A történelmi ember, az ő szakrális, mégis egyben földközeli képessége a lemondásra, a hétköznapi csodák nem mindennapi mélységű megfigyelése, át- és keresztkötése, a bizonyosság sziklaszilárd, ám a földből csak szelíd dombbal kiemelkedő tanúhegye is lehetne a mai Jordán folyó partján Gileád.
Halmosi Sándor legújabb verseskötetének címadó verse bizonyosságtétel a formáló erejű érzelem, a szenvedélyes szerelem mellett. Ez a bizonyosság nem mászik az arcunkba, nem követel magának erőszakosan teret, de ott áll, mint egy domb, őrjítően pontosan ugyanannyi megkerülni, mint megmászni. „De ha nem hiszed, az sem érdekel.”
Istenes versek is, meg nem is. Az előző kötet, az Annapurna déli lejtőin személyességéhez képest kiterjedtebb, spirituálisabb, világ- és életigenlőbb, miközben az elmúlás normális, egyszerű része a kötetnek. A fenntartható csodákról – a kötet alcíme vagy mottója, a költemények pedig valóban a napi csodák felől közelítik meg azt, amiért élni érdemes. „És lám megadtad nekünk a tapintás kegyelmét./ Simogatni, érinteni. Megfogni, átölelni, szorítani./Megtartani, felemelni. Cirógatni, integetni,/megpofozni…”
Halmosi Sándor hatodik kötete a Gileád; a 39 éves - egyébként matematikus - költő „védjegye” az a nyugalom, amit a versei árasztanak, kivéve ha szerelemről van szó, akkor ezt a szerepet átveszi a szenvedély.
A Gileádban Halmosi tobzódik a klasszikus – és kevésbé klasszikus – költői szövegek beidézésében „én így képzelem el a rendet”, de ahogy olvasható, ezeket a sorokat átértelmezi, a saját eszközévé formálja. Így ezek nem „betétek” többé, nem is parafrázisok, hanem a Halmosi költészetének természetes részei. Sok akkor lesz, amikor egy versen belül halomba dobálja az irodalmi, természeti, zenei, földrajzi utalásokat, elmében ragadt emlékeztető szavakat, sőt, közmondásokat és akár közhelyeket is, amik az olvasóban is felugró vizuális montázsokat képeznek, de itt már nem segítik a megértést, nem visznek közelebb, mint a saját eszközként használt, kifordított reflexióknál. Sokszor az utalásoknak csupán a dallama kapar elő valamit az emlékezetből: „Hányszor kérgesedik a kéz reggelig,/hányszor a lélek.”, így is megteremti a maga atmoszféráját. Az „Elhull a virág, eliramlik az élet…” Petőfi-sorra emlékeztetés anakronisztikus lenne a Razglednicák Halmosi-sorozata alatt, ha nem vetné le magáról a rózsás bársonyt a szöveg, és húzna fagytól törött munkáskesztyűt.
A versek többsége nem igazodik kötött szabályokhoz, többnyire mégis csak annyira törnek szét, amennyire a mondanivaló maga. A verssorok eltérő hossza nem teremt ziláltságot, a szóválasztás a mondatokban tartalmilag és hangtanilag szelídséget, ereszkedően megnyugtató relaxációt sugároz, még ha azt is mondja „haddelhadd”.
Halmosi szeret úgy játszani a szavakkal, mint Parti Nagy: „mi mindent tud a nyelv uramisten/vet-vetés-megvetés-magvetés-vetemedés-vetület/a levesre valót már délután megvettem” Impresszionista csodálattal rögzíti a mindennapok világát: „Néha megindul a Körtér felé egy hetes,/ néha eszembe jut, hogy várnak rám./ Tekintetük, mint egy meleg puliszka, rám tapad./ Mezítelen a testem, vemhes/a világ. A nap felszárítja a foltokat.”
Az előző kötet, az Annapurna déli lejtőin még fiatalabb, csapongóbb költőt sejtet, viszont jó felkészítés a Gileádhoz vezető útra. Bár a kötet szerkesztése elvett abból az ívből, amit a versek színterei, kontextusai adnak, de azáltal, hogy az egyes költemények a bent vizsgálatából a kintre fordulnak, személyes üzeneteinek nyugodt biztonsága az olvasónak a kiegyensúlyozottság érzetét adják, azzal a megerősítéssel tehetjük le a könyvet, „amíg világ a világ” élni jó.
http://konyves.blog.hu/2010/03/17/a_fenntarthato_csodakrol_sz
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése