kötelezoo

Örömmel észleltem nemrég, mintha megindult volna valami közbeszéd a kötelező olvasmányok körül. A fő kérdés persze az, hogy a kötelező olvasmányok hozzájárulnak-e ahhoz, hogy a gyerekek megszeressék az olvasást (művelődést). És hát ez nem most kezdte el izgatni az embereket. Számomra érdekesebb annak most felmerült feszegetése, a kötelező olvasmányok hogy hatnak a gyerekre, nem kellene-e valahogy okosabban, értőbben összeállítani az olvasmányokat, illetve mennyiben tehetők az olvasmányok, mint ingerek felelőssé bizonyos lelki folyamatokért?

José González mondta azt a róla készült filmben, hogy a hangulatunkat meg tudjuk változtatni. Kezdjünk csak el tele szájjal mosolyogni, és észre fogjuk venni, hogy egyszerűen ettől megváltozik a hangulatunk. Ezután felteszi a kérdést, mégis mi történik azzal, aki egész nap mondjuk melankolikus zenéket játszik (és hallgat) - mint például ő is.

Visszatérve a könyvekhez, mi történik akkor, ha az embergyerek első olvasmányai a jó folyamatos bukását mutatják? Az igazságtalanságot, a kiszolgáltatottságát annak, aki tiszta marad? Itt egyáltalán nem erkölcsről van szó, hanem arról a korról, amikor a gyerek viselkedési mintái erősen meghatározódnak. Érdemes jót tenni? Érdemes az igazságot mondani? Érdemes egyenesnek lenni? Jó-e lopni, vagy az valami rossz dolog? De ilyen gondolatok is: ha megbetegszem meghalok? Az első kötelező olvasmányunk a Kincskereső kisködmön volt. Nem tudtam mi az a torokgyík, 8 éves voltam. De akárhányszor fájt a torkom (és a mandulám miatt ez gyakran előfordult), mindig féltem attól, hogy most meg fogok halni. Annyira talán nem volt erős ez a félelem, hogy a szüleimnek elmondjam, de jól megágyazott bizonyos paráknak, ez sajnos mai napig bizonyos. A Kincskereső emléke valami sötét, rossz dolog, ami bár ne történt volna meg soha, bárcsak ne is kellett volna elolvasni. Szerencsére ezzel egy időben a szüleim a kezembe adták a Nils Holgersont is, és inkább ez kezdte el formálni azt, amilyen lettem.

Volt még több nyomasztó könyv is, és olyan is, ami egyáltalán nem érdekelt. Bármennyire is eklektikus ízlésem van ma, és falom a szépirodalmat, a tanároknak biztos elkeserítő lehetett, de a legjobb kötelező mégiscsak a Robinson Crusoe volt, sajnos már csak középiskolában, de annak körbekölcsönzött példányát szó szerint széjjel tépték az osztálytársaim. Ebből nem kellett senkinek a kötelezők röviden. Viszont semmire nem emlékszem az Egri csillagokból, a Kőszívű ember fiaiból, a Légy jó mindhaláligból, ezzel szemben egészen sok mindenre a Nils Holgersonból és a Tüskevárból (vagy éppen a Kőoroszlán tibeti mesékből).

Ezek persze személyességek, és csak azért vettem elő, mert a múlt heti ÉS-ben TGM épp erről a témáról ír. Bizonyára eljutott hozzá a kötelezőket kritizáló szöveg, és sikerült igazi sznob csőlátó módjára reagálnia rá. A hangsúlyt ő arra tette, hogy a kritizálók fő érve, a gyerekek nem értik meg mondjuk a Kőszivű ember fiait. Mármint egy Jókait - hangsúlyozza ő. Mintha Jókai neve egyet jelentene azzal, hogy irodalom értelmi fogyatékosoknak. De TGM értelmi fogyatékosnak szeretné láttatni a kritizálókat is, az ilyen cikkek íróit, akik jaj egy vesszőt vétettek, vagy jaj, tényleg le merték írni, hogy a gyerekeket nem érdekli, és hogy életszerűtlen. Pedig tényleg az. Ha megkérdezzük magunktól, mi a fontosabb, hogy a gyerek eligazodjon a ma világában, hogy pozitív és a maga módján sikeres legyen, vagy hogy a nemzeti büszkeségeinket mindenképp olvassa, akkor melyiket választanánk? Mit mond egy gyereknek vagy serdülőnek egy Kőszívű ember fiai? Elárulom, semmit. Talán van néhány százalék, akit érdekelni fog, de ők amúgy is el tudják olvasni, ha akarják. A gyerekek nem azért nem fogják megérteni, mert értelmi fogyatékosok, hanem azért, mert egy nagyon távoli világból szól, és olyan dolgokról, amihez a gyerekeknek még vajmi kevés közük van. Meg kellene érteni, hogy a gyerekek világa nem egyenlő a felnőttek világa kicsiben. Minden életszakaszban más érdekli az embert, és attól nem lesz jobb vagy rosszabb egy olvasmány, ha hosszabb, rövidebb, régibb, újabb, a lényeg az volna, hogy olyasvalamit adjon a gyereknek, ami az adott életkorban fontos, a gyerekek szivacsok, nagyon sokat tudnak tanulni, hát kihasználhatnánk ezt.

A magyarok a legpesszimistábbak a világon, pedig nem a magyar lakosság a világ legrosszabb helyzetben lévő népe. És ebből rengeteg bajunk származik. A mélyszegénység továbbörökítése, a betegeskedés, a lemondás, a továbbtanulás, az élethosszig tartó tanulás hiánya, a kevés gyerekszülés, a válások, deviancia és így tovább. Ezek mind eredeztethetők abból a lelki beállítottságból, ami itt a lakosság igen nagy részét jellemzi. A többieknek meg valószínűleg, még ha ők maguk optimistábbak is, jobb lenne optimista környezetben élni, mint hugyos szélbe vigyorogni. Ez jó magyaros volt, nem? Talán még nem készült olyan publikáció, ami azt kutatná, van-e oksági összefüggés, ráadásul ez elég nehezen mérhető, mert elég távol  esik egymástól időben a kettő, a korai kötelező olvasmányok és a pesszimizmus kialakulása (vagy éppen a korrupció, a halogatás "intézményei"-nek adaptálása). Fontos, hogy később már nincs gond az olvasmányokkal, már magunk választunk, és már eléggé megértünk arra, hogy az információkat szűrjük, és nincs is kényszer, hogy márpedig el kell olvasni, és még felelni is kell belőle.

TGM írása ott válik nevetségessé, amikor végre kibukkan a számára lényeges pontra, hogy a kötelezők (mint valami dicső korból itt maradt minőség utolsó mentsvárai) nélkül nem értjük meg a világot, hogy még valami más is van körülöttünk (bár nem mintha ezt más olvasmányok ne tudnák megtenni a mostaniakon kívül), és akkor idézem:

"Ámde az Antigoné és a Kincskereső kisködmön érthetetlen. Ez azt jelenti, hogy az életünk érthetetlen, mert ez utóbbit csak belőle kilépve szemlélhetjük. Erre szolgálna az ismeretszerzés: hogy a "máskor" és a "másutt" megadja nekünk az emberi állapot birtokba vételéhez szükséges distanciát. Ennek a távolságnak híján - s ezt a távolságot segít létrehoznunk a történelem s az őt szolgáló filozófia, antropológia, történelemtudomány, filológia és a többi - nincs semmink..."

Szóval kedves 8-14 évesek, hajrá filozófiát tanulni, akkor majd könnyebb lesz! Megjön a distancia(sic!). De komolyan, nem tűnt fel senkinek, hogy mekkora ordas baromság ez amellett, hogy a stílus visszataszítóan pökhendi és "fentebb". TGM-nek a saját maga körül rótt körök közepette kiment a fejéből az az apróság, hogy ez az egész gyerekekről szól, és nem 70 éves filozófusokról, akik már csak a munkájuk miatt is semmi mást nem csináltak, csak olvastak vagy ötven évig.

És akkor a végén, mint már oly sokszor, citáljuk ide a skandinávokat mintaként. A dánok képesek voltak arra, hogy egy tíz éve megjelent, először botránykönyvé minősített és betiltott könyvet végül mégis elővegyenek, megértsenek, és kötelező olvasmánnyá tegyenek! Nem kellett hozzá egy emberöltő, csak társadalmi párbeszéd, és az intézmények is meghajoltak, önkritikát gyakoroltak, pár év volt, és most már mindenki olvassa Janne Teller Semmi című regényét Dániában. Meglehet, nem azért, mert Janne Teller könyve igénytelen bulvártermék, hanem azért, mert képesek voltak arra a szellemi fejlődésre, hogy valódi igényekre adjanak válaszokat az iskolák.