Magukban beszélnek

Már akkor tudtam, hogy érdekelni fog utazás után a norvég irodalom, amikor még csak épp eldöntöttük, hogy menjünk tényleg Osloba, egy január végi, ötnapos "nyaralásra". Ez nem lenne evidens egyébként, bár általában érdekel az adott ország kulturális élete, ahol járok, a norvég irodalom más okból piszkált fel. Egyik oka Anders Thomas Jensen dán rendező zseniális filmjei, a másik ok, az örök kíváncsiság a skandináv dolgok iránt, a harmadik, hogy mostanában a skandináv irodalom felkapott lett. Nem az a része, ami engem érdekelt, bár biztos vagyok benne, hogy a krimik is kiválóak. Épp ezért már indulás előtt beszereztem egy kortárs novelláskötetet; az utat követő visszavágyást, és az északi tél megmagyarázhatatlan varázsát utólag ezekben próbáltam megfejteni. Varázslat volt Osloban, hogy már második nap délelőtt 10 órától nem fáztunk egyáltalán. Oslo gyorsan kitanulható felépítésű város, annyit sétáltunk benne, amennyit csak lehetett, a minden elborító hóval és jéggel gyorsan megbarátkoztunk, bár elég szokatlan volt, hogy annyira nem szórják az utakat, az emberek hozzászoktak a csúszkáláshoz, tudják, hogy kell járni a csúszdává fagyott lépcsőkön. Megdöbbenésemre hétvégén nagy hó fogadott az egyébként se nem hideg, se nem csapadékos Kiskunfélegyházán, ahol Karácsony óta nem jártam. És még ott is Oslot juttatta eszembe a hó. Ha hideg van, elég csak rágondolni Oslora, és egyből minden a helyére kerül, hiszen ott olyan állandó volt a fagy, nem kellett a napközbeni hőmérséklet-ingadozás bosszantó hangulatváltásaitól tartani.

Ennyi magyarázkodás talán épp elég is azt illetően, miért kezdem olvasni hamarosan a harmadik norvég kötetet. :) Az első, Johannes szívderítő temetése egy kortárs novelláskötet, amelyben 13 mindenféle stílusú és témájú rövid darab van. Már az első néhány elolvasása után elhatároztam, hogy ha írok róla, akkor a poszt címe az lesz "Magukban beszélnek", mert az első legfontosabb megállapításom az volt, alig-alig van dialógus, ha van is, minden fontos dolgot magukban "mesélnek el" a szereplők, ráadásul az emberek szociális környezete olyan szűk, hogy csak tovább erősíti ezt a hatást: nem is tudnának kihez beszélni.

Alapvetően az Anders Thomas Jensenes dolgokat szerettem meg a kötetben, kettő ilyen is van. Az egyik Sigmund Jensen Purgatórium című novellája, a másik Kjell Askildsen címadója. A többiek nem ilyenek, de az elbeszélésmód sajátosan skandináv azoknál is, vagy még inkább. Ez a kettő pedig egyenesen zseniális úgy, ahogy a Jensen-filmek. Van valami iszonyúan egyszerű alapsztori, amit néhány abszurd elem tesz sajátossá. A Purgatóriumot például az, ahogy a halálra váró aggok a kórház elfekvő osztályán torzsalkodnak egymással, halálba hergelik egymást vagy épp átsegítik a frusztráló ágyszomszédot a másvilágra. Ezen dolgok közepette pedig csupa átlagos dolog izgatja őket, hogy mi lesz az ebéd, és különben is miért késik, milyen az idő stb. és lopják a morfiumot - így mindig emlékeztet az író arra, hogy hol vagyunk: ez a Purgatórium tessék látni, és ilyenek a társadalomból, családjukból kivetett, elfekvőn halált váró páriák, a skandináv jóléti állam "melléktermékei". A Johannes szívderítő temetése még ennél inkább üt. Az egyszerűen koppanó mondatok mögül az rajzolódik ki, hogy az elaggott ikerpár disznóarcú (betegségtől elváltozott arcú) tagja talán tényleg rossz ember, akit ugyanakkor percenként rugdos az élet, tulajdonképp alig jobb ez a Purgatóriumnál. Apró, szánalmas sorsok jelennek meg, például az Egerekben, ahol a kis élősködők végül kiűznek és voltaképp derűs halálba űznek egy magányos öreget, aki még utoljára nagyon megpróbált a sarkára állni az ügyben, de nem sikerült. Vagy épp a Kutyasétáltatás a sikertelen merénylettel az állat, közvetve illetve mentálisan a rühellt házastárs ellen.

Házastársak, szülők és gyerekek, testvérek, szomszédok mind valamilyen módon elbeszélnek egymás mellett, már ha egymáshoz mernek szólni, ha szólni mernek bármiről őszintén, amit gondolnak. Már így az első norvég kötet után az a gondolatom támadt, hogy ezek az emberek a legjobban a másik embertől félnek, egyébként fittyet hánynak számos más, természetes veszélyre. A kötet legrégebbi darabja kilóg ebből a sorból, itt mondhatni tökéletes az összhang a férfi és a nő között, hiszen a férfi a nő minden titkos vágyát, gondolatát kitalálja. Ez a darab Johan Borgen Szeress, hogy elfelejtsem... című novellája. Az erdőben magányosan álló háznál töltött éjszakák feszültsége az Antikrisztust idézte, pedig semmi nem történik tettlegesen úgy, ahogy abban a filmben. "Csupán" ugyanolyan megátalkodott ez a nő is, és annyira rájátszós a férfi, mint a filmben. A már kínosan egybecsengő vágyak és szavak magukban hordozzák a közelgő katasztrófát, így semmiképpen nem maradhat - a katasztrófa viszont elmarad, bár nem mintha ez a feszültséget eltüntetné. Ahogy nem lehet fejből, elhatározásból szerelembe esni, gyerekkort elfelejteni, boldognak lenni holnaptól.

Johannes szívderítő temetése
- Kortárs norvég novellák -
szerk.: Szöllősi Adrienne, Vaskó Ildikó
Scolar, 2003

A képek a Vigeland szoborparkban készültek, Osloban. Mivel ez egy csodálatos szoborpark, terv szerint a többi ott készült képet is fel fogom használni a további norvégi irodalmi posztokhoz. Ezeknek pedig csak a lefordított könyvek mennyisége szabhat határt :)