Sok év Erdély

Ajánlásra néztem meg a Varga Katalint vagy mondjuk Varga Katalin balladáját (első vitapont: kell-e a ballada, szerintem kell, de van aki szerint ez nem hívószó a ma emberének, és hogy az angolban sincs, de szerintem a ballada talán épp mifelénk-mifélénk jelenség).


Amit elsőként tudok róla mondani az, hogy nagyon jó volt újra ennyi Erdélyt látni. Sok éve voltam utoljára, Erdély a szerelmem, lépett pár új élmény a kétszer két hét helyébe, de azok az utak sosem vezettek ennyire a saját gyökereimbe, múltamba, a csendesedésbe. Örülök, hogy a filmet igazán Erdélyben forgatták, a sáros falvakban, a párálló hegyek között. Az autentikus helyszínhez azonban kellett egy pár év időugrás, körülbelül tíz év mondjuk a ’90-es évekbe (vagy max annak végére).

Viszonylag keveset tudunk a sztoriról, ami nem baj, amikor Katalin beszélni kezd, akkor pedig eluralkodik a székelyes mesemondás, ahogyan a székelyek mesélik el a saját történeteiket. A mi szállásadónk Gyergyón a kutyák rendszeres csavargásából medvetámadásokat csinált, a sziklán fészkelő sasok griffek lettek, a szél intelligens, mindig csak egy bizonyos irányból hoz vihart, a gyergyói krumpli… az pedig hát az igazi életelixír. Nem is érdemes másként szállásolni, mint ahogy Katalin csinálja a filmben, a hegyek közt magányos házakban, a falvakban idegen embereknél kér szállást és vacsorát a fiával, miután a férje elküldte őket, mikor kiderült, nem ő a gyerek apja. Hogy mit akar ezek után Katalin? Új menedéket a gyerekkel, helyrehozni a múltat és a férjével újrakezdeni? Kívülről úgy néz ki, mindegy. A ma joga szerint Katalin elvágja ezeknek a lehetőségét, mikor gyilkol. ” A gyilkosságot nem bocsájtja meg az Úr, nem bocsájtja meg az áldozat” – mondták megbosszulói. Azt nem látni, hogy Katalin mikor borul el, végig hűvös és távolságtartó.

Elbírt volna a film több nyomott hangulatot, kicsit kevésbé direkt zenés aláfestést, több árnyalatot, több történést, és nem csak azért, mert a többi néző annyit fészkelődött a film alatt – ők nem élvezték Erdélyt. Az egyetlen igazán nyomott az volt, ahogy a valami nézi az embert, mikor a feleségét keresi, aki már rég…

Voltak kellemes karakterek a filmben, például az ember és a felesége, igazi székely arcok. A csónakos rész volt a film tetőpontja. A Gyilkos-tónál vagyunk, de ezt csak az tudja, aki volt már ott, legalábbis nekem úgy tűnik ez az. Megvárhatták volna a párás hajnalt a forgatással, és talán pont az utóbbi idők filmjei miatt mondom, itt szakadhatott volna el a film a valóságtól.

Talán úgy, mint a Biblioteque Pascalban? Ha már a férfiszínész tényleg onnan volt ismerős.