Ha szeretnék valakinek mutatni valamit a múltamból, amiből ráérez a környezetre, amiben felnőttem, és éltem közel húsz éves koromig, akkor megmutatnám neki a Fishtankot.
A szürke panelházak között kiégett fű, betonjátszótér, lődörgő fiatalok, utcagyerekek, kutyát sétáltatók, az ablakon kibömbölő zene visszaverődik a párhuzamos házakról, unatkozó emberek, olcsó piák, a legnagyobb valami a város szélén fekvő tónak nevezett pocsolya, és hírszámba megy, ha megjelenik egy ló méretű állat, mondjuk egy ló a környéken, mint egy idegen test, nem oda való, egy másik világból érkezett, fura szaga van, egészségesebbnek tűnik, mintha élne, de idegen.
A dühös kamaszkor, sőt a felnőtté válás elkeseredettsége ezeken a helyeken, és még valami, ami fontos, az első igazán szerelem, amitől bizseregni kezd minden.
Az egy után nincs kettő, itt legalább biztos nincs, pedig hát itt ismerni mindent, nézd még egy üres lakás is van, csak mert. Az elpusztíthatatlanság tombol az erekben és gyűlöli az anyát, akin látszik, hogy már nem elpusztíthatatlan, és már nem is hiányzik neki a kettő az egy után, egyenesen nevetségesen nyavalyog az a másik korosztály.
Amikor ölni kellene, szerencsére nem sikerül, és bármikor elmehetünk Afrikába óvónőnek, bah.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése