Két jó nő

Mióta kisB megszületett, három könyvet olvastam ki, ami szerintem nem is olyan rossz. Valahogy úgy alakult, hogy az első két könyv szerzője nő, és mindkettő kelet-európai.

Jó, valójában az egyikük csak félig kelet-európai, inkább észak-európai vagy nyugat-európai. Gondolkodásában inkább utóbbi, de amiről ír, az nagyon kelet-európai, és az a része, ami a szovjet érából néz ránk, még annál is keletibb, mint amit mi itt Magyarországon megtapasztalhattunk. Érdekes és érdemes átérezni, milyen volt észt (nő)nek lenni a második világháborútól mostanáig.

A két női szerző közös vonása még az extravagáns megjelenés, akár testvérek is lehetnének :)

Sofi Oksanen és Sylvia Chutnik

Sylwia Chutnik lengyel szerző, tőle a Női zsebatlaszt olvastam el. El is határoztam, hogy a Typotex kiadó világirodalmi sorozatát kiemelten figyelem ezentúl. Kár lett volna ezt elszalasztani például. Történetek nőközponttal, többnyire tragédiában, háborúban, nyomorúságban, kelet-európaiságban. Bár nem vagyok annyira a téma kedvelője (úgy mint kelet-európai nyomorúság), Chutnik oldottan, enyhe gúnnyal tudja ábrázolni ezt a szenny lakótelepet, ahonnan az összes sors kinő, ami a könyvben szerepel. A történetek olykor szörnyen bizarrak, máskor ráeszméltetnek bizonyos dolgok fontossági sorrendjére, és emiatt szerettem meg igazán ezt a kötetet. Miközben épp marhára nem volt könnyű fontosságot felállítani, segített rálazulni a hétköznapi dolgokra.

Sofi Oksanentől a Tisztogatást olvastam el, végre. Végre, mert már nagyon régóta szerettem volna. Már az első oldalak után az lett a benyomásom, hogy hát igen, ezt egy képzett(!) író írta. Valahogy átsütött rajta az írókurzusok tananyaga, bár fogalmam sincs, hogy Oksanen járt-e ilyenekre. Mégis pont olyan volt minden, hogy kell, ahogy úgymond meg van írva. A nyitány, a szimbólumok, karakterfejlődés, történelmi részletek, egyszerűen minden. Ebből lehet tanulni, ha valaki arra vágyik. Kicsit talán túl feszes is volt nekem, szeretem, amikor az író személye, gyarlósága átjön a műn, amikor nem tud húzni már többet, szószátyárkodik. Itt ilyesmi nincs, kissé dühödt, de kristálytiszta a szöveg. Tűpontos és nem lehet elfelejteni, mert sallangmentes. Háború, oroszok, kitelepítés, kémkedés, szerelmi háromszög, körözött személy bújtatása... és a jelenben orosz maffia, prostitúció kb. lánykereskedelem, zsarolás, Szibériából Nyugatra, gyökerek keresése, szembesülés azzal, hogy időközben áthatolhatatlan falak nőttek, vagy mégis van némi rés... Izgalmas és jó. Oksanennek mindent elhiszek. Különben egy közéletileg aktív írónőről van szó, imádom a facebook-posztjait.

A hordozható szűzmária

Az idei könyvfesztiválról igazából mégsem jöttem haza könyvekkel megrakodva, mindössze egyetlen könyvecskére költöttem, mert beleolvasva zseniális mondatokra bukkantam, és mert az írója, Anne Enright már régóta érdekel. A hordozható szűzmária elbeszéléseiből kiderül, hogy az írónő leginkább a karakterek építéséhez ért, de ahhoz nagyon.

Halál előtti csoszogások

A norvég novelláskötet után Kjell Askildsen-kutatásba fogtam először, és szereztem be A thesszaloniki kutyák című vékonyka novelláskötetét. A kötet első felét Thomas F. utolsó feljegyzései foglalják el, mármint gondolom halála előtt a nagyvilágnak. Eleinte nem tudatosult bennem, hogy ez micsoda, hogy ez a novellafüzér egy öregember napjainak és hétköznapi szenvedéseinek krónikája, s így egyre nyomasztóbb lett, hogy minden egyes darab öregemberről szól, aki nem hülye ugyan, és nem béna, de akár az is lehetne, aki alig mozdul ki, aki tudja, hogy meg fog halni, aki készül a halálra. Fel is merült bennem azonnal, vajon Askildsen ezekkel készült a halálra? Egy másik kötet előszavában szereplő interjútöredékből az derült ki, hogy igen. Ezek a novellák néhány tíz évet "előregondolkodtak", "elképzelték" milyen lesz majd az az utolsó pár nap.

Magukban beszélnek

Már akkor tudtam, hogy érdekelni fog utazás után a norvég irodalom, amikor még csak épp eldöntöttük, hogy menjünk tényleg Osloba, egy január végi, ötnapos "nyaralásra". Ez nem lenne evidens egyébként, bár általában érdekel az adott ország kulturális élete, ahol járok, a norvég irodalom más okból piszkált fel. Egyik oka Anders Thomas Jensen dán rendező zseniális filmjei, a másik ok, az örök kíváncsiság a skandináv dolgok iránt, a harmadik, hogy mostanában a skandináv irodalom felkapott lett.

Mágikus irrealizmus

Megint ott vagyok, hogy mire nyújtanék valami reflektet, már vannak ezer mások, akik már minden fontosat, lényegeset elmondtak a műről, és mégsem hagyhatom ki, mert A madárevővel újabb olvasó-fejlődéstörténeti korszakhoz értem, és számos korábbi homályos vonzódást meg tudok magyarázni, ami a déli földrész felé húz.

Részeg pereputty, részeg gyerekkor

Kellene ez a könyv, legalább könyvtárból. Óriási deja vu a múlt heti hazalátogatás miatt. Vajon mennyire tipikus, hogy a vidéki kisvárosban maradt, 5-8 éve nem látott régi barátok mind-mind házasak vagy élettársasak, gyerekesek és kőalkoholisták? A legjobb téma körükben a piás történetek, természetesen kocsmaasztalnál ülve, mintha mi sem változott volna a kamaszkor óta, csak épp a bulizás(=táncolás, koncertjárás) tűnt el, az összes hobbi, a sport...

Három könyv

A későnyár utolsó képviselője - napégette kopár sziklák, simogató, természetes, meleg víz, kék és fehér, napsárga, gyümölcsös borok, szerelmesség, majd valami menetrendszerű romlás, valami teljesen előre látható, erejében mégis kiszámíthatatlan vég és véglegesség. Meghalunk, bazmeg, de most még van egy életünk - ilyen volt a Zorbász az augusztus végi, szeptember eleji napokon. Az egyik legnagyobb könyvélmény az évben.

Miljenko Jergović: Kertész

Begépeltem az egyik novellát a Szarajevói Marlboro című kötetből. Nem igazságos a választás, de kedvelem ezt a darabot, hát ezért. Pedig ismerni kellene az összest ahhoz, hogy az érzékenység és a kegyetlenség egyensúlyba kerüljön.

Miljenko Jergovic: Szarajevói Marlboro

Amikor a novelláit olvastam két dolog jutott eszembe, az egyik, hogy ilyen súlyos történelmi, társadalmi események idején, mint a Dél-szláv háború, az elbeszélőből fájósan éles, tömör, nagyszerű anyagokat érlelhetnek ki a körülmények, hogy ebben a környezetben az íróknak „szerencséjük” van, mert az anyag végtelen és szívhez szóló, túlmutat a belső vívódásokon, nyöszörgéseken, beteges és játékos fantáziálásokon, ami adja magát „békeidőben” az írónak. Ez lehet a magyarázata annak, hogy a második világháború, majd a hidegháború idején miért érlelődött annyi zseniális író.