Mindjárt ahogy bementünk a tekintélyes és emberektől hemzsegő épületbe, Helena Blomqvist kortárs művein kellett végigszenvednünk magunkat. Nem igazán fotográfiáról van szó, utólag nem is értem, mit kerestek ott azok a képek. Festményméretű, és leginkább a festészettel rokon művészetről van szó. Blomqvist előbb apróra elkészíti a maketteket, az összes kis apróságot, aztán beállítja őket, lefotózza, és kiretusálja photoshopban, ahogy neki tetszik.
Nem tetszett. Nem csak arról van szó, hogy a képei nem könnyűek, azért láttam már sokkal megrendítőbb képeket is. Hanem az, hogy a képek betegesek, egyformán azok, és a belőlük visszatükröződő alkotói lélek visszataszító.
A kis képen nem látszik annyira jól, az üveges, pupilla nélkülivé satírozott szemek, szétblurölt élek, habos szoknyák, eh nem lehet elmondani, hogy miért, de ezek semmi mást nem sugallnak, mint "hé, ide nézzetek, beteg vagyok!".
Majd egy szinten Steve Shapiro és André Kertész - kortársak, de gyökeresen más lelkű művészek. Shapiro terepe a celebek világa volt, André Kertészből ellenben kijött egy szociálisan érzékeny alkotó is Párizsban, engem legalábbis meglepett a lenti kép. Volt néhány újdonság, de még mindig fájdalmasan kevés az a kép, amit Kertésztől kiállítanak. Pedig a "semmiségekről" készült képei talán a legérdekesebbek - szerintem.
És akkor végül, a legfelső szinten eljött az, amiért igazán érdemes volt a Fotografiskába menni. Az August Strindberg egész életét, életművét bemutató tárlat. Strindberg a svédeknek kábé olyan, mint nálunk Petőfi. Mindenki ismeri, de nagyon eltérően viszonyulnak hozzá. De inkább volt Jókai kortársa...ugyanakkor, még mindig gondolkodom azon, volt-e abban a korban hasonló alkotónk, mint ő, Strindberg.
Miközben nálunk forrott a romantika (és ó, Petőfi szelleme máig kísért, mint etalon), Strindberg nem kímélte a népet, igazi kísérletezőként belefogott mindenbe, úttörő módon őrült volt, kilógott a sorból, és közben nagyon tudatosan építette az "imidzsét". Rengeteg önarcképet készített és készíttetett magáról (ez egy olyan kiállítás volt, ahol semmit nem lehetett felfogni a kísérőszöveg nélkül, például, hogy miért van 30-40 nagyjából egyforma Strindberg portré az elején). Csak szemből engedte magát fotózni, és jellegzetesen felfésülte a haját, mintha a fej méretét kicsinyelné. Minden képen, még a viszonylag spontánnak tűnő öregkori utcaképeken is megrendezett mindent.
Épített színtereket is, lakásban berendezett színpadképet fotózott, ami az akkori technológiának megfelelő hosszú záridők miatt azt követelte a színészektől, hogy álljanak mereven bele egy mozdulatba.
De nem ez volt a legérdekesebb, hanem az, ahogy Strindberg a tudományhoz, mint lélekhez, spiritualizmus (igen!) állt. Kritizálta a fotósokat, akik folyton a legjobb, legtökéletesebb képre törekednek, és közben elfeledkeznek a lélekről, az jóformán nem is érdekli őket. Strindberg nem csak az általunk látottak megörökítésére használta a fotografikát, de olyan eszközt is látott benne, amivel az általunk észlelt valóság mögé nézhetnénk. Fogta a kristálylemezt, és kamera nélkül kiállt vele az éjszakába, és a csillagok felé tartotta néhány percig. A kép sikerült, millió fénypontot láthatunk rajta. Strindberg győzött, szerinte a kamera csak olyan, mint az emberi szem, torz képet ad a világról, márpedig őt az izgatta, milyen lehet a világ egyébként. A kristálylemezre közvetlenül létrehozott kép, a rajta látható hemzsegő mindenség szerinte bizonyította azt, hogy nem azt látjuk, ami van.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése