például előkerül egy 1940-es Martin D-28, amiből találok is egy eladót gyors kereséssel a neten, 140 000 USD. Lehet, hogy voltak nevek, amik mondhattak volna valamit, ha jobban ismerem az amerikai countryt, de hát nem. Ehhez azért nem volt elég szeretni Johnny Cash-t és nézni a Jills veranda-t a svéd tévén. 

Al-t öregemberként, egyedül élve találjuk a könyv elején, aki kint lakik a semmiben és a rozzant viskójában konzerveken élve egyszercsak észrevesz egy lovat az udvaron, ami nem tudni, hogyan került oda és csak ott áll. Ráadásul valaki megvakította. A ló nem tántorít, de látszólag nem is lehet segíteni rajta, se el nem megy, se nem eszik. Prérifarkasok támadnak rá,  megmarják, Al megmenti, a ló marad. Ugyanott áll, egyenesen. A cselekvésre késztetett Al-ban végigpörög az egész élete és karrierje, az emberek körülötte, sorsok, nők, barátok. Ahogy kamaszként az anyja akkori pasijától, aki gyakorlatilag ócskásként működött, kap egy Telecastert és egy erősítőt, ami elindítja a zenélés útján. A zenészkarrier részek bevallom, nem kötöttek le eléggé, de az öreg Al szenvedései a lóval sokkal inkább mondtak valamit az élet zsibbadt folyásáról, a magányról és, hogy milyen cérnaszálakon kapcsolódunk a világhoz. Mindeközben még irigyeltem is Al-t, akinek egyvalami legalább könnyen ment: folyékonyan tudott country slágereket önteni a világra. Ugyan megpróbálta abbahagyni az alkotóélet árnyoldalai, a rengeteg tönkrement élet miatt, de mindig visszatért ide. A könyv vége pedig egy igazi, az élet B-oldalán jelentkező katarzis: az ember hajlamos elhinni az élettapasztalatai alapján, hogy tudja a válaszokat vagy ha nem tudja, akkor azok a válaszok nem léteznek. Aztán jön valaki, aki rámutat, hogy de hát öregem, milyen probléma, és az ember csak bután néz a probléma hűlt helyére, amiről azt hitte, hogy végzetes lesz, miközben távolodik tőle a felismerésben. 

Időrendben ezután kezdtem olvasni a Before the coffee gets cold-ot Toshikazu Kawaguchi-tól. Ez a szép kis könyv szülinapi ajándék volt, elhatároztam, hogy nem halogatom sokáig, hogy elolvassam. 

Van az elején egy színdarabokat idéző, szereplőket és kapcsolódásiakat bemutató oldal, de nem szoktam az ilyesmit elolvasni.. valahogy képtelen vagyok rá, legalábbis mielőtt a történet elkezdődne, annyira értelmetlennek tűnik a még ismeretlen szereplőket memorizálni. Utána pedig a történet során általában nem kell. Most viszont lehet, hogy jó lett volna mégis memorizálni ezt az oldalt, mert kicsit nehéz volt a hirtelen megjelenő több szereplőt követni, akik úgy jelennek meg a történetben, mintha beléptek volna a színpadra, minden karakterépítés nélkül. Kicsit zavaros volt így az eleje, rögtön belevágva a szakításos történetbe. A történet magja az időutazás, de nem a sci-fi vonalról. A történet teljesen nélkülözi a technikai magyarázkodást, az időutazás egy sajátos és sajátosan japános szertartás által történik meg, végülis csak azt nem mondják közben, hogy abrakadabra. Szigorú szabályok határolják az időutazó lehetőségeit, és amikor ez kiderül,  például, hogy a múltba visszatérve semmit nem lehet megváltoztatni a jelenben, általában elmegy az emberek kedve tekintve a kockázatokat. Kivéve azokat, akik elég elszántak, hogy még egyszer, utoljára beszélhessenek valakivel. Szabály ugyanis az is, hogy csak egyszer lehet visszamenni és csak oda, a kávézó múltjába (és jövőjébe, mint kiderül).

Koreeda Hirokazu filmeket idéző, jellegzetesen távol-keleti nyugodt tempó, letisztultság, amibe picit váratlanul szüremlik be a szerző újhullámos, urambocsá' hipszter ízlése. A karakterek ruházatának részletes leírása, az etióp újhullámos kávé.. lelki szemeim előtt láttam, ahogy a kávét egy Hario kiöntőben hordozzák körbe, az időutazós kávéital, ami ugye nem hűlhet ki visszatérésig, nem is lehet más, mint egy jó gyümölcsös etióp babból készült V60. Legalábbis így képzeltem. Talán még a szifon(os kávé) is előkerült valahol a szövegben. 

A szöveg csodája persze nem az időutazás maga, nem a kávézó körüli személyek, akik végülis valami rejtélyes módon ezt lehetővé teszik - ők nem varázslók, inkább olyanok, mint a dúla a szülésnél. Hanem az a belső dráma, amit az újratalálkozás jelent és a változás, ami igenis létrejön, ugyan nem a jelenbeli és jövőbeni események megváltoztatásában, hanem az időutazó személyében. 

Az utolsó időutazás váratlan fordulattal a jövőbe történik, ahol anya találkozik a jövőben megszületendő gyermekével. Ültem az örebroi Airbnb lakás belső udvarra néző erkélyén és csak folyt a könnyem.. és ilyet könyv nagyon régen nem ért el nálam. 

Aztán hazajöttünk és egyből rástartoltam az új szerzeményemre, amit már a vasútállomás pocketbookshop-jában megvettem. Közéleti-irodalmi cikkekben találkoztam vele és mivel ezek a nyugati kultúrán túlmutató művek nagyon szoktak érdekelni, nem volt kérdés, hogy ez az ünnepelt regény érdekes lehet. R. F. Kuang: Yellowface c. könyvének a témája is érdekesnek ígérkezett: mi történik, ha valami furcsa véletlen folytán valakinek, aki hiába próbált művészként befutni, lehetősége támad ellopni egy nagyon sikeres másik művész művét és azzal sikeressé válni, ráadásul úgy, hogy az a nagyon sikeres művész meghalt, tehát reklamálni sem tud? 

Vártam az identitáskérdéseket, a jellemfejlődést, a Bűn és bünhődést, a bepillantást a könyvkiadás kulisszái mögé, ahogy a méltatók ígérték... ehelyett viszont egy életszerűtlen, felétől igencsak unalmas, minden jellemfejlődést nélkülöző sztorit kaptam, amiről igazából nem tudtam eldönteni, hogy mit akart mondani. Azt semmiképpen nem éreztem benne, amikre méltatták. Ez a könyv nem volt jó. Jól indult, de már az elejétől zavart, hogy mennyire hiányzik a valódi megrázkódtatás, reflexió azután, hogy a főhős mégiscsak közelről nézte végig valaki (a barátja) halálát. S hogy maga a halál látványa nem váltotta ki a várható gondolatokat, megfontolásokat, traumatizálódást, még ha voltak is utózöngéi, amik azért kicsit nevetségesen érkeztek. Mindez annak ellenére, hog az egész könyvet ennek a főhősnek a fejében töltjük. Manipulálni és hazudni már az elejétől kiválóan tudott, illetve le-bitchezni mindenkit, akinek nem tetszett az arca. Sajnos annyira emlékeztetett egy volt kollégámra és annyira ellenszenves volt és az is maradt, hogy a végén, amikor ez a személyiségzavaros, önmagával teljes mértékben elfoglalt személyiség csak ment tovább az addigi úton, amiben minden van, csak alázat nincs, akkor csak örültem, hogy vége lett ennek a könyvnek.  

És akkor végre nekiállhatok az újabb kb. 500 oldal Knausgårdnak. :)