A tetteink beszélnek

Minden a skandináv irodalommal van most tele (nagyon helyes), de a merítésből a finnek rendre kimaradnak. Persze ők már csak nyelvüknél fogva sem skandinávok, mentalitásuk viszont elég közel áll a többi a szomszédhoz, és írásuk is.

De ez az elkülönülés is lehet az oka, amiért itthon egyáltalán nem övezi olyan nagy népszerűség a finn írókat, mint a skandinávokat egyébként, valahogy igen kevés fordítás születik, a finn kultúra pedig nehezen megismerhető, nem tudnék egyet sem mondani, akit jaj, fordítsanak már le, talán Bo Carpelant, de hát ő svédül írt (miként a finn írók közül sokan, és a svéd hivatalos nyelv is Finnországban).

Az viszont már meglepő, hogy úgy tűnik, az egyetlen felnőtteknek szóló, magyarra lefordított új finn szépirodalmat mintha nem értenék. A Legtávolabb a haláltól például zavaros, a karakterek nincsenek jól bemutatva, azt sem tudjuk hol vagyunk, kusza a sztori  - mondják róla. Nem tudok egyetérteni, mert én az elejétől fogva mindig tudtam követni, teljesen értettem, és együtt éreztem a szereplőkkel, és csodálatosnak tartottam a gesztust, amiért a könyv megszületett. A váltakozó naplóbejegyzések azért nem jelentenek szerintem akkora szellemi megterhelést. Lehet, hogy egyszerűen csak odafigyeltem, és nem próbáltam meg úgy olvasni, mint egy most oly divatos krimit, vagy egy kalandregényt? Ha már valaki tollat ragad, és publikál is kritikát egy olvasott helyen, akkor megtehetné, hogy az ismeretlenebb szerzőknek kicsit utánajár. Ez most ráadásul nem is túl nehéz feladat, mert Elina Hirvonennel több interjú is készült, és sokat elárult a könyv keletkezésének hátteréről. Szerintem ez egy szép  munka, skandinávosan elvarratlan, skandinávosan szociálisan érzékeny, nem szépirodalmi csúcsteljesítmény, inkább megregényesített krónika, de sodró, és nagy lelke van.

Amit adott a könyv, az egy új Afrika-szemüveg. Még sosem láttam ilyennek, és igaza van az írónőnek, a sztereotípiák túlságosan elhomályosítanak mindent, és nagyon keveset tudunk arról a valódi életről, ami létezik, hogy a hírekben látott szörnyűségek mögött milyenek a hétköznapok, milyenek a kapcsolatok, vajon miért lett ilyen minden, vajon mit teszünk mi, nyugatiak velük (nem, nem értük), hogy vajon mi értelme a segélyeknek, és vajon miért telepedünk ennyire rájuk, és hogy jobb lenne nekik nélkülünk. Ezek merültek fel bennem, és nem hiányzott ehhez, hogy elmesélje, Esther hogy néz ki azon kívül, hogy magas, vékony, és fekete, vagy hogy Paul milyen pasi. Egy adott helyzetben ismerjük meg őket, és a visszaemlékezéseiket. Csupa szubjektum, csupa szemüveg. Csupa olyasmi, mintha én elmesélek neked valamit, vagy te nekem. És megtudom, ki vagy. Anélkül, hogy pszichoanalízist gyakorolnánk. Az (elbeszélt) tetteink beszélnek - még ha ez sokak számára rühellt közhely is.

Zambiában vagyunk, számunkra elviselhetetlen. Egy igazi afrikai falu, még látszólag minden jó, és mindenki szeret, az első menstruációig. Aztán férjhez adnak. Ha túl szép vagy, akkor pokol az életed az erőszaktól, a verésektől, a falusiak babonás félelmétől, pokollá teszik az életed - érzi a teljesen más kultúrkörből jött olvasó. A város, szipusok, kamionsofőrök, akik aprópénzért az út szélén álló apró kislányokat dugnak meg, fehér intézetvezetők, akik eladják a gyerekeket, gyerekek, akik egy rezdülésből felismerik a bajt, és menekülnek, mint a megriasztott gazellák, át a kerítésen, ki az utcára, csak el ne kapjanak. Tisztességes fehér család, akit fejbelő a saját szakácsuk, mert kétségbeesetten kell a pénz a gyereknek gyógyszerre. De a gyerek végül elmegy egy kamionsofőrrel. Zárod az ajtókat, az ablakokat, mindig résen vagy. És mégis szép a naplemente, és mégis muszáj szeretni a megszülető gyereket, csak már ki nem lehet lépni a testből, elhagyni ezt a sokszorosan megnyomorított anyagot, most már fáj minden ütés, és most már van félelem és féltés. Most már túl közel került a halál.

Ehhez képest a Hogy ő is ugyanarra emlékezzen (a címek furcsák, de fontosak. A legfőbb szándékról szólnak, ami mindent áthat a könyvben) nem ilyen fajsúlyos, a feszegetett problémái kicsinyebbek, családibbak és családiasabbak is. Ennél fogva nagyobb az érzékenység, máshol van az ingerküszöb.

Nagyon érezhető, hogy a másik írása idején Elina főleg verseket olvasott (gondolom jó adag Eeva-Liisa Mannert), emez könyv nyelvezete kevésbé áramló és képies. A Hogy ő is.. még egy kezdőbb regény volt, a második pedig már majdnem kiforrott. Én nagyon örülnék, ha Elina meg tudná valósítani a történetmesélésnek ezt a krónikás, de lírain megírt válfaját. És remélem, hogy meg tud maradni ilyennek, hogy nem akarja az objektivitás látszatát kelteni. Nekem az ő szemlélete sokat segített, például újra kedvem volna írni.