Teljesen mindegy, hogy tényleg elárulta-e azt a cseh pilótát, aki a szövetségesek kémje lett, Kundera utálta a szocializmust, abban a formájában, miként az megvalósult az '50-es években. Azt pedig, hogy tényleg elárult-e egy embert, lehet, hogy már sose fogjuk megtudni, bár az író él és tagad, de a rendőrségi feljegyzés megvan róla, mikor jelent ott meg Milan Kundera jelenteni. Persze ahogy ma lehetséges virtuális trollseregletet üzemeltetni úgy, hogy a profilképeket társkereső oldalakról lopják, így Kundera nevét is ellophatták.. lehet, hogy csak egy ízetlen, kegyetlen és szörnyű tréfa volt.
Úgy tűnik, Kunderában mégis motoszkált valami ezzel kapcsolatban. A Tréfa főhőse, Ludvík egyrészt megéli Kundera pártból való kicsapatását, de innentől kezdve mintha egy alternatív sorsba csöppenne bele. Egy olyan sorsba, amit bár nem élt meg, mégis nagyon jól ismer, követ. A bányamunka, a kizártság, az elítélt lét évtizedekig tartó nyomora, az árulás által megnyomorított, soha vissza nem térő bizalom, az ember, aki már sose tud felhőtlenül örülni vagy szeretni. Kundera saját elmondása szerint a könyveiben a saját nem realizálódott személyiségei jelennek meg. Az élet máshol van című regényében a főhős például elárul egy pilótát...
Az optimizmus az emberiség ópiuma. Az egészséges lélek ostobaságtól bűzlik. Éljen Trockij! - írta Ludvík annak az együgyű libuskának, akinek éppen udvarolt, csak azért, hogy kizökkentse, mert a lány mindent komolyan vett. De nem csak a lány vett mindent komolyan. A nyílt levelezőlapra írt szavak eljutottak a párthoz, a pártbizottság, tele Ludvík ismerőseivel, elítélte őt, kizárták a pártból, ki az egyetemről. Korábbi barátai, cimborái komoly képpel fordultak el tőle, mintha soha nem is ismerték volna egymást. Az árulás utáni bosszúvágy a fordulat utáni évekre is megmaradt, bár közben többször megpróbálja tisztára mosni magát, a "csak tréfa volt" semennyire sem enyhítő körülmény a párt szemében.
A Tréfa sokkal sűrűbb, mint a Lét elviselhetetlen könnyűsége, végigköveti a szocializmus lelkes üdvözlését, azokat a sorsokat, amiket nem tett jobbá, a megosztottságot, hogy miként lesznek az emberek egymás ellenségei egy rigorózus, totalitárius világban, s hogy miként indul meg a kiábrándulás és jön a felismerés, hogy ez "nem is értünk van" azokban a lelkekben is, akikben legtovább kitartott a hit.
A mindenkori rezsimek képmutatását klasszikusan kifigurázza, amikor az egyházi keresztelőből furcsa, frusztráló névadó ünnepség lesz, mert a népnek nem megtiltani kell a szertartásokat, csak átnevezni a sajátunkra. Aztán persze nagyon ajánlottá tenni, ami még rosszabb, mintha kötelező lenne.
Egyre gyorsabban peregnek a színek, a szálak pedig végül összeérnek, az árulás elfakul, miközben az a nemzedék megérzi, hogy a fiatalsága beletelt a küzdés éveibe, a következők pedig még csak nem is értik azt, amiért ők éltek. Azért a nagy egészért, amiből nem az lett, aminek képzelték, ami közben eltelt az idő, és eltelt az élet, amit elfelejtettek élni.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése