A szög a keresztfáról (Susan Sontag: A fényképezésről)

ˇMintha birtokunkban lenne a szög, amivel Krisztust keresztre feszítették."

A létező művészetek közül a legtechnokratább a fényképezés. Nemcsak azért, mert a fotósok alapvető eszköze egy technikai vívmány, amely folyton fejlődik, és az egész tevékenység a különböző gépek, tartozékok és az ezekhez köthető elvek köré épül, hanem azért is, mert a fotóművészet elsősorban mégis a technikával kezdődik és végződik, az esztétikai megfontolások legtöbbször elő sem kerülnek, jóllehet gépet sem kellene a kezünkbe venni az esztétikai háttér megismerése nélkül. A fotó számunkra arról szól, hogy valami a képen érdekes, leképezi számunkra a valóságot, a fogyasztás része, a jelentéktelen témák egyenjogúságának megteremtője. A fotó valami, ami múlttá teszi a képen látható dolgot az exponálás pillanatában, és minél régebbi egy kép, az értéke annál nagyobb számunkra, vagyis idővel szinte minden fotó megdicsőül.

Susan Sontag könyve A fényképezésről tulajdonképpen hat tanulmány, ami a New York Review of Books hasábjain jelent meg az 1970-es években, ezeket 1977-ben szedte könyvbe Sontag. A történet a fényképezés velejéig hatol, onnan indítva, hogy az emberiség „javíthatatlanul ott lődörög Platón barlangjában” és még „ma is az igazság puszta képeiben leli legnagyobb örömét”. Ez pedig alapvetően meghatározza azt, amit Sontag a fotózásról gondol (és nem csak a fotózásról, de a mozgóképről is). A könyv mindvégig a képekről szól, felvonul az egész fotótörténet, az egyes korok és kultúrák által elfogadott és újító nézetek, képelemzések, kor- és társadalomelemzések, és mindezt egyetlen kép nélkül illusztrálja. Mégis illusztrálja, a fontos képekről nem maradunk le, és nem vonja el a figyelmet, nem adja meg a képnek azt a fegyvert, hogy helyette beszéljen, és elterelje a gondolatokat.

Merthogy miért is fotózunk mi egyáltalán? A camera obscura már jóval a fényképezőgép feltalálása előtt létezett, és ez az eszköz maga hívta életre az igényt, hogy a camerában látott képet rögzíthessék. Már maga az is megdöbbentő, hogy az 1820-as évek végén szabadalmaztatásra került a dagerrotípia, ráadásul ezzel nagyjából egy időben elkészült az első sópapírra előhívott pozitív kép is Fox Talbot által. Csakhogy ő inkább a fiókjába süllyesztette a találmányt, így Daguerre találmánya vált elterjedtebbé a kezdeti időkben.
Mégis mi értelme a fotózásnak? Nos, számos értelme van, és ezek voltaképp mind civilizációs igények, úgyhogy elég nehéz védenünk a szükséglet jogosságát.
Egyfelől a fotózásnak vannak békés indítékai:
- gyűjtögetés: lehet, hogy ez lenne az első, amit megemlítenénk, ha megkérdeznek. Emlékeket gyűjtünk, megörökítjük „az élet nagy pillanatait” – Sontag megfogalmazásában azonban inkább kényszeresen gyűjtünk, mint szalvétát, könyveket, kazettákat, gyufásdobozt, érméket, akármit, hozzátartozik a
- fogyasztói társadalomhoz. A fotózás a fogyasztás része, sőt annak bizonyítása is. Hiszen a szokásos környezetünktől távol történő fogyasztást, mondjuk szebben: üdülést, és azt, hogy milyen jól éreztük magunkat, semmi sem bizonyítja jobban, mint az elkészült fotók. Ez rögtön felveti azt a kérdést is, hogy vajon mire van szükségünk, ha élménybeszámolót akarunk tartani, és nincs kép? Kommunikációs készségre? Kreativitásra? Mesélőtehetségre? Egyszerűen csak több szóbeli kommunikációra egy fotóalbum linkjének átküldésénél? Persze Sontagnál még szó nincs online fotóalbumról, bár már „mindenki” fotózott, a fotózás nem tudott tömegméretet ölteni az előhívási macera (és annak ára) miatt.
- Egy másik indíték lehet, hogy egyszerűen nem tudunk leállni a munkával. Mindig csinálnunk kell valamit, bárhol is vagyunk, még akkor is, ha éppen nyaralnánk. A fotózás egy idő után kényszeres is lesz, pláne, ha az LCD-kijelzőn visszanézzük a képet, és látjuk, hogy nem jó, akkor kell még csinálni vagy tízet, az elégedettség pedig alig javul. Talán azért, mert lopva előhozakodik bennünk az az érzés ott, a helyszínen, hogy a valóság mégsem olyan, mint a képen van, és sehogy sem sikerül visszaadni. A magasabb szintű fotósok persze tudják ezt, és nem is a valóság hű visszaadására, hanem a valóság értelmezésére törekszenek, legfontosabb tételük a nézőpont.
- Már az emlékek raktározásánál felmerülhetett, hogy a fotózás lényeges családi összetartozást erősítő elem, hiszen lefotózzuk a csecsemőt, az egy hónapost, a hathetest... a tízévest, az ezüstlakodalmat, a karácsonyi vacsorát, a ballagást stb. és persze azt is, amikor elmegyünk a rokonokhoz egy évben egyszer húsvétozni. Kivált akkor tartjuk fontosnak a családi fotózást, amikor ritka találkozásokra kerül sor, esetleg egyszeri összejövetelre. Ilyenkor fotó „kell”. Azt gondoljuk, hogy a képen magunkkal visszük, ha ránézünk, megőrizzük a családi összetartozást. Amikor egy év múlva rápillantunk, akkor viszont már csak azt mondhatjuk el, hogy rohan az idő, már egy éve nem találkoztunk, majd kettő és három, esetleg újabb képek, amelyeket összehasonlítva megállapíthatjuk, ki mennyit öregedett. Teremt-e a fotó tényleges családi összetartozást?

Mi több, legtöbbünkben rejtőznek ilyen-olyan deviáns vonások, nem is tudom, helyes-e ezt a kifejezést használni kiáltalánosítva, hiszen a deviánsokra azt mondjuk, a társadalom nagyjából 2-3%-át teszik ki, bár ez szerintem nem igaz. Vannak nyilvánvalóbb és rejtettebb vonások. Ezeket a hajlamainkat is kiélhetjük fotózással, a leskelődést, a mazochizmust, hogy csak kettőt említsek. A Sontag által megfogalmazott erőszakos hajlamú célokat „háborús” értelemnek neveztem el magam számára, és akkor az előbb felsorolt családi, gyűjtögető, fogyaszói a „békés” értelem. Már maga a fotózással kapcsolatos zsargon is utal rá, hogy az egésznek van valami absztrakt köze a valódi fegyver használatához. Például képet „lövünk”, a keresőben a puskához hasonlóan célkeresztbe vesszük az áldozatot (és akkor tekintsünk el itt most a harmadolós kompozíciótól), még cső is van, amit ráfogunk az „áldozatra”, ez az objektív. A témákat „vadászni” kell, el kell „csípni”, az elkészült kép pedig maga a „trófea”, amit ráadásul még utógondozhatunk is, akár a kitömött állatot, a Photoshoppal. Sontag nagyon szépen levezeti, hogy az „áldozatgyűjtő” fotózásnak politikai háttér nélkül nincs értelme, a politikai hátteret a kép önmaga számára létező definícióként, viszonyítási pontként értelmezi. A fényképezés agresszív vonása, hogy közel hozza az iszonyatot. Ma épp a World Press Photo helyezettjeit néztem, például a levágott orrú afgán nőt. A burokban élő nyugati számára a fotó köznapivá teszi az iszonyatot, felkészíti rá, sőt a fotó sokkal borzasztóbb, mint a valóság, mivel annak egy kiválasztott szeletét ábrázolja, rázoomolva a fotó számára lényeges részekre a háttér, a valóság egyéb árnyalatai nélkül. A fotó tehát manipulál, de gondolom, ez nem lep meg senkit. A mozgókép még kitörölhetetlenebb nyomot hagy, mivel ott a filmkészítő, a vágó és a rendező határozza meg, hogy mit és mennyi ideig látunk, csak félrenézni tudunk, a képek pergésének sebességét szabályozni nem, néznünk kell és kész, úgysem tehetünk mást, mert annál kíváncsibbak vagyunk. Azt hiszem jó példa lehet erre az Antikrisztus, Lars von Trier filmje. Volt egy igen szörnyű rész, aminél leállítottam a filmet (megtehettem, mert nem moziban néztem), még fel is álltam, hogy egy kicsit máshová nézzek, vizuális reset gombot nyomtam, aztán mégis visszatekertem az ominózus részhez, mert kíváncsi voltam rá. Az iszonyat közel jön, és el is idegenedik, hiszen amíg fotón látjuk a dolog távoli, nem velünk történik, nincs interakció, nem kell tennünk semmit, nincs cselekvéskényszer, nincs döntéskényszer, szörnyülködünk egy sort és megnyugszunk, hogy nálunk nincs ilyen. A tényleges események bekövetkeztekor azonban nem a vizuális befogadással, hanem épphogy a cselekvéssel vagyunk elfoglalva, még ha csak nézünk is, az agyunk teljesen más utakat jár be eközben. Valóban több humánumot bírunk magunkban felfedezni, amikor gondolatilag vagy ténylegesen is teszünk valamit. A fotón látott iszonyat így nem szoktat hozzá semmihez és nem készít fel semmire. Ettől még létjogosultsága van, kivált amikor valakiknek az igazságról kell beszámolni. Amióta fotó van, a leginkább neki hiszünk. (gondoljuk csak el azt, minek lenne általánosan nagyobb értéke: egy Krisztusról készült festménynek vagy fotónak?) Viszont a valóságot nem ismerjük meg a fotó által (nem tartjuk kezünkben a Krisztust keresztre feszítő szöget), ezt mindig szem előtt kell tartani, mert a fénykép a valóságnak nem mása, hanem egyféle leképezése, mint a nevében is benne van.

Már régen vége azoknak az időknek, amikor az útlevelek személyleírás alapján azonosították tulajdonosukat. A fényképezés egyik agresszív felhasználási módja az azonosítás. Nem csak az igazolványi, bár ez elég brutális, ami az emberek katalogizálásában betöltött szerepét jelenti. Ma már szinte csak a fotó szerepel egy igazolványon, egy név, a legszűkebb adatok, lassan az sem. Néha előfordul az aláírás, és az jó, az egy kicsit ember, aki viszont nem változtathatja meg magát drasztikusan a katalógushoz képest. Az azonosítás másik formája a fényképeken végigkövetett öregedés. Szeretjük elmondani egy régi fényképet látva valakiről, „milyen fiatal volt”, és őszintén szólva nagyon valószínű, hogy képtelenek volnánk magunktól emlékezni arra a korábbi fiatalra, ezért is döbbenünk meg annyira a kép láttán. Mintha mindig is olyan lett volna, mint most, emlékezetünk igen gyorsan öregszik.

A „háborús” jellegek között is helyet kaphatna, de annál sokkal fontosabb, minthogy alkategória legyen, Sontag külön tanulmányban foglalkozik ezzel, a fotó vs. idő relációval. Egyrészt a fotóról elmondható, hogy képi világában nincs folytonosság, pillanatok kapnak rögzítést. Másrészt az idővel ellentétben a fotók tetszőlegesen feldarabolhatók, összekeverhetők, ragaszthatók, összepárosíthatók egymáshoz nem illő dolgok stb.. A fotó el tudja követni azt, hogy akár koravén legyen vagy futurisztikus. Egy antikolt kép megtévesztően mondhatja magát több tíz évesnek is, ha akarná (vagy annak reprodukciójának). A sokat emlegetett nézőpontok sokféleségéből egyetlen darabot választ ki, eközben megismerést nem ad. És végül: minél hosszabb idő telik el, annál valószínűbb, hogy csaknem minden fotó megdicsőül és művészetté válik. Ha egy fotó már 50 éves, akkor nem csak a fényképet látjuk benne, a beállításait, a fényeket, a kompozíciót, az eltalált hangulatot, hanem kezdjük kordokumentumként kezelni, és ehhez nem is kell 50 évre visszamenni. A retro fotózás, a lomográfia örök divat, a velük készült, szélén vagy egészen homályos amatőr képekkel kicsit becsaphatjuk magunkat, mintha „azokban a boldog ’80-as években” fotóznánk. Ha a lomográfiát is górcső alá vesszük, gondolhatunk arra is, mennyire megnövelte a fotózás a külsőségek értékét, bár ez a fotózásra önmagában is igaz, miként a jelentéktelen témáknak egyenjogúságot adott, és azt mondta, mindent lehet úgy fotózni, hogy érdekes legyen, és ez a fotózás lényege.

Nem akartam könyvet írni a könyvből, ezek a gondolatok nem akartak bent maradni. Csupán még annyit, hogy a számtalan megidézett fotósból kettőnek a neten elérhető albumát ajánlom. Mind a ketten mérföldkövek, természetesen, maga a tény, hogy fotóztak és amit fotóztak, már maga a döbbenet az adott korban és mindaz után értelmezve, amiket Sontag az esszéiben leírt.
Edward Weston
Diane Arbus
„Minél inkább képzetlen, naiv és véletlenszerű, annál nagyobb az esélye, hogy hiteles lesz.” (Susan Sontag: A fényképezésről)