Begépeltem az egyik novellát a Szarajevói Marlboro című kötetből. Nem igazságos a választás, de kedvelem ezt a darabot, hát ezért. Pedig ismerni kellene az összest ahhoz, hogy az érzékenység és a kegyetlenség egyensúlyba kerüljön.
Az emberek patetikusan halnak meg, azt akarják, hogy hibásnak érezd magad, Palach leönti magát benzinnel és elég, a másik még nyolcvanévesen is lélegezne, a gégéjéből kiáll egy csövecske, a család a várószobában szipog, a kórházak tele vannak olyanokkal, akik megragadják a lelküket és kapaszkodnak belé, ahogy az asszonyok kapaszkodnak a pékség előtt a kenyérbe, miközben gránátok záporoznak körülöttük. Végül persze akad valami pléboj a dolcsevitában, aki állítja, hogy az öngyilkosság az egyetlen filozófiai kérdés.
Vízhordásból jöttünk éppen, amikor elkezdődött a lövöldözés. Beszaladtunk a legközelebbi toronyházba, a folyosó már zsúfolva volt. Ivanka nekitámaszkodott a falnak, letette a kannákat, én az enyémeket kézben tartottam, ő rágyújtott, mindent megremegetett a robbanás, az emberek a padlóra zuhantak, aztán egymás után fölkeltek. Ivanka nem kelt föl. Nem láttam rajta vért, gondoltam elájult az ijedtségtől. Fölemeltem a fejét, furcsán fityegett, mintha gumiból volna a nyaka. A blúza tele volt a mennyezetről hullott porral. Lesöpörtem a kezemmel. Fehérköpenyes fiúk futottak oda, Kafka-arcú srácok, megpróbálták kitapogatni a pulzust, hosszan és odaadóan kísérleteztek, mintha zongorán játszanának. Néztem, hogy táncolnak az ujjaik Ivanka nyakán, méregbe jöttem, szerettem volna, ha abbahagyják, de sokan voltak ott, nem szóltam semmit. Gondolom, féltékeny voltam. Hordágyra fektették és elvitték. Egész idő alatt senki sem szólt hozzám.
Az emberek szétszéledtek. Egyedül maradtam négy kannával. Fölemeltem az enyéimet, mindkettőből folyt a víz, mint a dubrovniki kőfiúkból. Az ő kannái nem lyukadtak ki. Fogtam őket és kimentem. Gyönyörű tavaszi nap volt, már nem hallatszott lövöldözés. Megtettem azt a harminc lépést a mi toronyházunkig, és egyszer csak megkívántam a sétát. Megfordultam, és elindultam visszafelé. A rakparton két katona futott, a Képzőművészeti Akadémia előtti gyepen gyerekek fociztak kiskapura, az egyik rosszul kezelte a labdát, kivártam, hogy röptében megüssem, ne menjek egyenest a Miljackára. A Két Halásznál találkoztam Tadijával, kérdezte, hol voltam, mikor a gránátok zuhogtak, féltem, hogy Ivankáról fog kérdezni. Leültünk a falra a kávézó előtt, késsel kettévágott egy cigarettát, magának a filter nélküli részt tartotta meg. Wittgenstein rettegett az őrülettől, mondtam neki, azért lett filozófus, nem emlékszem már, mi akart lenni eredetileg – kertész vagy ilyesmi. Tadija megvonta a vállát, és kifújta a füstöt, az ajkán, mindjárt a parázs mellett, egy lázkiütés volt.
A temetés gyors volt és felületes. Kimentem a piacra, az ócska cipők és méregdrága marhahúskonzervek között sárgarépa-, repce- és salátamagot találtam. Vettem pár zacskóval, és mellékutcákon, ahol senkivel sem találkozhattam, hazamentem. Még nem száradt meg a ruha, amelyet Ivanka tegnapelőtt kimosott. Belefúrtam a fejem a nyirkos fehér ingbe. Érdekes, süt a nap, mégsem szárad meg semmi. Jólesően lehűtöttem az arcomat, és eltűnődtem: Hérakleitosz a saját rovására tréfálkozott, Zenón az egész világot ugratta. Platón embernek öltözött transzvesztita volt, Szókratészt meg kellett ölni, nehogy előadást rendezzen a saját halálából. A filozófia, ha helyesen fogjuk fel, egyfajta videojáték. Visszatettem az inget a kötélre. Az arc nem hagy nyomot a szöveten.
A kislányokról hónapok óta nem hallottam semmit, nem tudtam, hogyan fogom értesíteni őket, hogy meghalt az anyjuk. Nem illő, hogy úgy gondolnak rá, mint aki él, mint akinek csomagot kellene küldeni, mint akire gondolni kellene, legalább elalvás előtt. Tudniuk kell, pár percig gyászolni, aztán végleg elfelejteni. Egy élettel és egy gonddal kevesebb.
A víz napokig kitartott, úgyhogy nem kellett kimennem. Ültem az asztalon, az ablak mellett, és néztem lefelé, a betonlapokra, amelyek között, ha jobban odanéztem, kisarjadt a fű. Kihajolhattam, amennyire csak akartam, a szívem nem vert gyorsabban. Áldott szabadság, nem kell üzeneteket firkálnom, vesződnöm, magyarázkodnom. A világ megszűnik a ki nem mondott szavakkal.
Az éléskamrában találtam virágföldet és könnyű, fehér műanyaghab dobozokat, körülbelül akkorák, hogy el lehetne temetni bennük egy patkányt. Összekevertem a virágföldet a játszótér sovány talajával, volt valami hipnotikus abban, ahogy ujjam a nyirkos, sötétbarna porral érintkezett. Képes lettem volna órákig simogatni, nyomogatni ezt a földet. A földre felváltva rászórtam a magokat, aztán megjelöltem a dobozokat. Az ablak alá tettem mindet, és meghintettem vízzel. Úgy rémlik, egy könyvben olvastam, hogy Wittgenstein mégsem kertész akart leni, hanem aeronauta. Az pilóta, vagy valami más? Visszatértem az ablakhoz, és megint békésen nézegettem lefelé. Elég volna elhinnem, hogy kanárimadár vagyok. Senki nem fogadná el, hogy kiugrottam, miután bevetettem a földet. Már látom is, hogyan suttogják ijedten, hogy valaki „kiugrasztott”. A sárgarépa, a repce meg a saláta soha nem kelne ki.
Nem megyek ki a temetőben, mondtam Tadijának, mert túl sok ott a friss sír. Olyan közönséges egyenként megkerülni őket. Elővett egy cigarettát, elosztotta, és nekem adta a filter nélküli részt. A lázkiütése hetek óta nem múlik, és nehezére esik rövid csikkekkel bajlódni. A zsebembe dugtam a részemet, későbbre. Rám nézett, és megvonta a vállát.
Andro atya értesítette a kislányokat, hogy Ivanka meghalt. Kérdezik rólam, nem tudom, mit válaszol nekik, akárhogy lesz, tudniuk kell, hogy jól vagyok. Könyveket lapozgatok, olvasok, és várom, hogy kikeljen a sárgarépa, a repce és a saláta. Az embert a kíváncsiság élteti. Ez a legjobb és a legtisztességesebb. Minden más csak hazug hízelgés idegen könnyeknek. Camus melodramatikus magyarázatokat keresett és talált. A következőképpen áll a dolog azokkal, akik nem szokványos halállal halnak meg: átvágott erekkel végzik a nők és a homoszexuálisok, golyót röpítenek a fejükbe a katonák és a gorombák, tablettával végzik a színészek és a romantikusok, szíven lövik magukat a gyámoltalanok és a neurotikusok, felakasztják magukat a tájékozatlanok és a pervertáltak, hídról ugranak fel a nagyravágyók és a gyenge jelleműek, háztetőkről és magasabb emeletekről ugranak a kétségbeesettek és a teoretikusok.
Elsőként a repce csírázott ki, aztán a saláta, végül a sárgarépa. A levélkék zsengék, mint a maszületett csecsemő pihéi. Megöntöztem őket, és elmentem Tadijához a kórházba. Az orvosok nem tudják, mi baja, a felére fogyott, és a lázkiütés sehogy sem múlik az ajkáról. Megkínáltam cigarettával. A padon ültünk, a klinika előtt, a zsebéből elővett egy bicskát, megfelezte a cigarettát, és a filteres végét nyújtotta nekem. Megszokta, mondta, már nem zavarja. Ültünk és füstölögtünk, beszéltem neki a repcéről, a salátáról és a sárgarépáról, ő meg azt felelte, most már egészen biztos benne, hogy Wittgenstein aeronauta akart lenni.
Elsőként a saláta érett be, leszedtem két fejet, megmostam és megtisztítottam, újságpapírba csomagoltam, és kivittem a piacra. Az első asszonynak odaadtam két cigarettáért. Mindenki furcsán nézett rám, egy bizonyos Cigo azt mondta, két doboz cigarettát is adott volna a salátámért. Rendben, de annak az asszonynak nem volt két doboz cigarettája. Cigo káromkodva otthagyott.
Kihúztam és megmostam három egészen kicsi, még éretlen sárgarépát. A másik zsebembe betettem a két cigarettát, és elmentem a kórházba. Az orvos, szinte félénken, megkérdezte, kim volt nekem Tadija. A barátom – és nem volt, hanem ma is az. Tudom, hogy az, de meg kell mondanom, hogy többé nem beszélgethetnek, felelte az orvos, és kezet nyújtott. Semmi baj, mondtam neki, elővettem a cigarettákat meg a sárgarépákat, ez a magáé, mert gondoskodott Tadijáról. Összerezzent, és visszakapta a kezét. Elmosolyodtam, és mondtam, fogadja csak el. Bocsásson meg, fáradt vagyok, felelte, és elvette a három sárgarépát meg a két cigarettát. Minden rendben lesz, mondtam neki, megfordultam, és lementem a lépcsőn. Lent voltam már, amikor megéreztem a kezét a vállamon. Kimentünk, leültünk a padra, megkínált cigarettával, a másikat a saját szájába tette. Így ültünk ott, miközben véres fehér köpenyekben szaladgáltak körülöttünk. Rák volt, tudja, mondta végül. Semmi baj, mondtam megint, és elmeséltem neki az elejétől, hogy volt a magokkal, a földdel, a fehér műanyaghab dobozokkal és a csírázással. Könnybe lábadt szemmel nézett rám, és bólintott. Tényleg fáradt volt.
A saláta, a repce és a sárgarépa egyre jobban nőtt. Pihentem az ablak mellett, a fű a betonlapok között már kiszáradt, közeledett az ősz. Hamarosan le kell szüretelnem az egész termést, nehogy elrohadjon a földben. A fehér dobozok üresen maradtak. Nem könnyű megszabadulni a fölösleges dolgoktól.
Miljenko Jergović: Szarajevói Marlboro
Jelenkor Kiadó Pécs, 1999 78. oldal
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése