egotrip

Már a könyvhét óta érlelődik bennem, úgyhogy itt az ideje megfogalmaznom. Ez pedig a kortárs szépirodalommal kapcsolatos. Évek óta állandó jelleggel keresem, kutatom a fiatal kortárs tehetségeket, olyan jó érzés lenne együtt felnőni a jövő nagyjaival, fiatalon olvasni az első műveiket, aztán együtt megöregedni a bölcs, kiérlelt gondolatokban. Ez a fiatal tehetség azonban jól elbújt, és különösen prózában rossz a helyzet. Röviden megfogalmazva, az az érzésem, hogy a történetek hiányoznak. Elolvasok egy novellát, és süt belőle az egotrip. Lehet, hogy otrombán hangzik, de a legtöbb esetben úgy érezni, mintha regényesítgetett naplót olvasnék. És ez azért nem mindig elég érdekes. Persze ez nem amiatt van, mert egyes szám első személyben születnek az írások. Ugyanezt ki lehet helyezni "ő"-be is. Inkább lehet arról szó, hogy a narrátor túlságosan érzelemvezérelt, a tanulságok túlságosan irányítottak, a nézőpont túlságosan szűk, az empátia meg kevés. Az írók annyira szeretnék saját magukat megmutatni, hogy még a lektűrben is inkább ez köszön elő, de főleg a szépprózán. És azt sem mondhatnánk, hogy na de cserébe ad valami mélyebbet, mert sokszor a tanulság lehetőségét is elveszítjük, mert már nem ez a fontos.
Egyébként nálam jobban aligha szereti valaki a posztmodernt például vagy az avantgárdt. És arra sem vágyom, hogy a széppróza ponyvává váljon. A lényeg valahol ott van, hogy miért olyan izzadtságszagúak ezek az éntörténetek, miért hiszi azt mindenki, hogy a kispolgári hétköznapok olyan izgalmasak, hogy ezekre kell minden sztorit építeni.

Mindez egyébként Dunajcsik Mátyás első kötete kapcsán jött ki belőlem. Nagy várakozással szereztem be a Repülési kézikönyvet a könyvhéten, és beleolvasva a versek egészen tetszettek, alig vártam hát, mit hoz a prózáiban. Kicsit kevesebb görccsel ugyan, de tisztán kirajzolódott egy zanzásított napló képe. Nem mondom, hogy tényleg az, vagy hogy ezt csinálta volna, de olyan érzésű volt. Történetek velem, kicsit elmásítva, megszínezve, nekem izgalmasak, de egyik a másik után az olvasónak valahogy nem adnak elmélyülést, nem mozgatják meg a fantáziáját.

Ugyanez a dolog a lírában is megvan. Elolvasom az ÉS-ben megjelent két Pollágh-verset, és nem értem. Ezek a versek nem vezetnek engem sehová, se gondolati, sem idegi-érzelmi, sem spirituális, sem pedig zenei mivoltában. Hevenyészve összedobott szövegkupacnak tűnik, ami nem akar semmit, de szerintem ezt nem engedheti meg a líra, mert még az öntagadásnak is van valamije, bája. Dunajcsik pedig újrafordította Rimbaud híres versét, a Részeg hajót. "Kinek jutna eszébe újrafordítani a Részeg hajó című verset? Neki." Írja a fülszövegben Tóth Kriszta. Csak azt nem írja, hogy minek. Bár a minősítés diplomatikus hiánya is valami. Sajnos az újrafordításban számomra a vers értelme sem jött át, pedig amúgy ismerem, és régebben igen kedves volt nekem a híres-hírhedt francia hármas (Verlaine, Rimbaud, Baudelaire). Egyébként Dunajcsik Mátyás még mindig a legjobbak egyike, figyelni kell az ő műveit, mert ígéretes azért. És meglepően ígéretes még az erdélyi punkból ÉS-ig jutott Szabó Tibor Benjámin. Szépen megírt, valami többet nyújtó novellája jelent meg a múlt heti számban. Nem értem egyébként azt a hype-ot sem, amit Szvoren Edina körül csaptak. Olvastam egy-két novelláját, és félúton meguntam őket. Tallér Edina jóval izgalmasabb, de ő is "naplózik" (még).
A kortárskedvelő olvasó sirámai befejezve :)