Megint ott vagyok, hogy mire nyújtanék valami reflektet, már vannak ezer mások, akik már minden fontosat, lényegeset elmondtak a műről, és mégsem hagyhatom ki, mert A madárevővel újabb olvasó-fejlődéstörténeti korszakhoz értem, és számos korábbi homályos vonzódást meg tudok magyarázni, ami a déli földrész felé húz.
Egészen magukkal ragadtak ezek a novellák, még ha nem is értek egyet azokkal a lelkes szavakkal, amelyek a lezáratlan történeteket illették. Nekem az sok volt. Egyszer bejön, de mondjuk minden másodiknál, harmadiknál már nem akarok elvágott történetet, mert kielégületlenül hagy. Az olyan történeteknél, mint a Pillangó, teljesen normális, hogy a történetnek nincs vége, nem is kell, tudjuk, hogy miről van szó. Ez a novella amúgy, megjegyzem, az egyik legszebb darab. Ha elemezni kellene, talán ez az egy darab elég lenne Samanta Schweblin kötete csodájának bemutatásához. Teljesen igaz a fülszöveg, a novellák a hétköznapi dolgok történése közben "rémisztő kegyetlenséggel bontják le a valóság falait". Szürreális, varázslatos (mágikusan -ir-realista?) elegye a mesék és a naplószerű történeteknek, úgy tesz, minta az a másik világ is a normális része lenne, nem kerít nagy feneket a dolognak, amikor átevez az ismert valóság határának hártyavékony falán.
Maga a címadó novella is elképesztő a maga elvált szülők és a köztük csapódó gyerek rendhagyó képével, és a kis Teresáról szóló történet, hogy csak a kedvenceimet említsem, ja és hát az Aszfalthoz csapódó fejek autista érzelmi világa a mai sztárgyárba ágyazva.
Sokat adott Samanta abban a tekintetben, hogy kicsit többet megértettem abból, miért kezdem egyre inkább szeretni a dél-amerikai irodalmat, ezt a másféle őrületet. Merthogy őrület van a skandinávokban is, de az rideg és távolságtartó. Ez viszont közel jön, bennem turkál, és csinál valami zsigeri izgalmat, ami már-már szemérmetlen. Ez gondolom csak személyes vonzódás, próbálom megfogalmazni :) Mindez annak ellenére, hogy nem tudok spanyolul (most már egyre inkább úgy érzem, kellene), és csak fordításból olvasok. Jól emlékszem egy-két tini(korai)kori latin-amerikai olvasmányra, volt például egy Mexikói szeretők (?) [Megtaláltam/eszembe jutott két nap múlva, az író Alain Bosquet, a címe: Mexikói vallomás] című, majd valahogy felkutatom - nos annak a könyvnek fülledt világa jól belém égett, valahogy az érzést nem tudom elfelejteni, a rettentő hőségben olvadozó bőr, a koszos patkányok, a vér, a sós izzadtság, a végzetszerűség elegyének szagát. És valahol az összes többinek (Cortázar, Borges, Bolano, Schweblin, Márquez, Llosa...) is ehhez az érzéshez van köze, és nagyon emberinek érzem. Ahogy a festmények közül a legemberibbnek Frida Kahlo műveit.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése