A viking, a nyúl és a számadó juhász

Nem nagyon írtam az olvasott könyvekről túl sokat a tavalyi év második felében... és úgynevezett év végi számvetést is bajos lenne már csinálni, úgyhogy csak néhány mondatban felvillantanám, mik jártak meg a kezem és a szemeim (heh) között, előtt nyár végén és ősszel.

F. G. Bengtsson: Röde Orm

1941-1945 között írta meg ezt a könyvét Frans Gunnar Bengtsson, történelmi témájú írások, könyvek szerzője, és ez lett igazából azt hiszem a legjobb svéd viking saga, vagy A Viking Saga, egyben az angol fahumor egyik nem túl nyilvánvaló, korai megnyilvánulása. Legalábbis másként nem tudtam értelmezni azt a sok "ártatlan" együgyűséget, különösen ami a vikingeket a katolicizmus térítési munkásságához kötötte. Vörös, azaz Röde Orm sztorija nem a legjobb regény, de minden benne van, amitől érthetővé válik a viking kor, a motivációk, a dolgok helye és értéke a 10. század környékén. Kell hozzá az önirónia, amúgy nevetséges lenne a vikingek húsdaráló, kíméletlen hősiessége. A kedvencem annak a története, aki úgy úszta meg a lefejezést, hogy hosszú a haja. Tudniillik nem akarta a vérrel bemocskoltatni a szép, hosszú, szőke viking hajat, és megkérte a hóhérsegédet, fogná varkocsba és tartaná az égnek fejezés közben. Amikor csapott a fejsze, a copfos nagyot rántott a fején, így a penge nem a nyakát, hanem a hóhérsegéd karját szegte le. Lett erre nagy röhögés a fogva tartók és kivégzésre várók között, éles elméjűsége miatt pedig meghagyták az életét és maguk közé fogadták a szőke copfost. (Aki aztán  visszaszökött a sajátjaihoz és bosszút állt a fogva tartóin a becsületén esett csorba miatt.)

Vámos Miklós: Apák könyve

Most pedig le is lőném egyből az év könyvélményét, mert az bizony az Apák könyve volt. Nyáron olvastam ezt is. Ódzkodtam ettől a könyvtől a címe miatt. Mert úgy hangzik, mint közhelygyűjtemény apajelölteknek, milyen irányba simogassák a kismama hasát, hányszor illik a héten segíteni a pelenkázásban stb. Persze egyáltalán nem erről van szó. De ez az érzés évekig távol tartott tőle, és bárki említette, hogy ez annyira jóóóóó, én magamban csak legyintettem. Pedig.
Alternatív, személyes történelemkönyv, túlzottan empatikus alkatoknak hosszú időre maradandó élmény. Jó lenne egy emlékezőkönyv, jut eszembe, meg egy elsőszülött, aki emlékezik a szülei és az ő szüleik és felmenőik életére. Bár úgy tűnik, ez sem képes megvédeni semmitől. A 20. század minden másnál borzalmasabb, a háború mellett különösen killer a kiábrándult, kiüresedett '80-as évek. Az 1870-80-as évek a jó hely.

Arto Paasilinna: A nyúl éve

Az akasztott rókák erdejét akartam, de csak A nyúl évét sikerült (akkor még nem tudtam, mekkora szerencsével) megszerezni egy antikváriumból. Ez történetesen a Nagy Finn Könyvem lett idén, azt hiszem itt érdemes kezdeni a finn irodalom olvasását, még akkor is, ha ez a (rettenetes) '70-es évek Finnországáról szól, bár persze nem, igazából inkább a film, ami készült belőle, szól azon a helyi értéken, a könyv időtlen, és épp ezért nagyon jó. A vadonba menekülős történetek között ez igazán valószerűen szürreális, okos, de spontán. A lendület viszi Vatanent, akinek elege van az elgépiesedett újságíró kispolgáriaskodásából, és meg sem áll az igazi ÉLETig, ahol kézzel fogható kétkezi munka van, valóságosak az emberek, vagy éppen végtelen a magány (kivéve a nyúl) és a csend, a világ egyszerű törvények szerint működik. Aztán a lendület megtörik, és olyan szürreálba csap a történet, nehézzé válik követni és átélni a szovjetekig tartó medvehajszát. A könyvből készült filmnek ezeket a részeket olyannyira nem is sikerült abszolválnia, hogy ki is hagyták az egészet. Bár fontos. Itt valami történik, törik, csömörlik, nem tudom. Esetleg a régi világ tör be mégis, vagy okoz visszaeső kispolgáriasodást, ami elől csak a rengeteg pia és a végső menekülés marad. Vagy csak az írói anyag hiányzott a befejezéshez, de kicsit a könyv hiányérzetet hagy maga után.

Nem így amúgy az idén megjelent, A nyúl éve által inspirált újabb finn könyv...

Tuomas Kyrö: A koldus és a nyúl

Az utánérzések sem filmben, sem könyvben nem ígérnek olyan jót. De amikor Tuomas Kyrö könyvének fülszövegét elolvastam, akkor úgy éreztem, itt valami igazán aktuális dologról van szó. Végülis idén jelent meg, szóval miért is ne. '70-es évekből át a 21. századba. Kyrö vette A nyúl évének alapsztoriját, vagyis egy férfit és egy nyulat, a regénybeli problémákat pedig a mába helyezte át. A finn társadalom pedig, ha hiszitek, ha nem, nagyon más ma, mint negyven évvel ezelőtt. Eleve tabukat döntöget a könyv azzal, hogy a főhősünk nem is finn, hanem egy román koldus, Vatanescu, akit a koldusmaffia visz az északi országba a romániai nyomorból. A finn piac kolduláshoz is jobb, legalábbis a maffia zsebének, emberünk viszont csak egy stoplis cipőt szeretne a fiának. De ez jön a legkevésbé össze. Szökése, bolyongása, kalamajkái, együgyű (már megint) megszólalásai a finn közélet trú arcává teszik, egyenesen sztárrá emelik Vatanescut. A közélet, a társadalmi ügyek ellaposodása egészen furcsa dolgokat tesz az emberek ingerküszöbével. A finnek mindkét nyulas könyvben hülyék egy kicsit, meg szerethetőek. Elvileg A nyúl éve amúgy az emberek többségének a finnség legfontosabb leirata.

Karinthy Frigyes: Utazás Faremidóba

Sajnos nem tudok illusztrációt mutatni belőle, pedig Szántó Piroska műve volt, és nem is ment olyan egyszerűen a szépirodalmi sci-fi emberközeli grafikába oltása. De Piroska megpróbálta, mert ő úgy tud, hogy a repülőgépnek is embertekintete van. Persze Karinthy is elég szervesre tervezte ezt a furcsa világot, ahol minden fordítva van, a robotok csinálják magukat, a fém az alap anyag, az ember meg valami betegség, és ők, a robotok ott Faremidóban meg is figyelik ezt a szegény, beteg Földet, amit ellepett az ember nevű betegség.
Lássuk persze, hogy ez a történet 1916-ban jelent meg először (mindjárt 100 éve, hö), ilyen távlatból nézve, még ha nem is annyira lebilincselően megírt darab, figyelemre méltó ötleteket vonultatott fel Karinthy a maga idejében.

Boris Vian: Tajtékos napok

Hát kellett ez nekem... Annyira nem azért. Kevés olyan depis könyv van, mint ez. De úgy depis, hogy szörnyű, mint egy Dalí-festmény, meg közben szép is. Fogod a drámát, felcsavarod rajta a giccs-tekerentyűt, megfacsargatod egy erővágóval, felhevíted jó kocsonyásra, aztán ráereszted Dalít, hogy mázolja szét kompozícióvá. Á, borzasztó. És persze zseniális. De azért nem könnyű, és nem is vágyom vissza bele. Valahol állítólag a fiatalok felnőtté válása, a nagy szerelem és a mindenféle sanyarúságok vannak benne, de olyan formában, mint homeopátiában a kacsasegg, na jó, talán túlzás ez egy kicsit. De tény, hogy az elején még mesésnek tűnik, és a mesékre jellemzően giccsesnek is, meg közben kicsit fantasynak és sci-finek, aztán pedig súlyos drámába megy át, ráadásul megoldás sincs, menekülés, hepiend, meg hasonlók.

Szólhatott volna többet a koktélzongora.

Saulius T. Kondrotas: A kígyó pillantása

És akkor vissza északra. Bármily hihetetlen, vannak magyarra fordított litván regények. Egy legalábbis. És még jó is. Nagyon. Regény a történetek legjavából, tűpontosan megszerkesztett remek darab. Írója tavaly volt 60 éves mindössze, ezt a regényt 1981-ben írta, több nyelvre is lefordították, de eléggé eltűnt a köztudatból. Kondrotas amúgy a regény sikerét kihasználva egy írói út alkalmával disszidált, még 1986-ban és az Egyesült Államokban él. Nem nagyon lelkesedett a kommunizmusért. Sajnos más művét nem lelni magyar fordításban.

1866-ban indul a Meizisek története igen szuggesztív és meghökkentő epizóddal, amelyben a nagypapa haldoklik, majd meghal. A litván paraszti világ hiedelmei, miszticizmusa eltúlozva, sodró mágiába pörgetve indítja útnak a történetet és az unoka Meizist. Aki mintha legerősebb örökségként némi gyűlöletet, és a világgal szembeni ellenállást kapna ajándékul. Sok szálon fut a történet, és nem mind illeszkedik szervesen, vagy éppen lineárisan, sőt az egyes részek hangulata, stílusa is igen eltérő. A mozaik a végén áll össze, ahogy a nagy történeteknél szokás, ráadásul egy olyan visszatérő szereplővel magyaráztatva meg mindent (illetve ő csak a beszéltető), aki maga a kaszás, a hóhér, a feloldozó pap is egyben, legalábbis mágikus értelemben. A sírásó, aki a természetes életkorán bőven túl rejtélyes mesélőként járja a falvakat, megbabonázva történeteivel az egyszerű lakókat. Nem tudom, mit lehetne mesélni erről a történetről. Kalandos és szövevényes, de nagyon intellektuális és még az adott korban elvárhatóan egyszerű emberek is sokat töprengenek olykor egészen furcsa dolgokon. Aztán meg hiábavaló minden. És minden eltűnik, múlandó. A jó még múlandóbb, mint a rossz, de a rossz is múlandó, és egy szikrával hosszabb időben már ránk sem emlékszik senki.

A feloldozásra való utolsó esély sem kell az embereknek, így az utolsó emlékező is inkább "amnéziába" esik, a minden hiábavalósága tökéletesen beteljesedik.
Na ez így nagyon rejtélyes, de nem lehet béna spoilerek nélkül ezt. Tanakodtam a vége felé, hogy oké, hogy jó ez a könyv, de van-e valami tanulság is nekünk.
"Egyszerűen nem lehetnek nem kiagyaltak, mert ha elhinnénk, hogy ilyesmi a valóságban létezik, akkor összeomlana minden más hitünk is, a tudományos hitet sem kivéve: nem fekhetnénk le, mert nem hihetnők, hogy reggel felébredünk, lábunkban nem tehetnénk ki a házból, mert nem hihetnők, hogy hazatérünk. Olyan féltve őrzött fogalmakba vetett hitünket kéne feladnunk, mint a Szeretet, a Gyermek és Szülő Kapcsolatának Szentsége. Úgy tűnne, hogy a gyermek arcán a leghétköznapibb mosoly szinte elemi csapást ígér, és minden csók - júdáscsók." (275. oldal)

Falu Tamás: Jánoska

Az év nagy projektje volt némi családfakutatás, ezzel együtt, mert szerintem csak így érdemes, helytörténet is. Kerestem az alföldi helyi írókat, és találtam például Falu Tamást (Kkfháza., 1881 - Ócsa, 1977), akitől régebben olvastam egyszerű kis verseket. Már megint le kell írnom az együgyű szót, de nem találok jobbat rá. Pozitív és viszonylag egyszerű ez a fajta irodalom, de a maga korában kedvelték, Falu Tamás (aki Balassa Lajos néven született Kiskunfélegyházán) a Nyugatba is írt. A Felvidéken volt jegyző vagy valami ilyesmi, a háború után a terület lecsatolása elég rosszul érintette, úgyhogy a nevével korabeli Trianon-ellenes írásokon is találkozni lehet. Különös vonzerejét adta, hogy a dédszüleimmel volt nagyjából egy idős, és amit ő látott, azt esetleg ők is, szóval valahogy mégis bepillanthatok abba a világba.

Ha a szövegről, mint regényről beszélünk, a Jánoskából sajnos hiányzik a kraft, bár volna benne lehetőség. Falu Tamást erősebben foglalkoztathatta a magányosság, a magányban az élet kitöltésének gondja, illetve gondolata. Mivel alapvetően optimista alkatnak tűnik, talán ezért van, hogy a könyvében mindenki valahogy jó, még az is, aki amúgy nem (egyetlen kivétel az állandóan jajgató pletykagép asszonyság, talán). Jánoska egy gyermektelen házaspár meg nem született kisfia. Mikor már minden megvan, egy dolog még mindig hiányzik, ez a gyerek. És ahelyett, hogy meghülyülnének, kitalálják ezt. A meg nem született gyerek életét. Tanítják, nevelik, játékokat vesznek. Átjárnak a szomszéd gyerekek, és játszanak a Jánoska játékaival. A szomszéd gyerekek aztán van, hogy meghalnak (akkoriban elég nagy volt a gyerekhalandóság), de Jánoska továbbra is van. Jánoska tanulásával pedig a szülők is tanulnak. Apu pedig befejezi a házasság miatt félbehagyott tanulmányait, leérettségizik, aztán mérnök lesz. Egy szerencsétlenségből lett szerencse folytán pedig a csendes titkárból ő lesz a bányaigazgató. Hát ilyen szép ez. A feszültség lehetséges pontjait nem használja ki, nem billent ki minket derűs állapotunkból, amit a könyv laza tipográfiája kelt.

És amúgy nem is alföldi az egész, hanem hegyvidéki, hiszen Falu Tamás csak gyerekkorában élt Félegyházán.

Falu Tamás egyik verse is egyébként valahogy erre a témára rezonál:

Ha nincs senkid a világon,
nincs más társad, csak az álom.
Ha ezek is kitagadnak,
hazudj valakit magadnak. 

Kádár Lajos: Tyukász Péter

A Jánoska után nem adtam fel, és tök véletlen egy antikváriumban találtam is egy autentikus írót. Úgy volt, hogy felütöttem a könyvet, a mondat pedig valahogy úgy kezdődött, hogy "Alpáron..." és akkor egyből tudtam, hogy hú végre, ez tényleg helyi cucc.

Míg a Jánoska valahol a Felvidéken viszi a cselekményt, a Tyukász Péter alföldi szociográfus regényszerű mű, amiben igazán ráismertem a mi vidékünkre. Mert még ma is használják ezeket a tájszavakat, amiket Kádár Lajos (Alpár, 1896 - Bp., 1982) olyan ízesen pörget. Remek stílus szerintem, jófajta irónia szövi át, kicsit Bengtssonos ilyen módon, és értékei nem klasszikusan a regény értékei, bár klasszisokkal érdekesebb a Jánoskánál, szerintem. Kádár Lajos az '50-es években el volt tiltva a megjelenéstől, a Tyukász Péterben is megtalálták azt a félmondatot, amiben a főhősnek épp nem tetszik a valamilyen bolsevik szónok agitációja, bár amúgy semmi antibolsevista nincs benne - ja kivéve, hogy mert írni az első világháborúról és az orosz hadifogságról. Na meg a mindenféle parancsnokokról, akik közül talán csak egy volt emberséges és szimpatikus, és az is bosnyák volt.

Kimégy a vadonba, és?

Az Egy sziget lehetősége után egy másik társadalomkritikus könyv következett, a Doppler. A Dopplerben azonban nincs semmi brutális vagy nyíltan naturalista szexuális, ez egy humoros, könnyed könyv, kissé naiv is.

Talán nem is meglepő, hogy Norvégiában vagyunk, a trondheimi születésű Erlend Loe a Naiv.Super című regényével futott be, ami azért sokat mondó :)

De lássuk a Dopplert!

Először is, ez nem a Walden, de nem is az Út a vadonba. Ennek semmi köze ahhoz, milyen valójában kint élni a vadonban, így ez egy teoretikus, képzeletbeli illetve leginkább naiv felállás. Doppler, aki mindig biciklivel jár dolgozni, mintapolgár és jól menő állása van, elesik a bicóval, beveri a fejét, és hirtelen rájön, hogy nem való a társadalomba, nem bírja az embereket. Ki is költözik a norvég erdőbe, és egy kölyök jávorszarvas lesz a társa, akinek az anyját leöli, hogy legyen mit ennie.

Nem bírom az embereket.
Nem bírom, amit csinálnak.
Nem bírom, amit mondanak.
Nem bírom azt, amilyenek.

Nagyon egyet lehet érteni a vadonba vonulás indítékaival. Különösen mostanában nagyon együtt tudok érezni Dopplerrel. Valami azonban hiányzik.

Megoldás nincsen. Dopplernek néha le kell mennie az emberek közé, illetve van, hogy felmennek hozzá olyanok, akiknek megtetszik ez az élet. Bár nem bírja az embereket, mégis barátkozik néhány furcsa figurával, és úgy tűnik, megszereti őket. Megveti az okoskodást és okoskodásmentes világot akar, mégis folyton okoskodva magyaráz a jávorszarvas kölyöknek, és tulajdonképpen végigokoskodja az egész könyvet is.

Szóval akkor mi van? Otthagyja a családját, az életét, és választ egy egyszerűbbet, megtagadja a civilizáció szabályait, a fogyasztói társadalmat, csere útján szeretne dolgokhoz jutni, de aztán inkább lopni kényszerül (balták).

Szóval nem tudom, aranyos könyv és vicces, és nagyon érdekes Düsseldorf beékelt története, de a végén hiányérzetem maradt.

Az Éhség gőgje

Knut Hamsun 1890-ben,
az Éhség megjelenésekor, Wikipédia

Knut Hamsun 1920-ban Nobel-díjjal kitüntetett norvég író velejéig fasiszta volt, a második világháború idején Quislinggel pacsizott, Hitlernél bratyizott és árulkodott, kisujját sem mozdította bajba, avagy koncentrációs táborba került írótársaiért, nyíltan szimpatizált a nácikkal, Hitlert az emberiség harcosának nevezte (a Wikipédia szerint).

Könyveit jóformán propaganda anyagként osztogatták, mígnem amikor a népnek már elege volt a németekből, tömegesen postázták vissza Hamsunnak, vagy elégették őket.

Érdemes azért megjegyezni, hogy bár általában véve az ősgermán mítosz imponált sok északinak, a norvégok kis százaléka szimpatizált csak a nácikkal. A norvég ellenállási mozgalom nagy elismerést váltott ki a testvérnépek között, hiszen a dánok átengedték a második világháború alatt németeket, a svédek pedig acélt szállítottak nekik a "semlegességük" megőrzése érdekében, megvan tehát az alapja az akár máig is kitartó kollektív lelkiismeretfurdalásnak. Ezzel szemben a norvégok egyből ellenálltak, frissen kivívott függetlenségüket nem akarták egykönnyen adni, de eleinte könnyedén leverték őket a nácik, és jött a megtorlás. A "norvég fiúk" bevették magukat az erdőkbe, és később Angliában kiképzett katonaként rengeteg bosszantó szabotázst hajtottak végre a nácik ellen. Mindemiatt a többiek eléggé felnéztek a norvégokra. A Max Manus című filmet igazán érdemes megnézni.

Visszatérve Hamsunhoz: a háború után bíróság elé került, de már nagyon öreg volt, nyolcvan fölött járt, elkobozták vagyonát, és szellemileg megroggyantnak nyilvánították, bedugták egy pszichiátriára, hiszen mégiscsak egy nagy íróról volt szó, nem akaródzott börtönbe vetni az öreget. Hamsun majdnem annyira gyűlölt figurája lett a norvég közéletnek, mint Quisling. És ez annyira nem múlt el, hogy mikor 2002-ben utcát akartak elnevezni róla, a közfelháborodás miatt letettek erről. A 2009-ben szülőhelyén megnyílt emlékházat is sokan támadják. Quislinget - a nácik norvég kormányzóját - egyébként kivégezték.

Knut Hamsun center Hamarøyben, nordnorge.com

Hamsun olyan volt, mint nekünk Nyírő. Vagy hát mégsem. Hamsun ugyanis már jóval a sörpuccs előtt sikeres, elismert író volt, ezt mutatja a Nobel-díj is. Nyírővel vagy éppen Wass-sal ellentétben nem koccolt le a vereség után, bíróság elé állt. Életének 93. évében úgy halt meg, ahogy kezdte, szegénységben. Az eszméiről azonban nem mondott le, és élete utolsó regényében még megpróbálta elmagyarázni az okokat, s a regényből állítólag ki is tűnik, semmi baj nem volt az elméjével 90 évesen sem, és ugyanolyan fasiszta maradt, mint volt, nem bánt meg semmit.

Hamsun előbb misztikus volt, majd népellenes és végül fasiszta lett - írja róla az Éhség című regény 1963-as magyar fordításának utószavában Hegedüs Géza. A kor magyar kultúrpolitikáját is figyelembe véve (vagyis levonva a túlzásokat) az Éhségben valóban felfedezhetők, ha akarjuk, a csírázó fasiszta gondolatok.

Hamsun egy észak-norvég faluban látta meg a napvilágot, és általában véve szegénységben élte élete első húsz-harminc évét. Többféle fizikai munkát is vállalt, így jutott el Amerikába is, ahonnan visszatérve megírta például az Éhség című regényt, ami meghozta az első igazi sikert az írónak.

Hegedüs szerint a regény témája ellenére (éhség, nyomorúság) nem társadalomcentrikus, nem is naturalista, inkább impresszionista, s mintha mindenütt saját csillogását keresné. Utóbbit már inkább én mondom. Igen, a regény beszűkült, és mindinkább beszűkül, minél éhesebb a főhősünk, a narrátor, az író. A nyomor azonban nem teszi alázatossá, dühödten szitkozódik és pöröl az istennel, amiért ilyen mélyre taszította, s a könyvben nincs egyetlen tiszta szereplő sem, ha valaki nem gonosz, akkor irigy vagy fukar, de legalábbis közönyös. Az emberek iránti megvetés és undor fel-felbukik a sorok között. Az emberek romlottak, és egyáltalán semmi nem hoz menekülést - itt nincsenek fehéren magasló lenyűgöző hegyek, a tél egyenlő a halállal, amikor minden megaláztatást be kell vállalni elkerülendő az utcát, miközben csak egy meleg és csendes zugra lenne talán szüksége, hogy megírja a művet, amiből pénzt csinálhatna és híres lehetne. Becsvágyó és büszke. Mindaddig elhazudja saját helyzetét mindenki előtt, amíg nem jut az éhezésnek arra a fokára, hogy forgácsot rág és a saját ujját próbálja meg lerágni. Hiú, és önismeret helyett csak az önostorozásra képes, miközben apróra megfigyel mindent, és legelborultabb pillanatait is meg tudja örökíteni.

Mégis, Hamsun rövidke regényében otthonosan éreztem magam, mintha zsebre vágott volna, hogy átéljem mindazt, amit ő. Egyáltalán semmit nem titkol, vagy szépít el. Sem az őrjöngéseit, sem a baklövéseit, sem azt, ami miatt saját magát is megvetette. Sosem múló fensőbbrendűségi tudatát jól jellemzi az az epizód, amikor egy szakadt süteményárus öregasszonynak odadobja az összes pénzét jelentő néhány koronát, ami abból származik, hogy rosszul adott vissza neki a szatócs... mivel lopottként tekint a pénzre, így szabadul meg tőle. Hanem amikor már nagyon éhes, felbukkan a süteményesnél, és ahelyett, hogy kérne, egyszerűen elveszi, ami neki "jár". És őszintén úgy tesz, mintha a másik lenne a hülye, hogy nem emlékszik az ő "rendelésére". Minden helyzetet próbál úgy faragni, hazudni, ember oldalába lyukat beszélni, hogy ő jól jöjjön ki belőle, és minden alázatossága merő alakoskodás. Az a fajta ember, akin szegénységében is érezni, hogy ha pénzhez jutna, keményen taposna lefelé, és felfelé, a rang irányába lojális.

Hegedüs Gézának ugyanakkor nem volt abban igaza, hogy Hamsun elhallgatja, a szegények nem tudnak feljebb jutni, mert a tőkés társadalom leküzdhetetlen akadályokat gördít eléjük (és ezért milyen jó, hogy jött a szocializmus). Hamsun maga az Éhségbeli énjével jó példa az állatias eltökéltségre, ami előbb-utóbb eredményre vezet. Még ha közben néhányszor bele is hal.

A semmi értelme

Egy szuszra kiolvasós könyv. Cizellálatlan gyerek(?)gonoszság(?).

Van ez a Janne Teller könyv, a címe Semmi. Először botránykönyv lett, betiltották, aztán eltelt néhány év, és kötelező olvasmány lett belőle ugyanott, Dániában. Ha semminek nincs értelme, akkor nincs értelme csinálni semmit.

Erre jött rá Pierre Anthon, összepakolta iskolai könyveit, és hazament. Onnantól többet nem ment iskolába, hanem egy szilvafán ücsörögve osztotta az észt az oda tartó társainak. Mint egy gonosz filozófus, úgy gúnyolta őket azért a kisszerű életért, amiért éppen tanulnak, amire nevelik őket, amit a szülők elhallgatnak, és amit majd ők is jól megszoknak, csak ne kelljen soha sem arra gondolni. Hogy mire? Hát, hogy van-e értelme mindannak a kisszerűségnek, amit csinálnak, és csinálni fognak.

A szilvamaggal köpködő Pierre Anthon maga Lucifer, aki mint már ősidőktől fogva, az emberekben lakozó rosszat, elégedetlent, rebellist piszkálja. Csakhogy nem jár sikerrel. Annak ellenére sem, hogy az egész könyv mást sugall, hiszen tele van erőszakkal. Nem, Lucifer nem jól választott célközönséget, a gyerekek ugyanis még túl tiszták, és még hisznek. Hisznek abban, hogy ami nekik fontos, az valami abszolút. Ezért amikor lázadásképp elkezdik összeszedni a fontos dolgokat, akkor nem relativizálják egymásét, hanem egyformán fontosnak, mondhatni darabra ismerik el azokat, és fontosságukban így egyenlőek ezek a dolgok, mint ők maguk egyenlőek, ahogy egy osztályba járnak. Így készül el a Fontos Dolgok Halma. Mivel az élet értelem nélkül elviselhetetlen lenne, be akarják bizonyítani, hogy vannak fontos dolgok, van mit feláldozni, és ebben az áldozathozatalban egymással szemben egyre durvábbak lesznek, és könyörtelenek. Már nem olyanok, mint a gyerekek. Végül elkészül a halom, de Pierre Anthon annak a nyugalmát is elveszi tőlük, amit az átvitt és szó szerinti megcsonkítással nyertek. Lucifernek pusztulnia kell.

A gyerekvilág tehát nem a felnőttvilágban látja meg az ellenséget, hiába lázít Lucifer, mert még hisz benne, hogy majd ő más lesz. Bármennyire manipulálhatók a gyerekek, furcsa mód épp hogy őket nem tudja kedve szerint manipulálni Lucifer: saját maga bukik csak bele a felvilágosodásba. És az élet megy tovább kisszerűen, de többé már nem olyan ártatlanul.  Az élet értelme végül nem több egy kupac hamunál (por és hamu... ez is szimbolika)

Ez a könyv adja magát, hogy elemezzék, és nagyon megosztó. Furcsa mód már magában a könyvben is van két értelmezés. Az egyik utószó Bárány Tiboré, már-már fáj ez a mézes közhelyesség..a másik Tandori Dezsőé, aki meg, miként műveit mostanában a Scolar kiadó adja ki, gondolom felkérettetett egy röpke szövegre, és ő az ő véleménye kicsit karcosabban szól a bestsellerről. Mert lehámozva a sztorit, ennek a kisregénynek nincs nyelve, tere, miliője. Ez a regény óriási lenne ezekkel együtt.

Milyen unalom

Megpróbálom felidézni a legutóbbi 4-5 könyvet, amit olvastam, köztük azt, milyen is volt Per Petterson To Siberia című regénye. Nem Norvégiában, nem Szibériában, Dániában vagyunk.

Azt hiszem, azt adta a könyv (kicsit hasonlóan a Lótolvajokhoz), hogy milyenek voltak az azelőtti idők, amikor a skandináv térség még nem volt egyenlő a gazdag jóléti államok fogalmával. Másrészt arról, hogy milyen volt megélni a háborút, amikor bejönnek a németek, de nincs híradás, csak úgy hírlik.. milyen várni egyáltalán, mindig várni valakire a kikötőben, a hideg szélben, nézni az egyre növő hajótestet, ahogy közeledik a távolból. Minden, ami elképzelhető, jó és izgalmas, jön vele együtt, és aztán sokszor a baj és szomorúság, a család veszte is hitelképtelenség formájában. Hogy milyen a gyűlölet, hogy bimbózik ki az antiszemitizmus. Megcsókol az iskola után egy fiú, és kiderül róla később, hogy zsidó. Ciki. Pedig ő volt a leghelyesebb srác az osztályban.
Az, hogy lehet valaki erős, de a hatalom mindig erősebb, pedig hamis, faragatlan és bunkó. A keretek adottak, a társadalmi normák szétfeszíthetetlenek. "Voltak rossz tapasztalataim a jutlandiakkal". A kommunizmus naiv kísértete (Szibéria). Norvégia, Svédország, Dánia szerepe a háborúban. Hogy hová aljasodnak az emberek a hatalom koncáért, amit a dánok nem hagynak egymás közt megtorlatlanul.

Ezen kívül a fő alakot, a szemünk előtt felnövő lányt kevésbé értem. Fiús, mert olyan akar lenni, mint a bátyja. Senkije nincs ezen a srácon kívül, és végül ő sem lesz már. De addig mindent megtenne, és meg is tesz, vakon, bármit. Olyan ez, mint egy testvérszerelem. És reménytelen. A szülők kvázi zombik, a nagyapa alkoholista farmer, aki felakasztja magát. Nagyapa és fia között pattanásig feszülő ellentétek, mint vetélytársak. Lovak, amiknek van gazdája. Az unalom, amit a női test jelent, amikor a férfiak vágynak rá, és megkapják.

Sok mindent jelent ez a könyv, de semmi nem elég kerek, nem elég koherens, vagy csak kérne egy magyarra fordítást.

Csak párezer éves a Vatnajökull

Egy igazi természetfilm. Nem rettegek utána az emberi fajért, mert ezek a boldogságos képsorok inkább azt bizonyítják, hogy minden jó úgy ezen a Földön, ahogy van. Velünk együtt. Könnyebb ezt belátni egy olyan világban, ahol ennyire szembeötlő, mindenkinek élnie kell valahogy, azt teszi, amit tud, amit a földje, vize, levegője ad neki, és ez az adomány jól láthatóan igazán nem sok.

Belül a sötét pont

Annyira örülök ennek a szövegnek, hogy muszáj megosztanom, még ha ezt így, kvázi re-blog nem szoktam. A skandináv irodalomról van szó, és hozzá annyira szépen és jól, hogy most már nem is érzem magam annyira strangernek a sok északság miatt.

Babiczky Tibor úgy ír a skandináv irodalomról, olyan mélyen és lényeglátóan, ahogy a téma boncolásával én még nem találkoztam. Végre túl vagyunk azon, hogy micsoda remek krimigyár ez az Észak, végre azzal foglalkozunk, hogy miért olyan furcsán remek ez az egész. Nem csak a krimi. A szépirodalom, a film, az összművészet.

Ennyi tehát, és teljesen logikus. A társadalmi fejlődés eddig ismert csúcsa közelében az emberek már nem akarnak hazudni maguknak, nem ringatják magukat gyermeteg szerepekben és durcáskodásokban. A lényegre kíváncsiak. És ez az, ami átsüt mindenen, a flanc és sallangmentes történet, ami minden megmozdulásukban benne van. Valami már-már keményen egyszerű, néha nehéz és kegyetlen innen nézni, mert mi itt még nem nőttünk fel, nem tudunk a szenvedély vakságától mentesen és nem ordibálva vitatkozni, ösztönből átnézni a közönségességen, a hibákat nem magunkon kívül keresni.

A cikk itt elérhető.

Tranströmer-féle polaroidok

Biztos, mert épp ma nézegettem André Kertész polaroidokat, és ezek az északi, egymásba fűzött asszociációs hangulatok annyira megfelelnek ennek az instant, de mégis esszenciális pillanatképnek. Izzadságtól mentes talányok. A friss Nobel-díjas nehezen megközelíthető, talán nem is remélhetjük, hogy valaha megértünk egy svéd verset, de azért átengedhetjük magunkon, és ízlelgethetjük fojtott szelídségét.