A hordozható szűzmária

Az idei könyvfesztiválról igazából mégsem jöttem haza könyvekkel megrakodva, mindössze egyetlen könyvecskére költöttem, mert beleolvasva zseniális mondatokra bukkantam, és mert az írója, Anne Enright már régóta érdekel. A hordozható szűzmária elbeszéléseiből kiderül, hogy az írónő leginkább a karakterek építéséhez ért, de ahhoz nagyon.
Eredetileg úgy terveztem, hogy csak első gyors hangulatkört tartok a Millenárison, kapuzárás előtt nem sokkal odaérve, hiszen fél óra alatt úgysem lehet szétnézni. Ennek megvolt az az előnye, hogy már nem volt tömeg, másrészt a kapuban már nem kértek belépőjegyet, harmadrészt, mert majdnem ottragadtam az európai írók közös koccintására.

A két nagy könyves esemény, a könyvfesztivál és a könyvhét közötti erővonal teljesen megfordulni látszik. Korábban úgy tapasztaltam, hogy a jobb könyvek a fesztiválra jelennek meg, most viszont Enquisten kívül szinte semmi új nem volt. A könyvhétre viszont annál inkább, de erről majd később. Gyorsan végiggaloppoztam, a skandináv fordítók sem jelentkeztek újabb izgalmas könyvekkel a Polar sorozatba, aztán valahogy egy aprócska pultot szúrtam ki, amiről messziről rítt, nagy akciót tart. A Gondolat Kiadó Világirodalmi Sorozatának darabjai kevesebb, mint féláron voltak kaphatók egy darab ezresért, de én amúgy is Anne Enright nevét szúrtam ki először. A gyászoló gyülekezetet már régen el akarom olvasni, ez a novellagyűjtemény jónak tűnt ismerkedésre. És tényleg. Vérbeli female-irodalom, a csípősebb, humorosabb, de lényeglátóbb fajtából.

Maradandóak leginkább azok a darabok lettek, amelyek hosszan, szinte szuggesztíven építenek fel kizárólag egy alakot. Rögtön a harmadik, a Narancszsonglőr például ilyen. Egy ügyetlen-ügyes, kelekótya-okos, vicces-szomorkás emberke története gyerekkorától öregségig, ahogy a furcsa mutatványokat kedvelő fiúból cirkuszi bohóc lesz, majd apa, akit felnőttkorában a lánya már inkább szégyell. Vagy a másik ilyen darab még a Szerencse lánya. Ez egy öregedő nőről szól, aki annyit pasziánszozik, hogy közben véletlenül rájön a számok titkára. Innentől az életét teleszövik a számok, minden létezőhöz köthető egy hármas vagy egy nyolcas, ám ezeknek szigorú rendjük van, ez a rend pedig képes előrevetíteni a jövőt, vagyis szó szerint kiszámíthatóvá teszi. Hozzátartozik, hogy a nő kissé autista módon vonzódik a számokhoz, pontosan tudja például, hányszor szeretkezett életében a férjével, most csak kábé emlékszem, 1200 körül volt, és sorra nyeri a nyereményjátékokat. Élete akkor borul meg, amikor öregecske barátnőivel iszogatva összeismerkednek egy férfival, akinek nem öt, hanem csak négy ujja van az egyik kezén. Valami egyébként kiszámítható dologba, a mátrixba hiba csúszott, és ez végzetesen vonzani kezdi, mert végre valami új, valami kiszámíthatatlan, valami izgalom.

Sokszor lehet kuncogni és kacarászni a történeteken, gördülékenyek és okosak, helyenként talán stílusgyakorlat benyomását keltik, mintha nem lenne kerek az egész, mintha tényleg csak egy dologra figyelne az írónő, és az írói univerzum többi része kitöltetlen marad. De az biztos, hogy aki ilyen novellákat ír, annak akarom olvasni a többi könyvét, A gyászoló gyülekezetet olvasnom kell, nem kérdés többé.