Van-e szabadság?

Ezt, ha jól számolom, úgy 15 évvel ezelőtt kellett volna. Nem is tudom, hogy ma vajon kötelező, de legalább tárgyalt olvasmány-e a Sorstalanság. Talán a Nobel-díj óta, miatt már igen. De a '90-es években még biztos, hogy szót sem ejtettek róla, márpedig a könyv már 1975-ben megjelent. Az álszent "továbblépésnek" pedig máig isszuk a levét.

Teljesen távoli maradt, hogy egyáltalán megtörtént, és tudjuk, amikor az egész úgymond kiderült, az akkori emberek is alig akarták elhinni. A kétely, a holokauszt-tagadás pedig máig él. Azt, hogy egy totalitárius rendszer alatt még nem lehetett, de hogy a '90-es években miért nem vett gyökeres változást az oktatás e téren, az rejtély. S hogy miért képzelik még mindig jónak a lineáris haladást az anyagban... pedig visszafelé, az élőből, a megélhetőből, az ismerhetőből az archaikus felé haladva a gyökerek is jobban megérthetők. Így viszont a lényeg, ami az utolsó évfolyam utolsó óráinak rohamszerű befejezésére marad, elsikkad.

Ez a fiú alig két év múlva vonattal épp Auschwitz felé tart.
Kertész Imre 13 évesen. Forrás.

A Sorstalanság nem azért jó, mert elmeséli a borzalmakat. Maga Kertész Imre is úgy fogalmazott egy 2007-es interjúban, "ha én egy mocskos világot ábrázolok, amelytől az ember undorodik és fél hallani róla, akkor nem végeztem jól a dolgom". 

A könyv cselekménye egy tetemes részen a koncentrációs tábor legdurvább körülményeiből félrehúzódva, tábori kórházban zajlik, ahol ráadásul meglepő módon egyre emberibbek a körülmények. És itt, pont emiatt talán, elfért volna egy jegyzet. Hogy mi is történt Buchenwaldban, amitől már-már emberi is tudott lenni. Pont azért, mert ezek a dolgok teljesen kimaradtak, nem csak irodalomból, de történelemórán is. Oké, nagyjából elmondják, de képzeljünk el valakit, legyen 30 éves, és kételkedik az egészben, és a kezébe adjuk. Kertész már-már megkönnyebbültté teszi őt. A művet átitatja az elfogadás ugyanis, de már a kezdetektől. És ez, ez igazán hátborzongató az elején. A naivság, a sejtelmek hiánya, a bizalom a hatalomban és képviselőiben, a tisztelet, ami adott, de csak egy irányban. Még annak a 20 percnek is elfogadása, amikor Auschwitzban a sorban arra várnak, hogy balra vagy jobbra-e, azaz munkaszolgálat vagy gázkamra. 
Kertész nem maradt Auschwitzban, szerencséjére
talán, tovább került Buchenwaldba majd Zeitzbe. A könyv főhőse ugyanannyi idős, mint Kertész volt, amikor odakerült, alig 14 éves. A sorsot, az adottat mindig elfogadó szavak mögül előkerül, ahogy sárgás, aszott csont- és bőrfoszlánnyá, egyetlen éhes gyomorrá, kizárólag testté váltak az emberek. 

A kiegészítő jegyzet pedig szólhatna arról, hogy Buchenwaldban a rabok között ellenállók csoportja kezdett szerveződni, összetartottak, alkatrészenként lopták el a fegyvereket a katonáktól, megtartották egymás nemzeti ünnepeit, élelmet szereztek. A buchenwaldi tábori kórházban is egy ellenállási pont működött. Így volt lehetséges, hogy a könyv hőse is ki tudta húzni ott a felszabadításig.

A Sorstalanság nem abban nagy, mint például a szintén Buchenwaldból szabadult Elie Wiesel  (aki a lenti képen is látható a középső boxban) Night című írása, a Sorstalanság ugyanis nem egyszerű leírás, hanem irodalom. Wiesel a borzalmakat írja le pőrén, a hit, az emberség, az életösztön elvesztését, a kapcsolatot mindennel, ami emberi. A Sorstalanság nagy kérdése azonban a sors körül forog. Van-e sors? Ha van sors, nincs szabadság, nincs választás. De ha van szabadság, akkor nincs sors, akkor sorstalanság van. A túlélő pedig azt mondja, nem lehet és nem kell új életet kezdeni, mert ezt, ami megvan, nem lehet, nem szabad elvenni, kitörölni, mert akkor nem marad semmi. Erre, a meglévőre építve kell folytatni az életet.

Buchenwaldi rabok a szabaduláskor, 1945. április 16.