Az Éhség gőgje

Knut Hamsun 1890-ben,
az Éhség megjelenésekor, Wikipédia

Knut Hamsun 1920-ban Nobel-díjjal kitüntetett norvég író velejéig fasiszta volt, a második világháború idején Quislinggel pacsizott, Hitlernél bratyizott és árulkodott, kisujját sem mozdította bajba, avagy koncentrációs táborba került írótársaiért, nyíltan szimpatizált a nácikkal, Hitlert az emberiség harcosának nevezte (a Wikipédia szerint).

Könyveit jóformán propaganda anyagként osztogatták, mígnem amikor a népnek már elege volt a németekből, tömegesen postázták vissza Hamsunnak, vagy elégették őket.

Érdemes azért megjegyezni, hogy bár általában véve az ősgermán mítosz imponált sok északinak, a norvégok kis százaléka szimpatizált csak a nácikkal. A norvég ellenállási mozgalom nagy elismerést váltott ki a testvérnépek között, hiszen a dánok átengedték a második világháború alatt németeket, a svédek pedig acélt szállítottak nekik a "semlegességük" megőrzése érdekében, megvan tehát az alapja az akár máig is kitartó kollektív lelkiismeretfurdalásnak. Ezzel szemben a norvégok egyből ellenálltak, frissen kivívott függetlenségüket nem akarták egykönnyen adni, de eleinte könnyedén leverték őket a nácik, és jött a megtorlás. A "norvég fiúk" bevették magukat az erdőkbe, és később Angliában kiképzett katonaként rengeteg bosszantó szabotázst hajtottak végre a nácik ellen. Mindemiatt a többiek eléggé felnéztek a norvégokra. A Max Manus című filmet igazán érdemes megnézni.

Visszatérve Hamsunhoz: a háború után bíróság elé került, de már nagyon öreg volt, nyolcvan fölött járt, elkobozták vagyonát, és szellemileg megroggyantnak nyilvánították, bedugták egy pszichiátriára, hiszen mégiscsak egy nagy íróról volt szó, nem akaródzott börtönbe vetni az öreget. Hamsun majdnem annyira gyűlölt figurája lett a norvég közéletnek, mint Quisling. És ez annyira nem múlt el, hogy mikor 2002-ben utcát akartak elnevezni róla, a közfelháborodás miatt letettek erről. A 2009-ben szülőhelyén megnyílt emlékházat is sokan támadják. Quislinget - a nácik norvég kormányzóját - egyébként kivégezték.

Knut Hamsun center Hamarøyben, nordnorge.com

Hamsun olyan volt, mint nekünk Nyírő. Vagy hát mégsem. Hamsun ugyanis már jóval a sörpuccs előtt sikeres, elismert író volt, ezt mutatja a Nobel-díj is. Nyírővel vagy éppen Wass-sal ellentétben nem koccolt le a vereség után, bíróság elé állt. Életének 93. évében úgy halt meg, ahogy kezdte, szegénységben. Az eszméiről azonban nem mondott le, és élete utolsó regényében még megpróbálta elmagyarázni az okokat, s a regényből állítólag ki is tűnik, semmi baj nem volt az elméjével 90 évesen sem, és ugyanolyan fasiszta maradt, mint volt, nem bánt meg semmit.

Hamsun előbb misztikus volt, majd népellenes és végül fasiszta lett - írja róla az Éhség című regény 1963-as magyar fordításának utószavában Hegedüs Géza. A kor magyar kultúrpolitikáját is figyelembe véve (vagyis levonva a túlzásokat) az Éhségben valóban felfedezhetők, ha akarjuk, a csírázó fasiszta gondolatok.

Hamsun egy észak-norvég faluban látta meg a napvilágot, és általában véve szegénységben élte élete első húsz-harminc évét. Többféle fizikai munkát is vállalt, így jutott el Amerikába is, ahonnan visszatérve megírta például az Éhség című regényt, ami meghozta az első igazi sikert az írónak.

Hegedüs szerint a regény témája ellenére (éhség, nyomorúság) nem társadalomcentrikus, nem is naturalista, inkább impresszionista, s mintha mindenütt saját csillogását keresné. Utóbbit már inkább én mondom. Igen, a regény beszűkült, és mindinkább beszűkül, minél éhesebb a főhősünk, a narrátor, az író. A nyomor azonban nem teszi alázatossá, dühödten szitkozódik és pöröl az istennel, amiért ilyen mélyre taszította, s a könyvben nincs egyetlen tiszta szereplő sem, ha valaki nem gonosz, akkor irigy vagy fukar, de legalábbis közönyös. Az emberek iránti megvetés és undor fel-felbukik a sorok között. Az emberek romlottak, és egyáltalán semmi nem hoz menekülést - itt nincsenek fehéren magasló lenyűgöző hegyek, a tél egyenlő a halállal, amikor minden megaláztatást be kell vállalni elkerülendő az utcát, miközben csak egy meleg és csendes zugra lenne talán szüksége, hogy megírja a művet, amiből pénzt csinálhatna és híres lehetne. Becsvágyó és büszke. Mindaddig elhazudja saját helyzetét mindenki előtt, amíg nem jut az éhezésnek arra a fokára, hogy forgácsot rág és a saját ujját próbálja meg lerágni. Hiú, és önismeret helyett csak az önostorozásra képes, miközben apróra megfigyel mindent, és legelborultabb pillanatait is meg tudja örökíteni.

Mégis, Hamsun rövidke regényében otthonosan éreztem magam, mintha zsebre vágott volna, hogy átéljem mindazt, amit ő. Egyáltalán semmit nem titkol, vagy szépít el. Sem az őrjöngéseit, sem a baklövéseit, sem azt, ami miatt saját magát is megvetette. Sosem múló fensőbbrendűségi tudatát jól jellemzi az az epizód, amikor egy szakadt süteményárus öregasszonynak odadobja az összes pénzét jelentő néhány koronát, ami abból származik, hogy rosszul adott vissza neki a szatócs... mivel lopottként tekint a pénzre, így szabadul meg tőle. Hanem amikor már nagyon éhes, felbukkan a süteményesnél, és ahelyett, hogy kérne, egyszerűen elveszi, ami neki "jár". És őszintén úgy tesz, mintha a másik lenne a hülye, hogy nem emlékszik az ő "rendelésére". Minden helyzetet próbál úgy faragni, hazudni, ember oldalába lyukat beszélni, hogy ő jól jöjjön ki belőle, és minden alázatossága merő alakoskodás. Az a fajta ember, akin szegénységében is érezni, hogy ha pénzhez jutna, keményen taposna lefelé, és felfelé, a rang irányába lojális.

Hegedüs Gézának ugyanakkor nem volt abban igaza, hogy Hamsun elhallgatja, a szegények nem tudnak feljebb jutni, mert a tőkés társadalom leküzdhetetlen akadályokat gördít eléjük (és ezért milyen jó, hogy jött a szocializmus). Hamsun maga az Éhségbeli énjével jó példa az állatias eltökéltségre, ami előbb-utóbb eredményre vezet. Még ha közben néhányszor bele is hal.