Vivian Maier a saját szórakoztatására járta (az '50-es évekbeli) New York és Chicago utcáit, a fürdőszobáját laborrá alakította, egyébként slamposan öltözködött, nem nagyon izgatta a nőieskedés, viszont bátran belement az utcai portrék és helyzetképek világába, látásmódja pedig sokszor pimasz perspektívákat eredményezett. Az életét mások gyerekei mellett, nannyként élte le, félig osztrák-magyar, félig francia, az USA-ban élt, de franciának vallotta magát. Hosszú kabátjában és kalapban habókos figurának néz ki, akinek az utca összes bolondja a barátja, pedig a visszaemlékezők inkább távolságtartónak írják le. Élete utolsó éveiben pénzhiány miatt mindenét elárverezték, a százszámra álló dobozokat régi újságkivágásokkal, könyvekkel, fotókkal, negatívokkal. Lényegében csak minap fedezték fel, néhány évvel ezelőtt, és az, aki felvásárolta a negatívokat, mit sem tudott arról, mi az, amit vesz, és nem tudta senki. Mire rájött a vásárló, hogy ki fotózta ezeket, Vivian már elment, 83 évesen halt meg.
Ma másodjára néztem meg a képeiből nyílt kiállítást a Mai Manó Házban, és úgy érzem, mintha a barátnőm lenne, és pontosan értem, hogyan látott. Hatalmas kedvet csinált nem csak a fotózáshoz (hátha újra..), de az élethez, mert a képei nem bántanak, a képeiből az élet sugároz, as it is.
Most álljon itt csak néhány.
Ez azért, mert emiatt szerettem bele először. Ez a kép kortalan.
Ezt azért, mert a kiállítás anyagában nem volt benne. Nem olyan ütős, mint fénykép, de az, amit látunk rajta, ez az "apróság" teszi olyan otthonossá a munkáit.
A tükrök. Nem véletlenek.
Tulajdonképpen két világ van, fent és lent, és ha jól figyelünk, néha ilyen "lyukak" nyílnak rá, megláthatjuk, milyenek. És néha kiderülhet, hogy az alvilág sokkal szebb és fénylőbb, mint a "valódi".
Karcok, miként.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése