Tranströmer-féle polaroidok

Biztos, mert épp ma nézegettem André Kertész polaroidokat, és ezek az északi, egymásba fűzött asszociációs hangulatok annyira megfelelnek ennek az instant, de mégis esszenciális pillanatképnek. Izzadságtól mentes talányok. A friss Nobel-díjas nehezen megközelíthető, talán nem is remélhetjük, hogy valaha megértünk egy svéd verset, de azért átengedhetjük magunkon, és ízlelgethetjük fojtott szelídségét.

Nem egyszerű hozzájutni, legalábbis egyelőre, amíg nem cuppannak rá a kiadók immár Nobel-díjasként. Egy lírikus persze nem olyan jól eladható, mind akár Vargas Llosa vagy Herta Müller és Pamuk volt az elmúlt években. Meglepő is, hogy egy lírikusnak ítélték oda a díjat, ugyanakkor már tíz éve is jelölt volt Tranströmer, és ki tudja, a mostani alkalom talán az utolsó lehetett erre.

Nehéz megítélni Tranströmer súlyát. Az egyik, vagy a legnagyobb svéd költő, aki már ifjúkorában, 21 évesen befutott az első verseskötetével, és 11 kötetének megjelenései eseményszámba mentek, és hogy új színt, világot hozott a svéd irodalomba., Innen mindennek nyomatékát nehéz megítélni, különösen nehéz, mert épphogy lírikusról van szó, és verset fordításban olvasni elég abszurd, ha valaki próbált már fordítani, tudja, hogy azt visszaadni lényegében nem lehet, bármennyire sikerüljön is jól egyébként, legalábbis önmagához képest.

Amennyire a wikipediából kiderült, Tranströmer nem vállalt jelentős közéleti szerepet, tehát a "szokásos" második békedíj kategória akár kizárható is lenne, pszichológus és költő, aki már vagy 20 éve félkézzel zongorázik agyvérzése után, egyébként most 80 éves. Skandinávtól nem meglepő módon verseiből a természetközeliség, természeti képek tömege árad, és valami atmoszférikusságot kellene még érezni, de sajnos ez utóbbi nem annyira jön át, a magyar talán túl komplikált nyelv ehhez.

Az urbánust könnyebb megérteni:

Metróállomás.
Plakátok, tolongás
az éles, túlvilági fényben.
[...]
A barlangállomások mélyén
trafikok sötétség-hírlapokkal.
Szomorún hullámzó emberáradat
az órák alatt.

és akkor hogy hajlik át nature-be:

Ám kifelé a földből
már halljuk a dongók
zümmögését.

A vidék zöld szárnya rebben
s megpihen kitárva.
Fölötte suhanunk tovább.

Vagy más erős képek:

A fehér nap kiömlik a szmogra
a csuromvizes fény letapogatódzik

fakó színű, néma négyszögek

Lassan bebotorkálok magamban
az üres páncélok erdején át.

szokatlan szürke volt a fű,
de zöld az illat

Eléggé megfogalmazhatatlan, hogy mi a vonzó benne, de az, vonzó. Humánum, de nem mindenek felett, okos és érzelmes egyszerre, kiábrándult és mégis jólelkűnek, sőt pozitívnak is tűnik ennek ellenére.

Ennyit most hirtelen Tranströmerről, Tranströmertől, még nem sikerült annyira elmélyedni a versei között, ez csak egy villanófény, hogy igen, érdemes beleolvasni, igen, jó lehet reggel, jó lehet este, főleg így ősszel, főleg ahogy jön a hideg, és ahogy terpeszkedik a sötét.

A 117 vers című kötetet már megszerezni is elég kalandos volt egyébként. Sokáig keringtem Újpest Városközpont utcáin, mire betájoltam magam, hogy mégis merre, ha már egyetlen helyi sem tudott útbaigazítani, illetve csak a totálisan ellenkező irányba egyszer, mint kiderült :) Ahogy azonban beértem a József Attila utcába, az Árpád út zaját elvágták, és egy ütött-kopott vidéki utcában találtam magam, ahol a házak előtt sűrűn nőnek a fák, a járda felpúposodik a gyökerüktől, a házak kertesházak. Az esti fény verődött a házfalakon, és a lehullott akácfa levelek szőnyege tükrözte vissza lábtól, és ettől olyan fény volt végig... mintha valami utolsó remény kapaszkodna hámló falakba, és a földet nézve egészen szédülni kellett, aztán ott lent megláttam egy madárfészket, nagyon furcsa volt, teljesen ép, csak nem a fán, hanem a járdán. Mondom, fura hely az.

Csóra vagy csóró, lehetne akármelyik, ez az egész Újpest a régi város, a betonklasszik és néhány új, de reménytelenül otromba technokrata épület keveréke, iszonyú ízléstelen katyvasz, vagy hát eufemisztikusan eklektikus mondjuk, de ez a pékség azért mindent visz a házfalra festett péklegényekkel. Majd legközelebb néhány képecskéért még visszatérek ide, meg egy kalács se ártana.