Ínyencrapszódia

Nem hiába telt el 6 év az Ínyencrapszódia és A sündisznó eleganciája között. Az utóbbi sikerére való tekintettel idén nálunk is kiadott Ínyencrapszódiát vissza kellett volna adni átdolgozásra az írónőnek, és akkor ez  most egy nagyszerű regény lenne, és nem egy fércmű.


A sündisznó eleganciája finom feszességével könnyedén becsalogatja az olvasót a csapdába, és mégsem marad semmi sötét szájíz utána, hiszen az a regény csupa selymes érzelmesség, okos és művelt, olyan, amilyennek a legjobb barátunkat szeretnénk, és úgy teremt kontrasztos karaktereket, hogy végül mégis mindenkit szeretni kell. Az Ínyencrapszódia végére ellenben nem csapdába esünk, hanem csalódásba. Mindenki azt várná, hogy valahogy elkezdjen személyesen megérinteni, alakuljon ki köztünk a kapcsolat, de nem tud. Vagy azt várnánk, hogy Pierre Athens halálának küszöbén tényleg akkora csömört és utálatot érezzen a hatalom, a giccs, a pompa, a fantasztikusan csicsás, drága éttermek és ételek iránt, hogy csak úgy süssön. De nem süt. Pedig valamennyire mégis ez történik. Ami közben van, az nem túl sok, hanem egyszerűen csak nincs íve. Nem látjuk, hogy jut el Pierre oda, ahová eljut, és ez így se nem természetes, se nem adja a megértését annak, hogy igen, megtörtént, hiszen a fánk... Az élet így egy nulla volt, igen, soha nem annak szentelte azt a zseni életét, aminek kellett volna. Nincs meg az érzelmi ív, és a csattanóból is hiányzik az érzelmi robbanás, és nem tudjuk, hogy akkor megérkezett egy elégedett felhőre, vagy a keserűség kénköves útján lépked. Picit talán inkább előbbi, de az egészből ez nem tűnik egyértelműnek.

Pedig ezt az ívet cseppet sem lett volna nehéz összerakni, hiszen a kis történetfüzéreket egyszerűen át lehetett volna öltögetni annak megfelelően, ahogy egyébként ebben a változatban is egyre prosztóbb ízek kerülnek dicsfénybe, mígnem.

Magam végig abban reménykedtem, hogy a vágyott íz végül nem étel íze lesz majd, és tanakodtam magamban, hogy egy filozófus professzor agya hogy működhet a témán, de igazából nem itt kellene keresni a lényeget, most már tudom. Így a két regény elolvasása után az egyik dolog, amit ebben az ínyenckedősben szeretek, az, hogy van, hogy ebből kibomlott a sündisznó, egyetlen, a végére teljesen feledhető alakból. És azt szeretem, hogy így még inkább egyértelmű a két regény sugalma. Az emberek meghalhatnak úgy, hogy a végén belátják, nagy szar volt az egész, pedig közben olyan jónak tűnt, és meghalhatnak úgy, akár a csoda és boldogság küszöbén, amitől a halál végül elválasztja őket, hogy valahogy mégis elégedettek. Nem a halál pillanata a választóvonal, hanem maga az élet. A kulcsszó pedig a figyelem.