Panelnyomor lengyelül

Faluról városszéliesedő emberek, bizonytalan talajra épült telepek, nagy reményeikbe fulladt munkások, akik a semmi elől alkoholban oldják fel magukat, a testüket, az agyukat, szipusok, az ügyeskedők és követőik és a lúzerek gyerekeinek kasztja, a munkahelyek, ahol csak a kapcsolatok és a rang számít, összezárt családok, akik nem bírják egymást nézni évtizedekig. Azzal a szándékkal vettem magamhoz Joanna Bator könyvét, hogy a Homokhegyből megtudom, a hasonló örökségből hogy vezetett az út egy más lengyel és egy más magyar irányba. Erre nem kaptam választ. Arra annál inkább, hogy mit jelent ez a hasonló örökség.

Homokhegy (Piaskowa Góra) panelházai  egy egyébként létező kisváros, Wałbrzych szélén lévő homokdombra épültek, betonból öntött szalagház a dombon, amit addig a nyírfák uraltak. Ez máris stimmel, a '70-es évek végén a mi kisvárosunk szélén is épült egy telep, a mi telepünk, ott, ahol a korábbi térképek sűrűn szedett vízszintes vonalkákkal és néhány nádbuzogánnyal lápot jeleztek. Mindennek megvoltak a következményei a házakra nézve a későbbiekben, ott és itt is. A lengyel lakosok a háború után költöztek a városba - stimt. Különbség viszont, hogy a lengyelek a háború után elűzött németek otthagyott házaiba költöztek be, és úgy tűnik, a németek emlékét képező pedáns házak és kertek az idővel tönkremennek, a benne lakók sosem teszik igazán magukévá a helyet, a szekrényben egy zsák cukor, összecsomagolt holmi, hátha megint menni kell, a földet nem művelik, a kert elgazosodik, a házak  belesüllyednek a porba.

Aztán a hetvenes években elkezdtek épülni a panelházak és telepek, amelyből a munkások és családjuk számára kiutalták az egyébként teljesen egyen, ugyanakkor számos építési hibától hemzsegő lakrészt. Már ekkor elkezdett szövődni a bóvlival kötött barátságunk. A munkások pedig nagyon várták ezt a saját lakást, ez volt a záloga mindennek, annak, hogy most aztán tényleg minden jobb lesz. Mindenkinek jut majd, és egyenlő alapról, sőt érdemei mentén ismerik el az embert, ezért igazán megéri pedálozni! Munka után és szabadidejükben az épülő házak körül sétálgatnak, és nem győzik tépni a centit. Legalábbis Stefan Chmura így gondolkodik.

Aztán mégiscsak eljön a pillanat, átemeli Jadziát a küszöbön, és ezek után csak a nagymama lakik vidéken, a parasztházban, a család pedig fent a 9. emeleten. Majd elkezdik várni a következő kiutalásokat, a telefont, a kispolszkit. Ezek azonban nem jönnek el. Várakozás, évekig tartó várakozás, miközben az egyetlen lehetőség ez a csüggés az állam emlőjén, mert semmi nincs azon kívül. 

egy kép a mai, valódi homokhegyi lakótelepről, fotó Google

Álljunk is itt meg egy pillanatra. Minden, ami történik később, ehhez a miliőhöz tartozik, úgy kavarog itt minden, mint egy felmosóvödörben, amit mocskosan ott felejtettek hetekig, a szürke rongyok pedig bűzössé áznak benne. Valahogy ilyen az is, ami a lakókkal történik, és az az igazság, hogy igen, ez történt nálunk is, de az egy-két esettől eltekintve az egészet még sosem láttam ennyire abszurdnak, már-már szürreálisnak. Az emberek alig várják, hogy a saját maguk urai lehessenek, vagyis beköltözhessenek a panelba, kiszakadjanak az addig sorsként kezelt szegénységből, az öregek jelenlétéből, és alig várják, hogy befészkeljék magukat egy izolált életbe, és csak hétvégi ebédeken találkozzanak az öregekkel, akikkel nem igazán tudnak miről beszélni, akiknek az életéről annyira keveset tudnak, mint később a saját gyerekeikéről, akikkel az 50 négyzetméteren éltek összezárva. Egy atomizált család néz egymással farkasszemet, ami az évek, évtizedek alatt kicsinálja őket. Ráadásul kiderül, hogy ez nem csak egy lépcsőfok volt a még teljesebb, jobb élet felé, hanem ez volt a végállomás, egy túl korai végállomás az aktív élet küszöbén, amikor még duzzad az ambíció, de innen már nincs felemelkedés, ezt osztotta a rendszer, a bánya pedig nem örök, csak az jutott előre, az az egy-két ember, aki jól smúzolt. A beavatott bányászok rendjébe tartozók egyre kevésbé találják helyüket, pedig az életüket áldoznák a kemény munkáért, de ez egyre kevesebb van (nálunk gépszerelők rendje volt), aztán már a hatalom is egyre messzebb kerül, azok a bizonyos egy-kettők is eltűnnek, elköltöznek,mint menekülő patkányok a süllyedő hajót elhagyják a telepet, a kisváros magára marad, és csak néhány élelmes vállalkozó, aki ösztönből jól ismeri fel a piaci réseket (Kazimierz bácsi) indítanak céget, ahol elhelyezkednek munkavállalóként a bányászok feleségei, és már többet keresnek, és felülkerekednek, már nem csak a konyha az övék, a kétszobás lakás egyre több pontját elfoglalják, hogy a bányászférfinak már csak a fotel marad, a tévé előtti fotel, ahol a világ száz csodájára mered, és az ágy mögé dugott piából szlopál. Egyetlen boldogsága pedig a nagyotmondás, és az ivócimborákkal tartott közös piálás.Tragikusan ismerős ez.

Az (el)vágyakozás az asszonyban, Jadziában mindig megvolt, ez táplálta egész életében, "a külföldi" eljövetelének pillanata, mint egy jóvátétel minden addigiért. Ő maga a középszerűnél is középszerűbb, és kiválóan illik az elhízott, ritkás hajú, tisztaságmániás, szomszédokat, kollégákat, rokonokat gyűlölködő, mindent, ami más, elutasító társai sorába. De közben mindenki vágyakozik már, az NSZK lett minden ígéretek földje, legalább a leánygyerekeknek oda kell házasodni, különben mindennek vége. Annyira szívesen eladnák az életüket, hogy nők tömegei kezdenek rajongani hisztérikusan Isauráért, és sok mindenre képesek lennének, hogy egy tökös legény legyen a rabszolgatartójuk, ahelyett, hogy egy alkoholista férjük lenne, és kéjesen képzelik el a szappanopera mögött megbúvó "nyilvánvaló" eseményeket, hogy az a kemény, tökös rabszolgatartó hogyan veri Isaurát, hogy a lány biztos nem tud ellenállni egy ilyen tökös legénynek...

Nem akarom leírni a történetet. Nem is lehet, ez egy háromgenerációs családregény, és az benne a csodálatos, hogy ez a három generáció épp a nagymamám, az anyám és én, minden lehető sztereotípiát megtestesítve. Mindez, és szinte semmi nem világos azonban az első 80 oldalig. A könyv nagy hibája, hogy az első 80 oldalon hagyja elveszni az olvasót. Még a legkitartóbbaknak is nehéz rajta maradni, nem letenni. Semmiféle szál nem vezet, röpködünk az időben, és egymástól független történetek dobálnak minket felváltva, látszólag összefüggés nélkül, mint naplótöredékek, és nem is tűnnek túl érdekesnek. Hiányzik a sztori. Ahogy sikerül ezen a 80 oldalon túljutni van azonban még egy majdnem 320 oldal, ami kárpótol, mintha az írónő addigra belejött volna, onnantól mint egy vonaton, száguldunk végig, nem lehet leszállni, végig kell nézni katartikus keserveit. És a történet végül váratlan és gyönyörű formában fonódik össze, és minden, ami korábban történt, az érthetetlen 80 oldalon, még a legabszurdabbnak tűnő is, mint például ahogy Zofia ecettel sikálja a lányát, értelmet nyer, visszamenőleg. A felfedezés olyan csodálatos, hogy kár is lenne lelőni akár egy morzsát is ebből.

Amit viszont szeretnék elmondani a Homokhegyről az a látlelet, amit igazán csodálatosan, szabad szóhasználattal fog meg Joanna Bator (talán bátran is, hehe), és amiből most már sokkal jobban értek sok mindent. Azt, hogy mikor és miért vesztettük el a méltóságunkat, mikor lettünk a mindig mástól függők, az önállóságra képtelenek,annak ellenére, hogy látszólag minden eddiginél önállóbbak vagyunk, mikor lettünk egymásra kulcslyukon figyelők, miért nem tudunk szabadulni a rangalapú gondolkodástól, a megváltoztathatatlan mítoszától. Olyan felismerés, mint a két halmaz közös részhalmaza. És  még valami, ami azt hiszem, szintén innen jött: hogy milyen súlyosan árthatunk a saját gyerekünknek, ha nem tudunk róla, és ha nem hagyjuk, hogy egy saját életet éljen, nem csak 18 éves korától, de már gyerekkorától kezdve, és hogy azért mindig vannak őrangyalok, akik talán nem mentenek meg, de megédesítik a pillanatot. De csak ha szabad vagy azt tenni, amit ez a pillanat kínál.