Vannak dolgok, amelyek megtörténnek, és nem hagynak maguk után érzékelhető nyomot; nem beszélnek és nem írnak róluk, mégis nagyon nagy tévedés lenne azt hinni, hogy az őket követő események tőlük függetlenül alakulnak, mintha ezek a dolgok soha nem is történtek volna meg.
Még mindig tudnék sírni, pedig két órája tettem le a könyvet az utolsó sor után. Nem sírtam még ennyit könyv miatt. Tudom, hogy ezt egyszer már mondtam egy másik könyvnél, de itt, nos, az élmény sokkal komplexebb. Sírás ide vagy oda, ez egyáltalán nem egy velejéig szomorú, romantikus regény. Nagyon okos, felépített, sokszor vidáman szórakoztató, a végén olyan katarzissal, amit ma már nem sok regényben kapunk meg, az olvasó “kielégítése” már nem cél, ha ez alatt azt értjük, hogy a végére megkapja az olvasó a maga boldogságadagját.
Bár megvan ez az első amerikai kiadás is, amit a kép mutat, először magyarul olvastam el, mert egy szerencse folytán hibás könyvként potom áron megvettem. Azt hittem el fogom adni, sőt el akartam ajándékozni a volt albérletem tulajának, egy öreg néninek, aki nagyon kedves volt, bár kicsit túlzottan is nyomulós. Most is odaadnám neki, de nagyon örülök, hogy előrekerült, hogy először is elolvastam én, és hogy ez semennyire nem vette el a kedvem az angol verzió elolvasásától, sőt.
A.S.Byatt, ahogy az előző postban írtam egy angol írónő, aki valahogy volt elég tehetséges ahhoz vagy szorgalmas, hogy bejusson első nőként a cambrigde-i egyetemre. Aki ilyen könyvet tud írni, abban bizonyosan nagy tehetség lakozik, mert ez nem egyszerűen regény, a történetet át-meg átszövik a viktoriánus költemények, finom bevezetőként vagy koszorúként, és ezeket ugyancsak Byatt írta.
A történet két síkon fut, az egyik a 19. század második fele, a másik pedig a nem is olyan régi “jelen” -mert ugyebár már nem jelen, de amikor a regényt írta, akkor jelen volt. Ez az év 1986. A 19. századi angliai életről is kapunk egy elég korhű és kritikus képet, de a máról is. A “nagyon angol” megjegyzések az emberek viselkedésére, az aggályok és akadályok is nagyon nemzeti sajátosságok, ahogy Byatt láttatja. Irodalomszerelmesként irigykedve olvastam a ma irodalomkutatóiról, arról a gazdag múltról, amelyben egy-egy alig ismert költőre is több tudós jut, akik csak ennek a témának szentelik az életüket, műveltek, tudnak mindent, és adott pillanatban megőrülnek kutatásuk tárgya iránt, vagyis amikor kiderül, hogy a sok éven át hitt történet és történelem egy rejtély kapcsán alaposan megváltozik. A 19. századból két költőt ismerünk meg, a kornak megfelelően a hangsúly a férfin van. Ezt Byatt nem csak kimondott szavakkal, az egész regény végigkísérő feminista aktivistákkal, szeánszokkal, leszbikus szerelmekkel hangsúlyozza, maga a történet szövedéke is inkább Randolph Henry Ash köré rajzolódik, és csak mellékesen Christabel LaMotte-ra. Ahogy megismerjük őket, a közös és különálló történetüket, úgy haladunk előre költői munkásságukban, és érezteti Byatt, soha nem tudhatjuk, hogy mi van egy vers szavai mögött, miféle összecsengések létezhetnek, ami az alkotó titka marad. Így van ez akkor is, ha a véletlen beindít egy folyamatot, ami kiűzeti a titkot a mélyből, exhumálják a múltat, mert vannak dolgok, amik csak az emberben belül történnek, és soha senki nem örökíti meg másnak.
Néhol kicsit nehéz olvasni a terjengős, régi leveleket, de kellenek. Ezek nélkül nem éreznénk át a szereplőink lelki világát, és nem csak a költőkét, hanem a jelen kutatókét sem. A jelenben, akárcsak a múltban, akárcsak örökkön-örökké a világon, szerelem szövődik, bonyolult, súlyos szerelem, ami sosem múlik el.
Kesztyűk hevernek,
Ráborul
Tenyér tenyérre,
Ujjra ujj,
Batiszt fehérség
Balzsamul.
Kúsznak e tokba
Hab kezek,
Ízük kinyújtják,
Éberek,
Ujj kulcsol ujjat:
Hű leszek.
(C. LaMotte) A.S.Byatt: Mindenem GABO 2006. 314. oldal
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése