Állapotok

Van egy rakat szuper könyv, amit az utóbbi időben olvastam, és nem kaptak helyet a blogon. Lássuk csak.

Karácsonyra kaptam, és kb. 2 nap alatt kiolvastam John Green: Turtles all the way down c. könyvét. Ez az a szerző, aki a Csillagainkban a hiba c. könyvvel lett nagyon ismert, amiről csak annyit tudok, hogy egy rákos lány az egyik főszereplő, akinek van egy szerelme. Ebben a könyvben pedig betekintést kapunk egy beteg, kényszeres-mániákus ember gondolkodásába, tehát tulajdonképpen ennek a könyvnek is alapfelállása egy durva betegség.
A fedősztori valójában csak a könyv elején érdekes: adott egy nagyon gazdag cégvezető, aki egyszer csak eltűnik, és igen magas nyomravezetői díjért keresik. Két lány pedig elhatározza, hogy nyomra vezetik a rendőrséget, és így majd jól megkapják a díjat, amiből végre gazdagok lesznek. A potenciális sikert arra alapozzák, hogy az egyik lány barátja volt az eltűnt férfi fia. Persze ami előny, ott épp hátrány, mert igen nehéz elárulni a régi barátot, aki ráadásul úgy tűnik, megint baráttá kezd válni.

Akár lehetne egy kellemes romantikus limonádé innentől. Hazudhatná azt a szerző, hogy mindenki jól lesz, jönnek a nagy egymásra találások. Csakhogy a kényszerbetegség nem egy ilyen egyszerűen működő valami. Valójában inkább olyannyira elromlik minden, hogy a lány szinte mindent elveszít, az embereket maga körül, szinte az életét is. Ennél jobban nem szeretném elspoilerezni.

Az tetszett a könyvben, hogy nincsenek benne bénaságok, és végre a fiatalok tényleg olyanok, amilyenek a fiatalok. Az író pedig nem fél a digitális világot ábrázolni. A lányok úgy tudják feltúrni az internetet, mint egy poweruser, akinek nincs laptopja, profin nyomja telefonról hüvelykujjal akár a regényírást is. Hogy a csóró fiatalok hogyan filléreskednek. Hogy milyenek az életmódbeli kontrasztok a társadalmi rétegekben. Hogy milyen végletesek, elszálltak, szóval fiatalok tudnak lenni a középiskolás fiatalok. Van benne egy jó adag - számunkra kevésbé érthető - Amerika, a maga viszonyaival, pl. hogy tényleg mennyire durván elérhetetlen, egy életre eladósítóan drága a felsőoktatás.

Azért feltettem a szokásos kérdést magamban: miért? És erre a legjobb válaszom, hogy még így voltam eddig a legközelebb ahhoz, hogy megértsem, min megy át egy ilyen beteg ember. Ez a művészet.

Amikor megkaptam a Kindle-t, végignéztem egy barát 2017-es Goodreads összefoglalóját, sci-fik után kutatva, és egyértelműen Blake Crouch: Dark Matter című regényére esett a választás. Elég volt ehhez nagyjából az, hogy kvantumfizikáról lesz benne szó. Nagyon ráharaptam erre a témára az Interstellar óta.

Hogy milyen a könyv? Amerikai, ez is az, nagyon. Azóta még további könyveken tapasztaltam, hogy van egyfajta amerikai, minőségi bestseller stílus, amikor a könyv pontosan úgy adagolja az információkat, adja a fordulatokat, a narrációt, mintha filmet néznénk. Eléggé szórakoztató, ugyanakkor nekem ettől kicsit hiányérzetem marad. A történet ettől még elég szuper.

Alapkérdés: elégedett vagy az életeddel? Mi lenne, ha az életed adott pontjain eltérő döntéseid alapján létrehozott másfajta életbe migrálhatnál? Milyen életek várnának ott rád? A millió apró döntés millió másfajta élethez vezet, és még az is lehet, hogy a millió mind téged irigyel egyedül...

Jason Dessen, a főhősünk atomfizikus... lenne, valójában tanárként éli kispolgári életét, van egy felesége és egy kamaszfia. Munka, család, néha kikapcsolódás, így telik az élet. Mígnem egy nap furcsa dolog történik, valaki elrabolja, megitat vele valamit, és egy furcsa helyen ébred. Egy kísérleti laboratóriumban, ahol úgy tűnik, őt mindenki ismeri, de ő nem ismer senkit.

Aztán kvantumállapot és Híd az örökkévalóságon át - ha ez utóbbi Richard Bach könyv mond valamit.

Pontosan szerkesztett történet, nekem voltak karakterhiányosságok benne, belefért volna, hogy még hosszabb és kidolgozottabb legyen, bár akkor nem lenne olyan filmszerű. Viszont valószínűleg újra fogom olvasni. Van benne valami terápiás.

A következő Szabó Magda: Tündér Lala.
Azért vettem elő, hogy belőjem, milyen korú gyereknek való. Nos, nem csak az alsó korhatárról derült ki, hogy gyakorlatilag onnantól való, hogy a gyerek olvasni kezd (ez már nagyobbacskáknak való, igazi meseregény), de az is kiderült, hogy felső korhatár nincs. Ez a könyv felnőttként is élvezhető, csodás olvasmány! Olyan kimagasló műnek érzem, hogy csak azt nem értem, miért nem ismertebb, vajon le van-e fordítva, mikor lesz belőle gyerekfilm stb.

Szabó Magda elképesztően értett a lélekhez, a karaktereit szép dúsan megrajzolja az írásaiban, van bennük vívódás, fejlődés, jó és rossz, sokszor nehéz dilemmák, amikben az író nem csak a jót mutatja meg, néha a hősöknek rosszul kell dönteniük, mert a helyzetükből nem tudnak jobbat lépni, és ezt az író meg is mutatja, még a meseregényben is.

A történetvezetés elképesztően pontos, sehol sem éreztem azt, hogy valami elcsúszott lenne vagy logikátlan, és nem is lógott ki a megoldás lólába féltávon.

És hogy mi is a történet? Adott tündérország, ahol boldogan élik öröklétüket a tündérek, csakhogy a tündérkirálynő kisfiával nem stimmel valami, valahogy nem úgy viselkedik, mint a tündérgyerekek. Folyton elcsatangol, fel akarja fedezni a világot, nyughatatlan rosszcsont. A tündérek mindezek ellenkezői. Egy merész húzásával a tündérfiú bajba keveri magát, és nem csak magát, de egész tündérországot is, és még az is lehet, hogy ezen a bajon csak a nagyon került, általában inkább kártékony emberek segíthetnek... Ám e téren a tündérek, de az állatok képviselői sem igazán naivak.

Vannak könyvek, amiknek egyszerűen csak eljön az ideje. Akkor épp válnak befogadhatóvá, időszerűvé, amikor valahogy megakad rajta a szem, pedig már ott volt a polcon egy ideje. Ilyen volt nekem Kim Leine: Kalak c. regénye is.

Ahogy vannak amerikai filmszerű regények, úgy vannak skandináv sorsregények, bár igazából elég nehéz lenne megfogalmazni, hogy ezek az eltérések miben nyilvánulnak meg. Talán az önreflexió. Kim Leine könyve folyamatos reflexió, az író, a szereplő saját szemszögéből éljük meg, és értékeljük az életet, ami elválaszthatatlan a társadalomtól, amiben van. Az életmód a társadalmi élet tünete, és egy kisebb egység, a családé.

Ebben a műben a családon belüli abúzus, szexuális kihasználás a vélhetően ritkább felállásban következik be, apa-fiú között, a főhős élete pedig már kamaszkorában elkezd egy furcsa dinamika szerint mozogni, amiben nem csak a felnőtté válást itatja át az önvádat elnyomni akaró önpusztítás, a féktelenség, csapongás, de az egész felnőttkort is.

Talán épp ezért akar egy ilyen ember visszafogott érzelmeken alapuló házasságot, Dánia helyett a kietlen és vad Grönlandot. Grönland vissza-visszahívja, a kietlenség pedig csak tetőzi a féktelen önpusztítást, ami egyébként jellemző a helyi lakosokra és a (drogokkal átitatott szexuális) viszonyaikra is. Kissé úgy tűnik, arrafelé egyetlen normális ember sincs. 

Hogy ki lehet-e ebből igazán jönni, azt nem tudni, bár a regény kerete ad némi fogódzkodót - mintha élete derekán jönne rá, hogy nem lehet úgy élni, mintha a múlt traumái nem történtek volna meg. Ami igazán szívszorongató, az ami a gyerekekkel (Marie-val és Johannesszel) történik, ahogy vidám kisgyerekekből végül sérült felnőttek lesznek.

A könyv életrajzi ihletésű többé vagy kevésbé, bár inkább valószínű, hogy többé, de ennek nem olvastam annyira utána. Az ajánlója pedig:
"Johannesnek s Marie-nak ajánlom,
akik arra kértek, hogy ne változtassam meg a nevüket."

A The Martianról legközelebb írok.

Ittzés Laura: Nyolc perc

Még tavaly év végén olvastam ki Ittzés Laura Nyolc perc című könyvét. Talán nem tudtam volna a könyvről, ha Laura nem az ismerősöm, ugyanis saját kiadásban adta ki; - úgy tűnik nekem, sokat és mélyrehatóan foglalkozott a könyvkiadással, mint vállalkozás is, ugyanakkor a könyv maga is nagyon szép lett, akár a Magvetőből is jöhetett volna. Bár csak egyszer beszélgettünk, azt tudtam, hogy Laura ír valamit, és amikor megjelent, nagyon kíváncsi voltam, hogy mit írt. Az, hogy kémkrimi egy kicsit meglepett, bár abban biztos voltam valamiért, hogy sztori várható és nem hangulatplecsni köldöknézés. Ennyit arról, hogyan került hozzám a könyv, különösen, ha valaki esetleg tudja, hogy sem a krimi, sem a kémkrimi nem áll közel hozzám. (még leírni is alig tudtam, mindenáron krémkrimi akart lenni :D)

Íme a fülszöveg:
Hanna harminchárom éves magyar nő, aki a német középosztály kényelmes és biztonságos életét éli Sylt szigetén, egy lakóházzá alakított világítótoronyban. Nyomasztó kamaszkori élményeiről senkinek sem mesél, még a férjének sem. Nincs más vágya, mint hogy pár hónap múlva nyugalomban megszülje első gyermekét.

Egy nap megjelennek a világítótorony körül a német titkosszolgálat emberei. Hanna megtudja, hogy Tobias Müller, a magyar hírszerzés egykori magas rangú tisztje előző este meghalt egy Berlin környéki autóbalesetben. A nő úgy dönt, hogy – férje tiltakozása ellenére – azonnal hazautazik Magyarországra, és felteszi végre azokat a kérdéseket, amelyekre már régóta tudja a választ.

A véleményem röviden összefoglalva: ez egy jól megírt könyv. Filmes hangulatú is, gyors vágásokkal, amik felpiszkálják az olvasó kíváncsiságát a történet iránt. Ide-oda ugrik az időben, és fokozatosan adagolja az információkat. Több szereplő szemszögébe is belelátunk, ez szerintem kevésbé sikerült jól, de lehet, hogy csak én szeretem túlságosan, ha van egy központi narrátor, aki mindent tud. Azt kicsit kevésbé szeretem, ha a szereplők épp mindig elmondják, amit tudnunk kell - főleg magukban monologizálva, úgy beszélnek magukban régmúlt eseményeiről, mintha minden nap ez foglalkoztatná őket, ami nem életszerű.

Ahogy már írtam előbb, nagyon szépen megírt könyv, szép szóhasználattal, szép mondatokkal. Néha, sőt többször is úgy éreztem, hogy miért is kellett ennek kriminek lennie? lehetne egy lassabban hömpölygő szépirodalom. Ritka alkalom, de van is egy kedvenc részem, amit megjegyeztem és visszakerestem, ahol olyan csodásan szépek a mondatok, hogy szinte éreztem, hogy az agyam belecsavarodik, simul szépen a fa évgyűrűibe, be, vissza a múltba, ahol egy pillanatra el lehet hinni, hogy minden könnyű.

"Hogyan tudnék visszatalálni az akkori magamhoz? És miközben ezen kínlódtam, és kétségbeesetten rohantam vissza az évgyűrűk között, mint egy labirintusban, megjelent előttem Mária, a húgom. Szaladt, szaladt előttem, csattogott a fehér szandálunk a járdán, izzadt tenyerünkre tapadt az ünnepi selyemruhánk, repkedett a fonott copfunk a fejünk körül, és mi boldogan lihegtünk bele a fülledt nyári délutánba." (111. oldal)

Bőven akadnak krimis fordulatok, leleplezések, a végén a történet összeáll, az nagyon szép, amikor a múlt és a könyvbeli jelen eseményei szinkronba kerülnek. Ez a rész volt talán a kedvencem. (Látjátok, hogy nagyon igyekszem nem spoilerezni?)

Van viszont pár dolog, amit szívesen megkérdeznék, hogy miért úgy és ahogy.
Az egyik dolog, hogy a főszereplők motivációi számomra nem annyira világosak. Miért utazott haza Hanna, itt nekem hiányzott volna egy fejezet, ahol ez a motiváció felépül, kiépül a karakter. Nem világos Tobias motivációja sem. Vagy nekem nem volt elég. Hanna múltbéli karaktere eléggé oké a könyvben, a középiskolás lány hangulatai, az érzelmek túlsúlya, az elveszettség, ez mind nagyon ül. A jelenbeli alakja viszont kicsit nincs jelen, nem fejlődött, olyan maradt, mint volt. Nem adott már sokat hozzá a tinikori önmagához. Márta nagyon jó karakter, abszolút életszerű, hihető, minden vele kapcsolatos nagyon ott volt. A kémsztori - ezt nem tudom megítélni, de gyakran jutott eszembe olvasás közben, hogy ez tényleg lehetséges? Szóval mondjuk a titkosszolgálatok tényleg így viselkednének adott helyzetben? Az összes ilyen irányú műveltségem kimerül a tiniként olvasott Berkesi András könyvekben és néhány újságcikk elolvasásában. De kíváncsi lennék, honnan jött az ötlet, és mi támasztotta meg történelmileg. A Möbius-szalag motívum nagyon tetszett. Úgy érződik számomra, mintha ez lett volna az alap, valami, ami köré kell építeni egy regényt, és hát igen :) Meg is hallgattuk aztán sokszor ezt:



Most úgy tűnik, ilyen időszakom van, megint az jár a fejemben, hogy mit akart mondani a művész? Az összes mostanában olvasott könyvnél gondban vagyok ezzel. Ez több, mint szórakoztató krimi, de akkor miért krimi?
Errefelé lehet róla még olvasgatni.

Boldog Észak

Megvettem 4 éve, amikor megjelent, de hiába voltam nagyon lelkes éppen az északi irodalom iránt, az első 30 oldal után leraktam. Az afrikai rész akkor nekem nem jött be az egész középkori misztikusságával, vuduval, óriáskígyókkal. Aztán amikor néhány hete újra levettem a polcról, a lehetőségekhez képest extra gyorsasággal felfaltam a könyvet, és azt követeltem magamban, még-még! Kellett hozzá nyitottság, és abszolút megérte. Íme egy nagyszerű magyar regény! Az írója tud írni és volt is miről írnia, és ebből a kettőből születnek a jó dolgok.

Aimé Billion élete abszolút megérte, hogy regény váljék belőle, tele van tanulságos fordulatokkal, szerethető életfelfogással, elfogadással az élet adta lehetőségek iránt. Bár Kun Árpád a könyv végén is megírja az úm. tényeket és interjúban is nyilatkozott róla, én nem volnék biztos benne, hogy Aimé Billion létezik (van viszont Párizsban ilyen nevű kis utca, ami persze nem jelent semmit :)). De ez nyilván nem baj, esetleg érdekesebbé teheti egyes olvasóknak a regényt, és ennyi, a többi az író dolga.
A norvég falu életét szinte leredukálja a történet az idősotthonra, és ez épp olyan jól leírja a norvég társadalom állapotát, ahogy ezt tette Kjell Askildsen a kis történeteiben. Az időskori mindennapok méltóságával/méltatlanságával teli életét. A bezárkózást, az elhidegülést. A jól szervezett társadalom által mégis megadatott méltóságot, a komfortos berendezkedés elleni parányi lázadásokat. Csak egy pillanatra tűnik fel, hogy ezeknek az embereknek is volt ereje teljében lévő fiatalkora, amikor Aimé az egyik gondozott házának falán megtalál egy csoportképet, ahol szinte az összes ápolt életerős fiatal még. És ez az idő nagyon-nagyon rég volt. Norvégia öregnek tűnik, és ahol még nem öregedett el vészesen, ott is beteg, de nem reménytelenül.

És mintha azt is mondaná még a regény, hogy nem csak a saját család, az igazi otthon is várhat ránk máshol, nagyon távol, ha a jelenlegiben nem vagyunk otthon. Ott, ahol talán nem is gondolnánk. Vagy inkább: ahogy kívülről nem megítélhető. Aimét annyira belülről látjuk, hogy az a tény, hogy fekete afrikai, eltörpül az extrém introvertált személyiségben, ami tökéletesen passzol a norvég mindennapokba. Mintha neki saját magának afrikai identitása nem is lenne, a franciát pedig szép lassan levetkőzi. És mintha épp Amerikában járnánk, mindaz, ahogy része a társadalomnak, épp elég ahhoz, hogy ténylegesen is a társadalom része, a hagyományok folytatója legyen.

Még lehet, hogy újra fogom olvasni, mert úgy érzem, elképesztően aktuális ez a könyv.

A vad szava

Néhány napja volt 100 éve, hogy meghalt Jack London. 1916-ban Jack London 40 éves volt; nagy szerencsénk, hogy írótehetsége révén elképesztően kalandos életét átcsepegtette a regényeibe, és így nem kevéssel járulva hozzá ahhoz, hogy megkönnyebbülve sóhajthassunk fel, mi mégiscsak ebben a könnyed, puha 21. században élünk. Avagy kinő - remélhetőleg - az empátiánk.

A politikai nézeteik miatt szokás egyes írókat időnként elfelejteni, nem vagyok túlzottan meglepve, hogy a The Iron Heel (magyarra fordítva Vaspata, ami szerintem kimondottan nem jó fordítás, bár jól hangzik címnek), szóval hogy az Iron Heel nem egy felkapott mű mostanában. (Elárulom: Jack szocialista volt, a saját igen mélyről induló tapasztalatai alapján azzá lett fajtából) Felnőtt olvasmány, London világnézetével, politikai nézeteivel, szociális érzékenységével átitatott mű szemnyitogató tapasztalatokkal az aktivizmus terén is. Angolul kezdtem el olvasni, sajnos csak félig jutottam benne az e-olvasón, amikor aztán készüléket cseréltem, és azóta nem került vissza az e-olvasó program a telefonomra. De nem azért említem, mintha ez lenne London legkiemelkedőbb műve, inkább csak azért, mert én itt kaptam képet arról, milyen emberré formálta az élete, és a relatív mércénken ez alapján tologathatjuk Az éneklő kutyát vagy az aranylázról szóló műveit. Hogy milyen ez alapján Jack London? Erős és erőteljes, hirtelen, talán indulatos típus, aki nagyon szívén viseli a saját született osztálya(=szegények) sorsát, kész kiállni, felhasználni ismertségét politikai célokra, és tenni az elnyomás ellen, forradalmista típus, aki egyre pesszimistább és dühösebb lesz, minél többet tud.

Gyerekkorom meghatározó olvasmányai voltak Az éneklő kutya és A beszélő kutya. (Jerry of the Islands és Michael, Brother of Jerry - természetesen a magyarban még a kutyaneveket is le kellett fordítani, Jeromosra és Mihályra arrrrgghhhh. Érik már ezeknek is angol nyelvű újraolvasása, hiszen eredeti nyelven majdnem minden jobb.) London által ismertem meg a Klondike világát (A vadon szava), tanultam meg átélni a Chilkoot-hágón átkelők elszántságát, szenvedését. Az általános iskolában év végi jutalomkönyvként kapott, de csak később elolvasott Országútonból pedig képet kaphattam az amerikai sötét oldalról, milyen nincstelennek, hobónak, ezer kilométereket vonatszerelvényeken csüngve hajszálra a haláltól utazó csórónak lenni, szörnyű kalandok, életveszélyes "játékok" amikre rávesz, kényszerít ez a fajta nincstelen élet, és hogy milyen az, amikor a kicsivel jobb helyzetben lévők segítenek. Talán ez fogott meg legjobban. A picivel jobb helyzetben élők (van hol laknia, van miatt ennie) távolsága a nincstelentől. Ami egyszerre nagy, ha a nincstelen felől nézzük, és kicsi, ha a picit jobb helyzetben lévő felől nézzük. Nem véletlen a picit jobban élők olykor bekapcsoló empátiája a nincstelenek felé.

Én hiszem azt, hogy az olvasás segíti az empatikus átélés kialakulását, és a Jack London művek ebben kimagaslóak. Az író szenvedélyes természete, az így elmesélt nagyon átélhető történetek sokkal közelebb állnak a fiatal felnőttekhez és nagyobbacska gyerekekhez (akik még nagyon érzelem-vezéreltek a felnőttekhez képest), mint sok más aktuális kötelező olvasmány, na és persze jobban is hatnak rájuk. Szerintem. Sajnos anno csak ajánlott volt egy-két Jack London mű, pedig simán inkább ezt olvastatnám a gyerekekkel, mint [...].

Az évforduló arra is alkalom, hogy végre írjak a Jákob botjáról, amit hónapokkal ezelőtt olvastam. A címből nem derül ki, de a könyv főhőse Jack London, és tulajdonképpen az ő megregényesített életéről olvashatunk a könyvben. A fiatalkori életéről. Arról az időszakról, amikor még nem volt író, egészen addig a pontig, amikor elhatározza, hogy de márpedig az lesz, és felhagy az addigi csavargó (hobós, kalózkodós, hajós) élettel.

Persze ne gondoljunk teljesen tényhű életregényre, de azért elég sok mindenben stimmel. Talán leginkább abban, amilyennek megismerjük a fiatal Jacket. Remélem nem tévedek nagyot, de én ilyennek ismertem meg, ilyen nyersnek, bevállalósnak és mégis lelkizősnek. Különösen nagy hangsúly kerül a könyvben az írói pálya, a tanulás felé motiváló kapcsolatra. A könyvtáros, Ina Coolbrith (a regényben Coolbirth) valóban ösztökélte Londont a tanulásra, azonban szerelemről és vad szexuális életről kettejük között nem volt szó (úgy tudjuk :D), ellenben a könyvvel, ahol az író el is változtatta a fentiek szerint Ina nevét ezáltal utalva a szál fikciós voltára.

Elég sok anyagot kellett összegyűjteni ehhez, hogy ennyire hitelesnek hasson. Számos kamaszkori kedvencem ugrott be róla, pl. Kenneth Roberts (csak 9 évvel volt fiatalabb Jack Londonnál). Bár korábban nem voltam annyira tudatos olvasó, így nem emlékszem olyan sokra azokból a könyvekből, és az azért valószínű, hogy a karakterek nem voltak ennyire kidolgozottak, mint itt. De a hangulatban és a sodrásban van valami hasonló, vagy csak az emlékeimben róla.

A Jákob szerintem átdolgozottabb, mint a Jégvágó, de a kettőt egymás után olvasva mégis úgy gondolom, hogy bár a Jákob tűnik kerekebbnek, egészebbnek, a Jégvágó mégis jobb mű. Tegyem hozzá itt és most, hogy én a posztmodern elhajlásokat is szeretem, és ha van némi káosz egy regényben az számomra nem feltétlenül bűn, ellenkezőleg. Bár nehezen azonosultam Dan Coolbirthszel, és sokkal könnyebben Jackkel, nekem Dan mégis élőbb és valódibb és jobban reflektál a mai problémáinkra. Nem meglepő. Hiszen Jack lehetne példa, de mivel nagyon másként élünk, szerintem nem tud az lenni, bár ennek nem kellene számítania. A kortalan empátiát nem éreztem áthatni rajta. Hogy mi hiányzott ehhez azt egyelőre nem tudom megmondani (majd talán ha kiolvastam az Art of Dramatic Writingot :)) Én azért nagyon várnám a Jákob folytatását, bár nincs szó róla, hogy készülne ilyen. A könyv vége felé érve akartam olvasni még, még, nagyon sajnáltam, hogy vége lett. Pont olyan volt, mint kamaszkoromban, amikor egy nyári nap alatt kiolvastam az Észak-nyugati átjárót Kenneth Robertstől.

Centauri regényeit úgy olvasom már, mintha az író barátom lenne, amihez biztos nagyban hozzájárul az íróktól szokatlan közvetlen facebook-jelenléte, és az inkognitót csak részben feladó író-olvasó találkozó. És én szeretem ezt. [Itt még volt némi ömlengés arról, hogy mennyire jó, hogy ír, regényeket ír, és hogy ez mennyire jóság, hogy közvetlen a kapcsolata az olvasókkal, nem csak a szokásos írószereplésekről van szó, mint általában, és hogy gratulálok neki, mint ilyesféle barátként, hogy alkot, és hogy ez nagy munka volt, pacsi.]

Centauri: Jégvágó

Szépirodalomba oltott kalandregény, fejlődésregény, ars poetica, amerikai. Ezek jutottak eszembe összességében a könyvről. 4/5, ha értékelnem kellene, ezt már így rögtön az elején elárulom.

Sokáig kerülgettem, beleolvastam, de nem tetszett a nagyon direkt megszólaló elbeszélői hang, a kamasz hangja és a gondolkodása sem jött be. De semmi vész, hátha lesz még szerethető karakter (nem lett). Kimondom hangosan is: nem lett. De honnan is lenne egy olyan környezetben, ahol a család egy csődtömeg, de annak tök átlagos, hiszen alkoholista ám viccesnek tűnő családtag, aztán rendmániás frusztrált családtag, tehetetlen bocshogyélek balfasz családtag simán jut szinte mindenkinek, ennek a srácnak meg ebből áll az egész család. Aztán kihalnak, és kiderül számunkra, hogy általában az emberek is eléggé csődtömegek. Csak Oaklandben kicsit másképp, mint pl. Montanában.

Embed from Getty Images

A könyv első fele jelentős részben családi anekdota és a késő kamasz szenvedései; néha szívesen kiszálltam volna a srác fejéből. Olvastam valamikor a Zabhegyezőt, nyilván nem véletlen Salinger emlegetése, de nekem az nem jött be, rosszkor talált meg, és nem is emlékszem túl sokra belőle emiatt. Ha engem kérdezel (ez még a könyv hatása), a Jégvágó végülis egy fejlődésregény, amiben kiderülhetne, hogy egy nem túl szeretetteljes, ámde problémás családi környezetből fel tud-e nőni ez a srác. Többször felsejlik az esély, hogy igen, aztán mégsem.

Embed from Getty Images

Kb. kétharmadnál átmegy kalandregénybe, a töréspont mondhatni hollywoodias, ami nem baj. Úgyis kicsit kevés olyan magyar regény van, ami szórakoztató módon izgalmas és leköt. Úgy értem, valami, ami a ponyván túl, de a szépirodalmon innen van. Nem csak hogy az USA-ban játszódik, szerintem egészen amerikai is ez a regény, nem érezni rajta a magyar regény sajátosságait, teljesen más az atmoszféra és máshogy dolgozik. Már Centauri novelláiban is megmutatkozott, hogy tud sodrón írni, burjánzó képekben utaztatni, szereti a csattanókat, akár hatásvadász is tud lenni. Nem bánja, ha szórakozik az olvasó, nem akar nyomasztani (ami eléggé átitatja amúgy a mai magyar irodalmat), bár a regény végét cseppet sem mondanám vidámnak, de a helyzetet feloldja a továbbra is változatlan elbeszélői hang, nincs itt semmi bánni való érzéssel. Nekem a vége ettől eltekintve nem annyira tetszett, mert túl sok lett a hatásvadászatból. Úgy éreztem, hogy a regénybeli karakterhez ennyi fejlődés mellé valami profánabb befejezés dukál, de hát nem én írtam :-D

Egyébként szeretek olyan regényeket olvasni, amelyek elvisznek valahova, és új helyek atmoszféráját szívhatom magamba legalább addig, amíg elalvás előtt a könyvet olvasom. Márpedig úgy tűnik, Centaurinak van helyismerete, így különösen Montanából ismerhettünk meg valamit. El is kezdett érdekelni, Google Mapson nézegettem, a képeket is ennek az utánanézésnek köszönhetitek. Ezek annál a tónál készültek, ahol a regény második fele játszódik. Flathead-tó, vicces egy név.

Vannak hegyek, nagy erdők, tér, víz, hideg, a távolban kisváros, aztán kemény tél.

Van még  a regényben véletlen kettős gyilkosság, lobotómia, rejtélyes családi szálak, szerelem idősebb nővel, kocsma, utcai fegyverhasználat, roadmovie a kanadai határhoz fel Montanába, van még eltűnt tata, van neki háza, van indiánlány, van kis mágikusság, van grizzly, van megőrülés.

Olyannyira sok minden kezd összegyűlni, hogy egy ponton ki is szól a regényből az író, igen a pánikhelyzetben hirtelen a falban megjelenő rejtekajtó nem a kedvenc húzása, de hát ha egyszer ez történt... illetve nem a falban volt, hanem a padlóban, és egy rejtett dolgozószobához vezetett, ahol előkerült egy holttest is...

Embed from Getty Images

Mihez kezdetek mindezzel spoilerezős részletek nélkül? Túl sok mindent kellene elárulnom ahhoz, hogy értelme legyen a cselekmény részéről beszélni. Picit eszembe juttatta Thomas Pynchont, de csak egész picit, annyira nem elvetemült és kusza.

Az is eszembe jutott még, hogy milyen jó, hogy magyar a szerző, és hogy Izlandon például minden 5. ember ír könyvet, rengeteg meg is jelenik, és megy Hans, megveszi a szomszéd frissen megjelent könyvét, aztán talán beszélgetnek róla, vagy másképp néznek egymásra. Örülnék, ha Centauri lenne a szomszédom.

Embed from Getty Images

A viking, a nyúl és a számadó juhász

Nem nagyon írtam az olvasott könyvekről túl sokat a tavalyi év második felében... és úgynevezett év végi számvetést is bajos lenne már csinálni, úgyhogy csak néhány mondatban felvillantanám, mik jártak meg a kezem és a szemeim (heh) között, előtt nyár végén és ősszel.

F. G. Bengtsson: Röde Orm

1941-1945 között írta meg ezt a könyvét Frans Gunnar Bengtsson, történelmi témájú írások, könyvek szerzője, és ez lett igazából azt hiszem a legjobb svéd viking saga, vagy A Viking Saga, egyben az angol fahumor egyik nem túl nyilvánvaló, korai megnyilvánulása. Legalábbis másként nem tudtam értelmezni azt a sok "ártatlan" együgyűséget, különösen ami a vikingeket a katolicizmus térítési munkásságához kötötte. Vörös, azaz Röde Orm sztorija nem a legjobb regény, de minden benne van, amitől érthetővé válik a viking kor, a motivációk, a dolgok helye és értéke a 10. század környékén. Kell hozzá az önirónia, amúgy nevetséges lenne a vikingek húsdaráló, kíméletlen hősiessége. A kedvencem annak a története, aki úgy úszta meg a lefejezést, hogy hosszú a haja. Tudniillik nem akarta a vérrel bemocskoltatni a szép, hosszú, szőke viking hajat, és megkérte a hóhérsegédet, fogná varkocsba és tartaná az égnek fejezés közben. Amikor csapott a fejsze, a copfos nagyot rántott a fején, így a penge nem a nyakát, hanem a hóhérsegéd karját szegte le. Lett erre nagy röhögés a fogva tartók és kivégzésre várók között, éles elméjűsége miatt pedig meghagyták az életét és maguk közé fogadták a szőke copfost. (Aki aztán  visszaszökött a sajátjaihoz és bosszút állt a fogva tartóin a becsületén esett csorba miatt.)

Vámos Miklós: Apák könyve

Most pedig le is lőném egyből az év könyvélményét, mert az bizony az Apák könyve volt. Nyáron olvastam ezt is. Ódzkodtam ettől a könyvtől a címe miatt. Mert úgy hangzik, mint közhelygyűjtemény apajelölteknek, milyen irányba simogassák a kismama hasát, hányszor illik a héten segíteni a pelenkázásban stb. Persze egyáltalán nem erről van szó. De ez az érzés évekig távol tartott tőle, és bárki említette, hogy ez annyira jóóóóó, én magamban csak legyintettem. Pedig.
Alternatív, személyes történelemkönyv, túlzottan empatikus alkatoknak hosszú időre maradandó élmény. Jó lenne egy emlékezőkönyv, jut eszembe, meg egy elsőszülött, aki emlékezik a szülei és az ő szüleik és felmenőik életére. Bár úgy tűnik, ez sem képes megvédeni semmitől. A 20. század minden másnál borzalmasabb, a háború mellett különösen killer a kiábrándult, kiüresedett '80-as évek. Az 1870-80-as évek a jó hely.

Arto Paasilinna: A nyúl éve

Az akasztott rókák erdejét akartam, de csak A nyúl évét sikerült (akkor még nem tudtam, mekkora szerencsével) megszerezni egy antikváriumból. Ez történetesen a Nagy Finn Könyvem lett idén, azt hiszem itt érdemes kezdeni a finn irodalom olvasását, még akkor is, ha ez a (rettenetes) '70-es évek Finnországáról szól, bár persze nem, igazából inkább a film, ami készült belőle, szól azon a helyi értéken, a könyv időtlen, és épp ezért nagyon jó. A vadonba menekülős történetek között ez igazán valószerűen szürreális, okos, de spontán. A lendület viszi Vatanent, akinek elege van az elgépiesedett újságíró kispolgáriaskodásából, és meg sem áll az igazi ÉLETig, ahol kézzel fogható kétkezi munka van, valóságosak az emberek, vagy éppen végtelen a magány (kivéve a nyúl) és a csend, a világ egyszerű törvények szerint működik. Aztán a lendület megtörik, és olyan szürreálba csap a történet, nehézzé válik követni és átélni a szovjetekig tartó medvehajszát. A könyvből készült filmnek ezeket a részeket olyannyira nem is sikerült abszolválnia, hogy ki is hagyták az egészet. Bár fontos. Itt valami történik, törik, csömörlik, nem tudom. Esetleg a régi világ tör be mégis, vagy okoz visszaeső kispolgáriasodást, ami elől csak a rengeteg pia és a végső menekülés marad. Vagy csak az írói anyag hiányzott a befejezéshez, de kicsit a könyv hiányérzetet hagy maga után.

Nem így amúgy az idén megjelent, A nyúl éve által inspirált újabb finn könyv...

Tuomas Kyrö: A koldus és a nyúl

Az utánérzések sem filmben, sem könyvben nem ígérnek olyan jót. De amikor Tuomas Kyrö könyvének fülszövegét elolvastam, akkor úgy éreztem, itt valami igazán aktuális dologról van szó. Végülis idén jelent meg, szóval miért is ne. '70-es évekből át a 21. századba. Kyrö vette A nyúl évének alapsztoriját, vagyis egy férfit és egy nyulat, a regénybeli problémákat pedig a mába helyezte át. A finn társadalom pedig, ha hiszitek, ha nem, nagyon más ma, mint negyven évvel ezelőtt. Eleve tabukat döntöget a könyv azzal, hogy a főhősünk nem is finn, hanem egy román koldus, Vatanescu, akit a koldusmaffia visz az északi országba a romániai nyomorból. A finn piac kolduláshoz is jobb, legalábbis a maffia zsebének, emberünk viszont csak egy stoplis cipőt szeretne a fiának. De ez jön a legkevésbé össze. Szökése, bolyongása, kalamajkái, együgyű (már megint) megszólalásai a finn közélet trú arcává teszik, egyenesen sztárrá emelik Vatanescut. A közélet, a társadalmi ügyek ellaposodása egészen furcsa dolgokat tesz az emberek ingerküszöbével. A finnek mindkét nyulas könyvben hülyék egy kicsit, meg szerethetőek. Elvileg A nyúl éve amúgy az emberek többségének a finnség legfontosabb leirata.

Karinthy Frigyes: Utazás Faremidóba

Sajnos nem tudok illusztrációt mutatni belőle, pedig Szántó Piroska műve volt, és nem is ment olyan egyszerűen a szépirodalmi sci-fi emberközeli grafikába oltása. De Piroska megpróbálta, mert ő úgy tud, hogy a repülőgépnek is embertekintete van. Persze Karinthy is elég szervesre tervezte ezt a furcsa világot, ahol minden fordítva van, a robotok csinálják magukat, a fém az alap anyag, az ember meg valami betegség, és ők, a robotok ott Faremidóban meg is figyelik ezt a szegény, beteg Földet, amit ellepett az ember nevű betegség.
Lássuk persze, hogy ez a történet 1916-ban jelent meg először (mindjárt 100 éve, hö), ilyen távlatból nézve, még ha nem is annyira lebilincselően megírt darab, figyelemre méltó ötleteket vonultatott fel Karinthy a maga idejében.

Boris Vian: Tajtékos napok

Hát kellett ez nekem... Annyira nem azért. Kevés olyan depis könyv van, mint ez. De úgy depis, hogy szörnyű, mint egy Dalí-festmény, meg közben szép is. Fogod a drámát, felcsavarod rajta a giccs-tekerentyűt, megfacsargatod egy erővágóval, felhevíted jó kocsonyásra, aztán ráereszted Dalít, hogy mázolja szét kompozícióvá. Á, borzasztó. És persze zseniális. De azért nem könnyű, és nem is vágyom vissza bele. Valahol állítólag a fiatalok felnőtté válása, a nagy szerelem és a mindenféle sanyarúságok vannak benne, de olyan formában, mint homeopátiában a kacsasegg, na jó, talán túlzás ez egy kicsit. De tény, hogy az elején még mesésnek tűnik, és a mesékre jellemzően giccsesnek is, meg közben kicsit fantasynak és sci-finek, aztán pedig súlyos drámába megy át, ráadásul megoldás sincs, menekülés, hepiend, meg hasonlók.

Szólhatott volna többet a koktélzongora.

Saulius T. Kondrotas: A kígyó pillantása

És akkor vissza északra. Bármily hihetetlen, vannak magyarra fordított litván regények. Egy legalábbis. És még jó is. Nagyon. Regény a történetek legjavából, tűpontosan megszerkesztett remek darab. Írója tavaly volt 60 éves mindössze, ezt a regényt 1981-ben írta, több nyelvre is lefordították, de eléggé eltűnt a köztudatból. Kondrotas amúgy a regény sikerét kihasználva egy írói út alkalmával disszidált, még 1986-ban és az Egyesült Államokban él. Nem nagyon lelkesedett a kommunizmusért. Sajnos más művét nem lelni magyar fordításban.

1866-ban indul a Meizisek története igen szuggesztív és meghökkentő epizóddal, amelyben a nagypapa haldoklik, majd meghal. A litván paraszti világ hiedelmei, miszticizmusa eltúlozva, sodró mágiába pörgetve indítja útnak a történetet és az unoka Meizist. Aki mintha legerősebb örökségként némi gyűlöletet, és a világgal szembeni ellenállást kapna ajándékul. Sok szálon fut a történet, és nem mind illeszkedik szervesen, vagy éppen lineárisan, sőt az egyes részek hangulata, stílusa is igen eltérő. A mozaik a végén áll össze, ahogy a nagy történeteknél szokás, ráadásul egy olyan visszatérő szereplővel magyaráztatva meg mindent (illetve ő csak a beszéltető), aki maga a kaszás, a hóhér, a feloldozó pap is egyben, legalábbis mágikus értelemben. A sírásó, aki a természetes életkorán bőven túl rejtélyes mesélőként járja a falvakat, megbabonázva történeteivel az egyszerű lakókat. Nem tudom, mit lehetne mesélni erről a történetről. Kalandos és szövevényes, de nagyon intellektuális és még az adott korban elvárhatóan egyszerű emberek is sokat töprengenek olykor egészen furcsa dolgokon. Aztán meg hiábavaló minden. És minden eltűnik, múlandó. A jó még múlandóbb, mint a rossz, de a rossz is múlandó, és egy szikrával hosszabb időben már ránk sem emlékszik senki.

A feloldozásra való utolsó esély sem kell az embereknek, így az utolsó emlékező is inkább "amnéziába" esik, a minden hiábavalósága tökéletesen beteljesedik.
Na ez így nagyon rejtélyes, de nem lehet béna spoilerek nélkül ezt. Tanakodtam a vége felé, hogy oké, hogy jó ez a könyv, de van-e valami tanulság is nekünk.
"Egyszerűen nem lehetnek nem kiagyaltak, mert ha elhinnénk, hogy ilyesmi a valóságban létezik, akkor összeomlana minden más hitünk is, a tudományos hitet sem kivéve: nem fekhetnénk le, mert nem hihetnők, hogy reggel felébredünk, lábunkban nem tehetnénk ki a házból, mert nem hihetnők, hogy hazatérünk. Olyan féltve őrzött fogalmakba vetett hitünket kéne feladnunk, mint a Szeretet, a Gyermek és Szülő Kapcsolatának Szentsége. Úgy tűnne, hogy a gyermek arcán a leghétköznapibb mosoly szinte elemi csapást ígér, és minden csók - júdáscsók." (275. oldal)

Falu Tamás: Jánoska

Az év nagy projektje volt némi családfakutatás, ezzel együtt, mert szerintem csak így érdemes, helytörténet is. Kerestem az alföldi helyi írókat, és találtam például Falu Tamást (Kkfháza., 1881 - Ócsa, 1977), akitől régebben olvastam egyszerű kis verseket. Már megint le kell írnom az együgyű szót, de nem találok jobbat rá. Pozitív és viszonylag egyszerű ez a fajta irodalom, de a maga korában kedvelték, Falu Tamás (aki Balassa Lajos néven született Kiskunfélegyházán) a Nyugatba is írt. A Felvidéken volt jegyző vagy valami ilyesmi, a háború után a terület lecsatolása elég rosszul érintette, úgyhogy a nevével korabeli Trianon-ellenes írásokon is találkozni lehet. Különös vonzerejét adta, hogy a dédszüleimmel volt nagyjából egy idős, és amit ő látott, azt esetleg ők is, szóval valahogy mégis bepillanthatok abba a világba.

Ha a szövegről, mint regényről beszélünk, a Jánoskából sajnos hiányzik a kraft, bár volna benne lehetőség. Falu Tamást erősebben foglalkoztathatta a magányosság, a magányban az élet kitöltésének gondja, illetve gondolata. Mivel alapvetően optimista alkatnak tűnik, talán ezért van, hogy a könyvében mindenki valahogy jó, még az is, aki amúgy nem (egyetlen kivétel az állandóan jajgató pletykagép asszonyság, talán). Jánoska egy gyermektelen házaspár meg nem született kisfia. Mikor már minden megvan, egy dolog még mindig hiányzik, ez a gyerek. És ahelyett, hogy meghülyülnének, kitalálják ezt. A meg nem született gyerek életét. Tanítják, nevelik, játékokat vesznek. Átjárnak a szomszéd gyerekek, és játszanak a Jánoska játékaival. A szomszéd gyerekek aztán van, hogy meghalnak (akkoriban elég nagy volt a gyerekhalandóság), de Jánoska továbbra is van. Jánoska tanulásával pedig a szülők is tanulnak. Apu pedig befejezi a házasság miatt félbehagyott tanulmányait, leérettségizik, aztán mérnök lesz. Egy szerencsétlenségből lett szerencse folytán pedig a csendes titkárból ő lesz a bányaigazgató. Hát ilyen szép ez. A feszültség lehetséges pontjait nem használja ki, nem billent ki minket derűs állapotunkból, amit a könyv laza tipográfiája kelt.

És amúgy nem is alföldi az egész, hanem hegyvidéki, hiszen Falu Tamás csak gyerekkorában élt Félegyházán.

Falu Tamás egyik verse is egyébként valahogy erre a témára rezonál:

Ha nincs senkid a világon,
nincs más társad, csak az álom.
Ha ezek is kitagadnak,
hazudj valakit magadnak. 

Kádár Lajos: Tyukász Péter

A Jánoska után nem adtam fel, és tök véletlen egy antikváriumban találtam is egy autentikus írót. Úgy volt, hogy felütöttem a könyvet, a mondat pedig valahogy úgy kezdődött, hogy "Alpáron..." és akkor egyből tudtam, hogy hú végre, ez tényleg helyi cucc.

Míg a Jánoska valahol a Felvidéken viszi a cselekményt, a Tyukász Péter alföldi szociográfus regényszerű mű, amiben igazán ráismertem a mi vidékünkre. Mert még ma is használják ezeket a tájszavakat, amiket Kádár Lajos (Alpár, 1896 - Bp., 1982) olyan ízesen pörget. Remek stílus szerintem, jófajta irónia szövi át, kicsit Bengtssonos ilyen módon, és értékei nem klasszikusan a regény értékei, bár klasszisokkal érdekesebb a Jánoskánál, szerintem. Kádár Lajos az '50-es években el volt tiltva a megjelenéstől, a Tyukász Péterben is megtalálták azt a félmondatot, amiben a főhősnek épp nem tetszik a valamilyen bolsevik szónok agitációja, bár amúgy semmi antibolsevista nincs benne - ja kivéve, hogy mert írni az első világháborúról és az orosz hadifogságról. Na meg a mindenféle parancsnokokról, akik közül talán csak egy volt emberséges és szimpatikus, és az is bosnyák volt.

Újraolvasni a Ködmönt

Újraolvastam Móra Ferenc Kincskereső kisködmönét abból az apropóból, hogy a kötelező olvasmányok közül ez az egyik leginkább vitatott darab, és mivel csak 8 éves voltam, amikor nekünk olvasni kellett, nagyon kevésre emlékeztem belőle. Hangulatokra. Sötét volt, nedves és havas, betegszagú. Ijesztő volt, és nem szerettette meg az olvasást, ez biztos (az a Nils Holgerssonnak és a Tüskevárnak sikerült). Ezek a benyomások talán fontosabbak, mint az, hogy milyen felnőttként olvasni, de egészen konkrétan akartam tudni, mi is van a Ködmönnel, és ha a 8 éves gyerekeknek nem, hát kinek való ez a könyv.

Középen Móra. Forrás: Wikipedia

Ez utóbbira igazából nem tudok válaszolni újraolvasás után sem. Felnőttként olvasva a történetek nem olyan komorak, sőt valami elmesélői derű lengi be az egészet, akinek "jelenléte" kissé sok is, az író túlságosan átlátszik a történeteken, és elveszik a természetesség. Csakhogy valójában nem a komorság tűnt el a Ködmönből, az olvasó lett edzettebb a halál, betegeskedés, szeretteink elvesztése és a nyomor olvastán. Az egyik legrosszabb tényleg a szörnyű, kiterjedt és mélységes nyomor. Gergőéknél a széljárta malomházban a szokásos három fogásos étel - derül ki már a 20. oldalon belül - : kenyér, haja, béle. De amikor betegségből felépül (amibe a kishúga belehalt), fejedelmi bundás gombóc, azaz hajába főtt krumpli, kertészpecsenye, azaz sült tök és vadribizli kerül az asztalra. Ám még ez a szegényes vacsora is csak kerülne, ha a felbukkanó Küsmödi bácsi, aki igazából egy rongyos csöves koldus, de mindenki babonás tisztelettel kezel, fel ne zabálná az egészet. Gergő, akit nem lehet nem az író valamilyen távoli alteregójaként kezelni, nehéz sorban nő fel, apja korán meghal, a ködmönt hagyja hátra a fiának, az anyjának pedig nincs pénze iskoláztatni a fiút. "Szegény embernek szegény a gyásza is." Gergőt inasnak adják, de sehol nem válik be. Végül a "tündér" Malvinka öregasszony segít rajtuk, aki megszánva a síró gyereket, magához veszi szobainasnak és támogatja a taníttatását.

Móra-ház Kiskunfélegyházán

A végére nem marad egyetlen negatív szereplő sem, még a bűbájos Küsmödi bácsi is átalakul, csak az unokájáért él, aki a kis bice-bóca, neki próbál napi betevőt szerezni, miközben a távoli elhagyatott bányában élnek télvíz idején is, mert a Küsmödi mániákusan hisz a bányában, ahol aztán a végzetes robbanás után valóban találnak is szép adag szenet...

Szóval ez a könyv csupa betegség, halál, veszteség, nyomorúság, éhezés, fázás - gügyögőre írva. Az elmesélés módja tényleg kisgyerekeknek olvastatná, de amit mond, az még nagyon nem nekik való. A nagyobbaknak pedig már túlságosan szájbarágós ez a stílus és sok ez az erkölcstanítás, ami ebben van sűrítve, így a kettő között lebeg egy sehova nem sorolható térben. Ráadásul minél többet olvasok össze Móráról, Mórától, annál inkább úgy gondolom, hogy semmi más nem volt a célja, mint ez a direkt tanítás az élet kegyetlenségéről, a régiek nehéz sorsáról, hogy ma becsüld meg, hogy jobb van. Sőt talán valami szentimentális múltbanézés is átlengi az egészet.

Móra Ferenc szintén Kiskunfélegyházán született, és legutóbb teljesen véletlenül megtaláltam az apukájának halálozási bejegyzését a beszkennelt anyakönyvi kivonatokban. Móra a Ködmönt az apukája halála után írta meg, de már felnőttként.

Van-e szabadság?

Ezt, ha jól számolom, úgy 15 évvel ezelőtt kellett volna. Nem is tudom, hogy ma vajon kötelező, de legalább tárgyalt olvasmány-e a Sorstalanság. Talán a Nobel-díj óta, miatt már igen. De a '90-es években még biztos, hogy szót sem ejtettek róla, márpedig a könyv már 1975-ben megjelent. Az álszent "továbblépésnek" pedig máig isszuk a levét.

Teljesen távoli maradt, hogy egyáltalán megtörtént, és tudjuk, amikor az egész úgymond kiderült, az akkori emberek is alig akarták elhinni. A kétely, a holokauszt-tagadás pedig máig él. Azt, hogy egy totalitárius rendszer alatt még nem lehetett, de hogy a '90-es években miért nem vett gyökeres változást az oktatás e téren, az rejtély. S hogy miért képzelik még mindig jónak a lineáris haladást az anyagban... pedig visszafelé, az élőből, a megélhetőből, az ismerhetőből az archaikus felé haladva a gyökerek is jobban megérthetők. Így viszont a lényeg, ami az utolsó évfolyam utolsó óráinak rohamszerű befejezésére marad, elsikkad.

Ez a fiú alig két év múlva vonattal épp Auschwitz felé tart.
Kertész Imre 13 évesen. Forrás.

A Sorstalanság nem azért jó, mert elmeséli a borzalmakat. Maga Kertész Imre is úgy fogalmazott egy 2007-es interjúban, "ha én egy mocskos világot ábrázolok, amelytől az ember undorodik és fél hallani róla, akkor nem végeztem jól a dolgom". 

A könyv cselekménye egy tetemes részen a koncentrációs tábor legdurvább körülményeiből félrehúzódva, tábori kórházban zajlik, ahol ráadásul meglepő módon egyre emberibbek a körülmények. És itt, pont emiatt talán, elfért volna egy jegyzet. Hogy mi is történt Buchenwaldban, amitől már-már emberi is tudott lenni. Pont azért, mert ezek a dolgok teljesen kimaradtak, nem csak irodalomból, de történelemórán is. Oké, nagyjából elmondják, de képzeljünk el valakit, legyen 30 éves, és kételkedik az egészben, és a kezébe adjuk. Kertész már-már megkönnyebbültté teszi őt. A művet átitatja az elfogadás ugyanis, de már a kezdetektől. És ez, ez igazán hátborzongató az elején. A naivság, a sejtelmek hiánya, a bizalom a hatalomban és képviselőiben, a tisztelet, ami adott, de csak egy irányban. Még annak a 20 percnek is elfogadása, amikor Auschwitzban a sorban arra várnak, hogy balra vagy jobbra-e, azaz munkaszolgálat vagy gázkamra. 
Kertész nem maradt Auschwitzban, szerencséjére
talán, tovább került Buchenwaldba majd Zeitzbe. A könyv főhőse ugyanannyi idős, mint Kertész volt, amikor odakerült, alig 14 éves. A sorsot, az adottat mindig elfogadó szavak mögül előkerül, ahogy sárgás, aszott csont- és bőrfoszlánnyá, egyetlen éhes gyomorrá, kizárólag testté váltak az emberek. 

A kiegészítő jegyzet pedig szólhatna arról, hogy Buchenwaldban a rabok között ellenállók csoportja kezdett szerveződni, összetartottak, alkatrészenként lopták el a fegyvereket a katonáktól, megtartották egymás nemzeti ünnepeit, élelmet szereztek. A buchenwaldi tábori kórházban is egy ellenállási pont működött. Így volt lehetséges, hogy a könyv hőse is ki tudta húzni ott a felszabadításig.

A Sorstalanság nem abban nagy, mint például a szintén Buchenwaldból szabadult Elie Wiesel  (aki a lenti képen is látható a középső boxban) Night című írása, a Sorstalanság ugyanis nem egyszerű leírás, hanem irodalom. Wiesel a borzalmakat írja le pőrén, a hit, az emberség, az életösztön elvesztését, a kapcsolatot mindennel, ami emberi. A Sorstalanság nagy kérdése azonban a sors körül forog. Van-e sors? Ha van sors, nincs szabadság, nincs választás. De ha van szabadság, akkor nincs sors, akkor sorstalanság van. A túlélő pedig azt mondja, nem lehet és nem kell új életet kezdeni, mert ezt, ami megvan, nem lehet, nem szabad elvenni, kitörölni, mert akkor nem marad semmi. Erre, a meglévőre építve kell folytatni az életet.

Buchenwaldi rabok a szabaduláskor, 1945. április 16. 

Nyáron történt

Néhány emlékmorzsa a nyár könyveiből. (Bocs az össze-vissza betűméretért és típusért, meghülyült a blogspot, pedig folyószövegként írtam, és ha valamit átállítok, valami más megy tönkre benne)

Spiró György: Tavaszi tárlat


Szóval rögtön nem lázadunk, ha a komfortérzetünk eléri a biztonsági szintet. Ha úgy érezzük, hogy már épp elvagyunk, nem akarnak kicsinálni, ha felismernek az utcán és még köszönnek is az emberek, ha a létezésünket tudomásul veszi a nagy-nagy gépezet. Tehát lélegzünk, eszünk, a félelmeket pedig eltemetjük a megelégedettség alá.  Beletörődötten vesszük fel a maszkot minden nap, és jó képet vágunk az értelmetlen mindennapokhoz. 

Szeretünk hinni a rendben, és hogy mindenkinek megvan a maga helye egy polcon, a polcon egy poros papírdobozban. És rettegve tátogunk, mint a tyúkok az ólban, ha egyikünket levágni viszik, félrehúzódunk és kilökjük magunkból a rendnek azt a darabkáját, hogy úgy érezzük, abban a rendben, amibe mi tartozunk, minden rendben van. (A rend három értelme...)

Halldór Laxness: Izlandi pör

Izland hosszú életű Nobel-díjasának könyve igazi összefoglaló a jégsziget történetéről, arról, amire büszkék lehetnek, és arról, amire nem, és arról, milyen eszméletlenül nehéz volt nem is olyan réges időkig az izlandi élet, és mégis mennyire szeretik hazájukat a viking leszármazottak.

Rajongok Izlandért, mert a végletek hazája. Jég és tűz birodalma. Embertelen környezet, ahol az emberek versekben beszéltek akkor, amikor a világ nagyobb részén inkább írástudatlanok voltak. A 800-as években elsőként létrejött parlamentért - a jelenben a web2 használatával neten, társadalmi közösség által írt alkotmányért. A we don't have cash, but have ash típusú humorért. A szomorú kedvességükért. (ami szomorúságot Laxness arca itt balról nem éppen tükröz, de ez a kedvencem róla:)

Amikor Laxness ezt a háromrészes regényét írta, javában zajlott a második világháború, és ő negyvenes évei elején járt. 1955-ben megkapta a Nobelt, és az indoklás alapján tulajdonképpen az Izlandi pörért jutalmazták, bár életműve elég nagynak mondható, még nyolcvanas éveiben is írt.

Amilyen nehéz ma megszerezni ezt a könyvet, olyan sokáig tartott kiolvasni. De minden sorát élveztem, és beleéreztem magam a XVII. századi Izland történelmébe. Az egész könyvet áthatja a Laxnesst jellemző eltiporhatatlan derű. Emellett annyira kontrasztos a mi élhetetlenségünk itt a Kárpát-medencében.

Pont így képzeltem el az Öxarát.. kép innen.

És az Althing, az izlandi parlamentnek helyet adó khmm, területet.

Sylvia Plath: The Bell Jar

Sylvia egyetlen regénye ugyanolyan felkavaró, mint a versei. Hogy tökéletes-e (miként a verseit jellemzik), nos elvenni nem kell belőle, sem hozzáadni, és nagyon szeretem a mondatait, és hogy olyan utálatossá váltak egyszerű angol szavak (mouthful pl.), és hogy kicsit megérthettem őt. A könyv után nincs sok kérdés a miértről, ha egyszer az üvegbúra (bell jar) rajtunk volt, többé nem ereszt. Elég csak egy pillanat...

És nem lehúzó, legalábbis angolul nem. Olyan inkább, mint egy napló, nem válik a sorsunkká, és mivel hiányoznak belőle a mesterkélt hangulatkeltők, egyszerűen nem feszít tovább annál, ami az élet. Szóval hogy ilyen. 

Selma Lagerlöf: A halál kocsisa

Kedves mese gyerekeknek rögtön a Niels Holgersson után a kamaszkorba lépve arról, hogy ha a lelkünkben mélyen igazán jók vagyunk, még a halál (kocsisa) is megszán minket, ergo jóság helyébe jót várj, és minden mérhetetlen szenvedés okkal van e földön.

Lagerlöf stílusa kilóg a mostanában olvasott akár északi szerzők sorából, hiszen korábbi Hamsunnál, Laxnessnél (nem beszélve a többiről, amit olvastam). Meglehet, hogy a fordítás is tehet róla, hogy kissé döcögősebb, távolságtartóbb is. A halál kocsisa 1912-ben született Lagerlöf tollából, hat évvel a világhírt és részben a Nobelt meghozó Niels Holgersson után. Lagerlöf meséinek értékét szerintem a feldolgozott monda- és hiedelemvilág adja. Például az ilyen momentumok:

"Halottnak akartam tettetni magam, mondta. Láttam, de miért csináltad? Biztosan hallottad te is, mondta a gyerek, hogy ha medvével találkozol az erdőben, le kell gyorsan feküdnöd a földre, és úgy kell tenned, mintha halott volnál. Akkor a medve elmegy, hogy ásson egy gödröt, amibe eltemet, te meg közben elszökhetsz."  (120. oldal)

A 81 évet élt svéd írónő életművének részletes megismerése még várat magára. Remélem vannak emlékhelyek Landskronában, ahol tanított, és meg is tudom látogatni egyszer, ahogy Mårbackát is, a falut, ahol született és meghalt, miközben bejárta Jeruzsálemet, Olaszországot és a Közel-Keletet - csak hogy ne higgyük, hagyta magát otthon bepókhálósodni. Első(?) szerelme a 19. század végén Sophie Elkan volt, akivel rendszeresen kritizálták egymás munkáit, majd később a korai feminista Valborg Olander. Szeretném hamarosan svédül olvasni.

Szvoren Edina: Pertu

És akkor most fejet vissza a magyarba. Végre van valami igazán jelentősnek látszó dolog, ha műveltebb lennék, mondanék többet is, így inkább azt mondom, az elmúlt tíz évben.

Tud írni, és ez nagy dolog. Magabiztos is. Nekem már csak egyetlen gondom van, és legközelebb akkor szeretném olvasni, ha ez másként van, ha nincs ennyi groteszk, ennyi állati a szerencsétlen ábrázolt alakokban, ha tudnak mást is maszturbáción, a mocsokban való játszadozáson, az egymás sanyargatásán túl. Van, akinek tetszik, hogy erotikába öli a részvétet (Réz Pál, wikipédia), nekem sok ez a mindenre adott egyszerű válasz, és megint olyan érzésem van, mint sok más kortársnál, leghangosabban például Háy Jánosnál, hogy a világ nem ilyen. Hogy a komolysággal megrajzolt dolgok hamisak, és túl komolykodó ez a stílus ehhez képest. Sajnálom, hogy ezt a vonalat emeli ki az ún. kánon, és ettől úgy érzem, még mélyebbre süllyed le a társadalmi tudat, hogy csak a saját barnás segglyukunkat tudjuk nézni, és díjakkal jutalmazzuk a nagyszerű groteszkséget. Pedig kinőhetnénk Kafkából, bármennyire nagyszerű volt is az akkor, amikor.

Positively.

Két Karinthy

Legalább megtudtam, hogy élt utolsó éveiben, és hogy halt meg Karinthy Frigyes. A Szellemidézés egyébként nem is túl érdekes, de nem is elég informatív. Kik ezek a barátok, és kit érdekel, kivel csajoznak?  Olyan ez a könyv, mint egy későbbi feldolgozásra váró jegyzet, mintha az írója arra számítana, valaki majd lábjegyzeteket gyárt hozzá, és ezért elég jó ez a takarékos nyelvezet és logikátlan szövögetés, azt pedig már végképp nem kell tudnunk ki a PetiJóska.

Karinthy Frigyes (j.) és fia, Karinthy Ferenc

A fia által közvetített kép Karinthyról egy bogaras, kövér, kapcsolataiban naiv, sőt akár tolakodó ember, akit a felesége vitt a sírba. Abból a néhány dologból, amit a könyv ad, Karinthy halálának körülményei a legérdekesebbek, de nem kerülünk megérintett állapotba, sőt ez a halál is olyan blődnek tűnik, nem, nem viccesnek, nem egy humoristához "illően" rendezettnek, a blőd maga a leírás, amilyen szenvtelen tárgyilagossággal a fia egyszerűen egymás mellé veti azokat a mondatokat, amiből kijön az az utolsó néhány nap és óra, amikor már az író is érzi a véget, aminek még nagyon nem szerette volna megadni magát. Egy látomásban (? mégis honnan tudjuk meg, hogy Karinthy Ferenc honnan szedte össze ezeket, kitalálta, az apja elmondta - kevéssé valószínű, vagy más?) megjelenik Kosztolányi, a régi barát, de ez ilyen halott barátokhoz szóló beszélgetések, és egyáltalán, ahogy Karinthy "beszél" ebben a könyvben, valahogy nem tűnnek életszerűnek, és nem passzolnak össze az íróval, pláne nem kerülnek semmiféle kapcsolatba a fiával, leszámítva azt, hogy mintha néha a háta mögött nevetnének rajta. Végül maga a halál-jelenet alig érdekfeszítőbb, mintha egy Szomszédok-részt néztünk volna meg.

Apa és fia stílusa, a kor, amiben éltek olyannyira különbözik, hogy egy kötetben e kettőt csak naaaagy empátiával lehetett volna áthidalni és sok szeretettel. Így csak nevetségessé lett az egyik, és semmirekellővé a  másik.

Egy családregény vége

Ahogy haladtam előre a könyvben, egyre jöttek a stációk, most éppen miért gondolom úgy, hogy ez egy nem is olyan nagyszerű könyv.

Biztos sokan meghökkennének azon, ha valaki azt meri mondani, Nádas Péter írása, legalábbis az Egy családregény vége nem annyira zseniális. Az első oldalak még tetszettek, de néhány tíz oldal után majdnem leraktam, mert már nagyon nem lehetett követni. Összekuszálódtak az alanyok, a szavak, és az egész túlságosan takarékos volt, nem éppen feszes, ahogy a méltatók írják.

Aztán a következő stáció az volt, hogy ez az egész igazán a zsidóknak érdekes, úgy értem, akinek ilyen gyökerei vannak. De itt is mintha elfáradt volna az író, az első néhány száz évről, amik több ezer évre nyúltak vissza, részletes, kimerítő történetet kapunk, aztán ahogy haladunk előre az időben, egyre jobban pörögnek az életrajzok, és az utolsó zsidó ősökből már csak egy-egy név van, pedig róluk már sokkal többet lehetne tudni elvileg... ha valamit feltételezhetünk egyáltalán. Persze a misztikumba vesző történetek engem is (jobban?) izgatnak.

Végül a család - ilyen a család? És mi ez a bizarr kiképzőiskola? Mire mond nemet a gyerek - ez is az egyik fő méltatás. Nem értem.

Az egész könyv valahogy nem volt kielégítő. Nem szerettem a nyelvezetét, nem vitt a történet, és csak mozzanatok voltak, amikor igazán élveztem, de akkor mindig jött egy váltás, de nem simult, az egyes elemek egymásra voltak csak hányva, és végül rajtamaradt a posztmodern zubbony, hogy márpedig ezt sznobkötelesség szeretni, homokozólapáttal.

Szántó Piroska: Akt

"... pedig énvelem már egy évvel ezelőtt közölték, hogy nem vagyok festő. S Pista sem író már."

Összebarátkoztunk Piri nénivel, és elmesélte nekem az ötvenes éveket és a hatvanasakat is. Azt, hogy miért voltak ők akkor kommunisták, és aztán miért nem voltak igazán azok. Hogy miként lehetett túlélni, amikor semmi nem működött és üresek voltak a boltok. Hogy a hatalom vonzza a középszerű, tehetségtelen embereket, és hogyan nyomja el a kreatívokat. Hogy miért született annyi remek fordítás abban az időben. Szántó Piroskát leginkább a könyvillusztrációi után ismerhetjük. Pedig festő akart lenni.

Aktja nélkül nem érteném az '50-es éveket, és még kevésbé '56-ot.

Az első döbbenet: Szántó Piroska Kiskunfélegyházán született, és élt vagy 16 éves koráig. Már megvolt a Constantinum, más nem sok volt amúgy sem, és már akkor is elég állott és poros volt a kisváros - hát mit kezdene ott egy művész, egy festő?

Annyi nyomot hagyott az Alföld, hogy a festő lelkének mindig csodálnivaló maradt a természet, de a termesztés művei is, és ez a naiv művészet még segítségére lehetett akkor, amikor hosszú-hosszú éveken át illusztrációkból élt.

Merthogy mi is történt...
"- Hát én azt gondoltam pedig, hogy legalábbis miniszter lesz most, kedves Peroska.
Nem Károlyka az első, aki ezt dörgöli az orrom alá, többen csodálkoznak,  hogy én, a régi kommunista, így élek, s nem tartottam a markomat felszabaduláskor azzal, hogy most kérem a megdicsőülést, a nagy állást, egyáltalán a díjazást és a kárpótlást azért a nagyon kevésért, amit csináltam. Undorító. De most mondjam el neki, hogy még festőnek sem minősülök, csak sokszorosító grafikusnak vettek fel a Szövetségbe, mert nem tudom azt csinálni a piktúrában, amit most követelnek? És hogy életemben sem csináltam sokszorosító grafikát? Hogy igazán nehezen élünk, Pistának rengeteg a kötelezettsége, s kevés a lektori fizetése, s fordít, nem jelenhet meg? Hogy Panni tanár,  német-francia szakos, s nem a szaktárgyát tanítja borzasztóan kevés pénzért? Hogy rettegünk az éjszakai csengetéstől, hiszen én a diákperben együtt ültem Rajkkal? Lehetetlen. Nem tehetem. Senkinek sem beszélünk erről, éppen Károlykának jajgassam el, hogy én nem így képzeltem..?"



"Elvársak, közeleg Rákosi elvtárs születésnapja, elvárjuk, hogy  munkájával részt vesz az ország atyja és bölcs tanácsadója köszöntésében. Készül az ország Rákosi elvtárs születésnapjára, és ugyancsak fő Vas Pista és Réz Pali feje, ők szerkesztik az ünnepi kötetet, ördögöt szerkesztik! Hiszen nincs az a vacak könyvborító, mit fel ne kellene küldeni a minisztériumba, hát még az ilyen csudát. És folyik a könyörgés, tanácskérés, hogy a Paliék, ugye, dicsérően terjesztik a minisztérium elé, ugye jó? ugye ilyen kell, ők tiszta szívből írták, elég értelmes? elég méltató?..."

Vas István ki akar lépni a pártból, megírja a levelet, de sosem veszik komolyan, és a tűzhöz közelebb ücsörgő ismerősök valahogy megvédik a legrosszabbtól. Tehát nem halnak éhen.

Soronként, mint gyárban, fizették a versért a normát: 12-t tehát soronként, így született a hosszú-hosszú Vackor és a többi gyerekvers Kormos Istvántól például. A gyerekirodalom és a fordítás elment azoktól is, akiket csak megtűrtek. S csak, hogy érezzük az áthallásokat legközelebb, Kormos, aki sokáig, akárcsak Piroska testvére, Panni, Vaséknál lakott, így szólott a ("a Keletiék lakásában családjával beköltöző") határvadász négyéves kisfiához a gangon, amikor az odabiciklizett az ajtajuk elé, és megkérdezte, Mitök van?
"- Mi az, hát nem hozott a papád ma tőkés bácsi ujját? Se tőkés bácsi fél szemét a jó kisfiúnak? Tőkés bácsi szőrös szívét se?"


'56-ot az a végletekig kizsigerelt nyomor hozta el, hogy az embereket szinte öntudatlanul vonzotta a lázadás. Még merték azt, amit félő, hogy ma talán nem. És volt szociális háló, ami a szinte teljes hiány állapotában is fenntartotta az embereket, félő, hogy ma nem lenne ilyen.

kocsmatévé

Pista bácsi csendesen szippantgatja a hosszúlépést, tűz a nap, egyedül van a kocsmában. Görbe háta arra kényszeríti, hogy a padlót nézze, úgy ül, alulról néz felfelé mereven, rágyújt egy cigarettára, ami olyan hosszú, mint az ő sovány feje. A kocsma rádiója harsányan szól, de Pista bácsi meg sem rezzen, az ő világában a lottónyeremények sem többek kiszáradt fűcsomóknál, elmegy mellettük. Az ízületeiből már kikopott a ritmusérzék, két kézzel kapaszkodik a hídon, a mederben nincs víz, de nagyot lehet bele esni, ezt már tudja. Leteszi a szatyrot, ehhez nem is igazán kell lehajolni, hajlott hátából kinyúló kezei majdnem a térdéig érnek. Csosszan egy lépést két kézzel marokra fogva a kizárólag bal oldalt lévő korlátot, aztán felveszi a szatyrot, és előrébb teszi egy lépéssel. A kocsmában most már zene szól, gyors és könnyű popzene, az egyetlen hangszóróból sugárzó mono hang a basszusoknál betorzul. Pista bácsi kiért az árok túlpartjára, közben lement néhány zeneszám. Újabb, hosszú cigarettát húz elő, de mielőtt meggyújtaná, előkotorja nadrágja zsebéből a kakukkos vekkert, mennyi percet számolt az ő tempójában az elmúlt két órahossza.

90 éves lektűr

Le a kalappal Zilahy Lajos előtt. Első regénye egy szuszra kiolvasható darab, a sorok szinte vezetik a szemet, a kíváncsiságot az erős kéz vetette lineáris, de feszes cselekményfonal tartja fenn, érzelmességében pedig különösen tartalmas regényről van szó, már-már színpadiasan szélsőséges sztereotip főszereplőkkel, mindebből átsejlik némi korrajz, és meglepő mennyiségű erotika (ami egyébként a könyvből készült filmben nem jön vissza). Tökéletes szórakozás, s mindezt ráadásul egy 90 éve íródott regényben.

A magyar film állatorvosi lova

Két éve nyáron a Bem mozi bezárása okán rendezett maratoni filmhétvégén néztük meg az 1971-es Makk Károly filmet, aminek címe Szerelem. Elkeserítő, hogy ennek a csodálatos filmnek 2003-mas folytatása egy Szomszédok színvonalú alkotás.

egotrip

Már a könyvhét óta érlelődik bennem, úgyhogy itt az ideje megfogalmaznom. Ez pedig a kortárs szépirodalommal kapcsolatos. Évek óta állandó jelleggel keresem, kutatom a fiatal kortárs tehetségeket, olyan jó érzés lenne együtt felnőni a jövő nagyjaival, fiatalon olvasni az első műveiket, aztán együtt megöregedni a bölcs, kiérlelt gondolatokban. Ez a fiatal tehetség azonban jól elbújt, és különösen prózában rossz a helyzet. Röviden megfogalmazva, az az érzésem, hogy a történetek hiányoznak. Elolvasok egy novellát, és süt belőle az egotrip. Lehet, hogy otrombán hangzik, de a legtöbb esetben úgy érezni, mintha regényesítgetett naplót olvasnék. És ez azért nem mindig elég érdekes. Persze ez nem amiatt van, mert egyes szám első személyben születnek az írások. Ugyanezt ki lehet helyezni "ő"-be is. Inkább lehet arról szó, hogy a narrátor túlságosan érzelemvezérelt, a tanulságok túlságosan irányítottak, a nézőpont túlságosan szűk, az empátia meg kevés. Az írók annyira szeretnék saját magukat megmutatni, hogy még a lektűrben is inkább ez köszön elő, de főleg a szépprózán. És azt sem mondhatnánk, hogy na de cserébe ad valami mélyebbet, mert sokszor a tanulság lehetőségét is elveszítjük, mert már nem ez a fontos.
Egyébként nálam jobban aligha szereti valaki a posztmodernt például vagy az avantgárdt. És arra sem vágyom, hogy a széppróza ponyvává váljon. A lényeg valahol ott van, hogy miért olyan izzadtságszagúak ezek az éntörténetek, miért hiszi azt mindenki, hogy a kispolgári hétköznapok olyan izgalmasak, hogy ezekre kell minden sztorit építeni.

Mindez egyébként Dunajcsik Mátyás első kötete kapcsán jött ki belőlem. Nagy várakozással szereztem be a Repülési kézikönyvet a könyvhéten, és beleolvasva a versek egészen tetszettek, alig vártam hát, mit hoz a prózáiban. Kicsit kevesebb görccsel ugyan, de tisztán kirajzolódott egy zanzásított napló képe. Nem mondom, hogy tényleg az, vagy hogy ezt csinálta volna, de olyan érzésű volt. Történetek velem, kicsit elmásítva, megszínezve, nekem izgalmasak, de egyik a másik után az olvasónak valahogy nem adnak elmélyülést, nem mozgatják meg a fantáziáját.

Ugyanez a dolog a lírában is megvan. Elolvasom az ÉS-ben megjelent két Pollágh-verset, és nem értem. Ezek a versek nem vezetnek engem sehová, se gondolati, sem idegi-érzelmi, sem spirituális, sem pedig zenei mivoltában. Hevenyészve összedobott szövegkupacnak tűnik, ami nem akar semmit, de szerintem ezt nem engedheti meg a líra, mert még az öntagadásnak is van valamije, bája. Dunajcsik pedig újrafordította Rimbaud híres versét, a Részeg hajót. "Kinek jutna eszébe újrafordítani a Részeg hajó című verset? Neki." Írja a fülszövegben Tóth Kriszta. Csak azt nem írja, hogy minek. Bár a minősítés diplomatikus hiánya is valami. Sajnos az újrafordításban számomra a vers értelme sem jött át, pedig amúgy ismerem, és régebben igen kedves volt nekem a híres-hírhedt francia hármas (Verlaine, Rimbaud, Baudelaire). Egyébként Dunajcsik Mátyás még mindig a legjobbak egyike, figyelni kell az ő műveit, mert ígéretes azért. És meglepően ígéretes még az erdélyi punkból ÉS-ig jutott Szabó Tibor Benjámin. Szépen megírt, valami többet nyújtó novellája jelent meg a múlt heti számban. Nem értem egyébként azt a hype-ot sem, amit Szvoren Edina körül csaptak. Olvastam egy-két novelláját, és félúton meguntam őket. Tallér Edina jóval izgalmasabb, de ő is "naplózik" (még).
A kortárskedvelő olvasó sirámai befejezve :)