2016. április 29., péntek

Két jó nő

Mióta kisB megszületett, három könyvet olvastam ki, ami szerintem nem is olyan rossz. Valahogy úgy alakult, hogy az első két könyv szerzője nő, és mindkettő kelet-európai.

Jó, valójában az egyikük csak félig kelet-európai, inkább észak-európai vagy nyugat-európai. Gondolkodásában inkább utóbbi, de amiről ír, az nagyon kelet-európai, és az a része, ami a szovjet érából néz ránk, még annál is keletibb, mint amit mi itt Magyarországon megtapasztalhattunk. Érdekes és érdemes átérezni, milyen volt észt (nő)nek lenni a második világháborútól mostanáig.

A két női szerző közös vonása még az extravagáns megjelenés, akár testvérek is lehetnének :)

Sofi Oksanen és Sylvia Chutnik
Sylwia Chutnik lengyel szerző, tőle a Női zsebatlaszt olvastam el. El is határoztam, hogy a Typotex kiadó világirodalmi sorozatát kiemelten figyelem ezentúl. Kár lett volna ezt elszalasztani például. Történetek nőközponttal, többnyire tragédiában, háborúban, nyomorúságban, kelet-európaiságban. Bár nem vagyok annyira a téma kedvelője (úgy mint kelet-európai nyomorúság), Chutnik oldottan, enyhe gúnnyal tudja ábrázolni ezt a szenny lakótelepet, ahonnan az összes sors kinő, ami a könyvben szerepel. A történetek olykor szörnyen bizarrak, máskor ráeszméltetnek bizonyos dolgok fontossági sorrendjére, és emiatt szerettem meg igazán ezt a kötetet. Miközben épp marhára nem volt könnyű fontosságot felállítani, segített rálazulni a hétköznapi dolgokra.

Sofi Oksanentől a Tisztogatást olvastam el, végre. Végre, mert már nagyon régóta szerettem volna. Már az első oldalak után az lett a benyomásom, hogy hát igen, ezt egy képzett(!) író írta. Valahogy átsütött rajta az írókurzusok tananyaga, bár fogalmam sincs, hogy Oksanen járt-e ilyenekre. Mégis pont olyan volt minden, hogy kell, ahogy úgymond meg van írva. A nyitány, a szimbólumok, karakterfejlődés, történelmi részletek, egyszerűen minden. Ebből lehet tanulni, ha valaki arra vágyik. Kicsit talán túl feszes is volt nekem, szeretem, amikor az író személye, gyarlósága átjön a műn, amikor nem tud húzni már többet, szószátyárkodik. Itt ilyesmi nincs, kissé dühödt, de kristálytiszta a szöveg. Tűpontos és nem lehet elfelejteni, mert sallangmentes. Háború, oroszok, kitelepítés, kémkedés, szerelmi háromszög, körözött személy bújtatása... és a jelenben orosz maffia, prostitúció kb. lánykereskedelem, zsarolás, Szibériából Nyugatra, gyökerek keresése, szembesülés azzal, hogy időközben áthatolhatatlan falak nőttek, vagy mégis van némi rés... Izgalmas és jó. Oksanennek mindent elhiszek. Különben egy közéletileg aktív írónőről van szó, imádom a facebook-posztjait.

Centauri: Jégvágó

Szépirodalomba oltott kalandregény, fejlődésregény, ars poetica, amerikai. Ezek jutottak eszembe összességében a könyvről. 4/5, ha értékelnem kellene, ezt már így rögtön az elején elárulom.

Sokáig kerülgettem, beleolvastam, de nem tetszett a nagyon direkt megszólaló elbeszélői hang, a kamasz hangja és a gondolkodása sem jött be. De semmi vész, hátha lesz még szerethető karakter (nem lett). Kimondom hangosan is: nem lett. De honnan is lenne egy olyan környezetben, ahol a család egy csődtömeg, de annak tök átlagos, hiszen alkoholista ám viccesnek tűnő családtag, aztán rendmániás frusztrált családtag, tehetetlen bocshogyélek balfasz családtag simán jut szinte mindenkinek, ennek a srácnak meg ebből áll az egész család. Aztán kihalnak, és kiderül számunkra, hogy általában az emberek is eléggé csődtömegek. Csak Oaklandben kicsit másképp, mint pl. Montanában.



A könyv első fele jelentős részben családi anekdota és a késő kamasz szenvedései; néha szívesen kiszálltam volna a srác fejéből. Olvastam valamikor a Zabhegyezőt, nyilván nem véletlen Salinger emlegetése, de nekem az nem jött be, rosszkor talált meg, és nem is emlékszem túl sokra belőle emiatt. Ha engem kérdezel (ez még a könyv hatása), a Jégvágó végülis egy fejlődésregény, amiben kiderülhetne, hogy egy nem túl szeretetteljes, ámde problémás családi környezetből fel tud-e nőni ez a srác. Többször felsejlik az esély, hogy igen, aztán mégsem.



Kb. kétharmadnál átmegy kalandregénybe, a töréspont mondhatni hollywoodias, ami nem baj. Úgyis kicsit kevés olyan magyar regény van, ami szórakoztató módon izgalmas és leköt. Úgy értem, valami, ami a ponyván túl, de a szépirodalmon innen van. Nem csak hogy az USA-ban játszódik, szerintem egészen amerikai is ez a regény, nem érezni rajta a magyar regény sajátosságait, teljesen más az atmoszféra és máshogy dolgozik. Már Centauri novelláiban is megmutatkozott, hogy tud sodrón írni, burjánzó képekben utaztatni, szereti a csattanókat, akár hatásvadász is tud lenni. Nem bánja, ha szórakozik az olvasó, nem akar nyomasztani (ami eléggé átitatja amúgy a mai magyar irodalmat), bár a regény végét cseppet sem mondanám vidámnak, de a helyzetet feloldja a továbbra is változatlan elbeszélői hang, nincs itt semmi bánni való érzéssel. Nekem a vége ettől eltekintve nem annyira tetszett, mert túl sok lett a hatásvadászatból. Úgy éreztem, hogy a regénybeli karakterhez ennyi fejlődés mellé valami profánabb befejezés dukál, de hát nem én írtam :-D

Egyébként szeretek olyan regényeket olvasni, amelyek elvisznek valahova, és új helyek atmoszféráját szívhatom magamba legalább addig, amíg elalvás előtt a könyvet olvasom. Márpedig úgy tűnik, Centaurinak van helyismerete, így különösen Montanából ismerhettünk meg valamit. El is kezdett érdekelni, Google Mapson nézegettem, a képeket is ennek az utánanézésnek köszönhetitek. Ezek annál a tónál készültek, ahol a regény második fele játszódik. Flathead-tó, vicces egy név.

Vannak hegyek, nagy erdők, tér, víz, hideg, a távolban kisváros, aztán kemény tél.

Van még  a regényben véletlen kettős gyilkosság, lobotómia, rejtélyes családi szálak, szerelem idősebb nővel, kocsma, utcai fegyverhasználat, roadmovie a kanadai határhoz fel Montanába, van még eltűnt tata, van neki háza, van indiánlány, van kis mágikusság, van grizzly, van megőrülés.

Olyannyira sok minden kezd összegyűlni, hogy egy ponton ki is szól a regényből az író, igen a pánikhelyzetben hirtelen a falban megjelenő rejtekajtó nem a kedvenc húzása, de hát ha egyszer ez történt... illetve nem a falban volt, hanem a padlóban, és egy rejtett dolgozószobához vezetett, ahol előkerült egy holttest is...



Mihez kezdetek mindezzel spoilerezős részletek nélkül? Túl sok mindent kellene elárulnom ahhoz, hogy értelme legyen a cselekmény részéről beszélni. Picit eszembe juttatta Thomas Pynchont, de csak egész picit, annyira nem elvetemült és kusza.

Az is eszembe jutott még, hogy milyen jó, hogy magyar a szerző, és hogy Izlandon például minden 5. ember ír könyvet, rengeteg meg is jelenik, és megy Hans, megveszi a szomszéd frissen megjelent könyvét, aztán talán beszélgetnek róla, vagy másképp néznek egymásra. Örülnék, ha Centauri lenne a szomszédom.




2015. május 16., szombat

köldöknézős

Ezt a Centauri interjút csak most olvastam. Nagyjából egyet is értek vele - arról a részéről szólva persze, hogy mi is van a kortárs magyar irodalommal.

Szerintem is unalmas a felhozatal, és már sokszor gondolkodtam ezen, hogy mi is a bajom, és főleg az utóbbi néhány évben miért nem csigáz fel a hazai újdonságok listája. Én úgy hívom ezeket, hogy köldöknézős irodalom. Nem csak a nagy hazai szerencsétlenkedésünkről írókat sorolom ide, hanem a közepesen megírt hangulatplecsniket, amikből rengeteg van, meg az olyan történetecskéket, amikben nincs semmi több annál, mintha a szomszéd lány elmesélné egy napját. Más helyzet azért, ha valami jól van megírva, én szeretem a nyelvi játékokat, a leleményt, és vannak írók, akiket csodálok azért, ahogy írni, mesélni tudnak (pl. Krasznahorkai László - vele egy friss interjú itt). Legtöbbször viszont inkább csak az a baj szerintem, hogy nincs miről írni. A magyar irodalom önmagába szorult, maga körül forog, nem néz a világba, nem reflektál, nem tükrözi vissza, hozza el az emberek életébe a változatosságot. A kánon számára az a valaki, aki beletartozik egy bizonyos bölcsészi körbe, ez viszont behatárolja a lehetőségeket, a témákat, az érdeklődést, és egy idő után mindenki hasonlítani kezd egymásra - ma van egy csomó fiatal író, akinek a dolgait egyszerűen nem lehet megkülönböztetni szerintem. Na és a humor. A mocskos humorra még van példa, általában a mocskos dolgokra van, ferdeségek, erőszakosságok egyre gyakrabban kapnak helyt az irodalmi szövegeinkben, de én mondjuk attól nem élvezem jobban ezeket a továbbra is köldöknézős írásokat, hogy naturalista megborzongató módon vannak benne ilyen témák, beszédstílusok stb. Attól nem lesz jobb vagy érdekesebb, hogy mocskosabb. Lehet, hogy krimi terén jobb a helyzet, de hát nem szeretem a krimit.

Valahol egyszer azt olvastam, hogy három lehetőség van:
1. van miről írni - de nincs elég jó írói készség = lesz mondjuk egy rossz könyv
2. nincs miről írni - de van írói készség = nem lesz könyv, vagy lesz, de téma hiányában pocsék
3. van miről írni - és van írói készség = bingó!
Gondolom addig pedig gyakorolni, gyakorolni és gyakorolni kell azt az írói készséget, amíg el nem jön A TÉMA.

A témahiányos irodalmi felhozatal miatt örültem egyébként annyira Péterfy Gergely Kitömött barbárjának, ami aztán elég nagy csalódást okozott. Abból a szempontból persze jó volt valóban, hogy végre egy érdekes téma, ami önmagáért is érdekel, nem csak azért, mert lássuk, mi jelent meg aktuálisa a könyvhéten... A szerző blogján olvastam hosszasan a doktorihoz gyűjtött kutatásokból, és nagyon felcsigázott a Kazinczy és a néger barát kapcsolatáról született mű. Az időszerűsége is valahogy nyilvánvaló volt, nagyon jó érzékkel rá lehetett volna taposni az irodalom eszközeivel az emberekben ücsörgő, lappangó xenofób kisördög tyúkszemére. De aztán... a Barbár is inkább lett egy hangulatplecsni, igen kevés hitelességgel. A regény túl fikciós lett, túl sokat foglalatoskodik olyan dolgokkal, amiket nem tudhat, olyan narrációt választ, ami nem igazán passzol vagy hiteles, és végül úgy ábrázol egy ismert magyar személyiséget, ami nem igazán adekvát szerintem. Na meg az a több száz ún. sajtóhiba, ami iszonyú irritáló volt. Így végül a regényből számára a legérdekesebb és legmaradandóbb élmény az maradt, amikor még csak olvastam a témáról, az Angelo Soliman körüli kutatásokról, a bécsiek hozzáállásáról sok-sok év után a témához stb.

Azóta inkább külföldre figyelek, és a külföldi irodalmat keresem. Csak már a fordításokkal sem vagyok mindig kibékülve. De erről majd máskor.
És ismét: én nagyon örülnék, ha tényleg kinőne egy jó kozmopolita magyar író a rengetegből, úgyhogy hajrá Centauri :)

2015. május 14., csütörtök

csendben, mint a kövek

"Betűk, majd a betűkből szavak, aztán ezekből a szavakból rövid mondatok, aztán van néhány hosszabb mondat, és végül nagyon hosszú mondatok, mindez 35 éve. Szépség a nyelvben, móka a pokolban - válaszolta Krasznahorkai a Guardian Hogyan definiálná a saját munkáját azok számára, akiknek nem ismerős kérdésére. Melyik mű elolvasását ajánlaná először az életművéből annak, aki még csak most ismerkedik önnel - hangzott a következő kérdés, de Krasznahorkai egy saját kötetet sem nevezett meg, helyette azt javasolta a könyveit még nem olvasónak, hogy menjen ki a szabadba, üljön le mondjuk egy patak partjára, és ne csináljon semmit, ne gondoljon semmire, csak üljön ott csendben, mint a kövek. Ha így tesz, végül találkozik majd valakivel, aki olvasta a könyveit."

http://konyves.blog.hu/2015/05/14/krasznahorkai_megtanitja_az_anglokat_a_vezetekneve_kiejtesere

2015. április 3., péntek

szomorúság

Nooooooo, ez nem lehet igaz!
Miért? Ááá, annyira nem akarom elhinni. Talán még meggondolja magát. Mégis ki beszélte rá?
A kiadó gondolta, hogy ez milyen jó ötlet, hogy majd jönnek a kíváncsi emberek? Meg akarják nézni, szagolni, tudni, hogy miféle ember ez a rejtőzködő író, meg hátha valami ismert nagyágyú álruhában?


Ez a csoda biztos csak három napig fog tartani, és nem éri meg szerintem.
Nem maradhatna Centauri továbbra is Centauri? Annyira szépen elmondta korábban, hogy nem az ő személye a lényeg, nem lényeg a kánon. Igen, látom, hogy ebben az interjúban (ami linkelve fent) épp arról van szó, hogy de az írók személye is milyen lényeges lett. Hát höhö. Amennyire hallottam eddig, azért az írók nem lelkesednek magukban annyira azért, hogy majomkodniuk kell, hogy érdekesek legyenek, és eladják magukat. Szerepelni, sokszínűnek lenni, énekelni, táncolni, bohóckodni, hogy az olvasó ingerküszöbét átvigyék. Fog-e valaki ezért Centaurit venni? Hogy mert kiderül, ki is ez a vidéki birtokos...

Persze, mit reklamálok én itten. Úgyis csak a Kék angyalt olvastam eddig, a Jégvágó még mindig a polcon vár, és hamarosan jön az új kötet, amit nagyon várok, és lehet, hogy hamarabb elolvasom, mint a Jégvágót.

Egyébként az a helyzet, hogy szerintem Centauri olyan ritka unikum a magyar irodalomban, hogy vigyázni kellene rá. Olyasmi nekem, mint Krasznahorkai, csak más stílusban. De mindketten univerzális, egyetemes, kozmopolita írók. Olyanok, akik túl jutottak a 3F (family, friends, fools) és a sznobkultúra területén, és mindenkihez tudnak szólni. Nem köldöknézősek, nem a kánonnak és a kánonban írnak. Olyan írók, akik látnak kifelé, és így még jobban át tudják adni egy külső tükör által is azt, ami itt van. Meg néha nem, mert nem az kell. Hanem, hogy valami más legyen, hogy fel tudjuk fogni, mérni, hogy lehetne máshogy. Hogy ez csak egyféle valóság, de a világ kínál sok másmilyet. Sok magyar írót kedvelek még többé-kevésbé, de ilyen mindent vivő magyar író számomra csak kettő van eddig a kortársak közül: Krasznahorkai és Centauri.

2015. január 30., péntek

Kerékpárral Afrikában, 1931-1936-ban

Lesz még szülinap és karácsony :-)


Volt egyszer egy lengyel utazó, aki több mint 80 évvel ezelőtt öt éven át tartó afrikai barangolásra indult. Egy ismeretlen földrész nyomában több mint 40.000 kilométert tett meg kerékpáron, lóháton és csónakon, mintegy 10.000 fényképben beszélve el különleges útja történetét. 

Kazimierz Nowak: Kerékpárral és gyalog a fekete földrészen át 
Levelek az 1931-1936-os afrikai útról


De nagyon szerettem én az ilyen könyveket gyerekkoromban. 

Képek Nowaktól.

2014. augusztus 6., szerda

Démonokról

Amikor Márquez elhunyt, elhatároztam, hogy újraolvasom a Száz év magányt. Azonban először is szerettem volna a nálam harmadikként sorban álló művét elolvasni. A Száz év magány, a Szerelem a kolera idején után ez A szerelemről és más démonokról. A Száz év magányt az 1960-as években írta, a démonok viszont csak 1994-ben jelent meg. Jó sok idő eltelt tehát, Márquez pedig elég nagy gyakorlatra tett szert az ún. mágikus realista regényírásban.
A Márquez-család 1960-ban.
Ez a könyv megmarad harmadiknak a rangsort illetően is. Nem mintha rossz lett volna, sőt igazán olvastatja magát. De a nagy művekhez képest egydimenziós, amit leural a szerelmi szál, miközben van ott más is. Kétszáz évet vissza az időben még rendesen uralkodott a középkori sötétség, legalábbis Dél-Amerikában, a térítő papok is büntetésnek élték meg száműzetésüket arra a földre, ahol a babona, ösztönök, fülledtség ural mindent. A történetben egyetlen olyan szereplőt találunk - az orvost -, aki normális, legalábbis mai szemmel, nem a félelmek és hiedelmek vezérlik, és nem kuruzsló, csak ha muszáj, álcából. Nem csak a szerelem, de az emberek vesztét is folyton ezek a hiedelmek, babonák, a félelmek okozzák. Döbbenetes az ostobaság, ami az egymást félelmét erősítő emberek hoznak össze és az erő, ami így összeadódik, és megéget, tömlöcbe vet, megkínoz másokat, ahol a saját és mások életét is tönkreteszik puszta ostobaságból.

Persze hát mindez, főleg a középkor messze van. Ám ma, amikor emberek nyíltan összeesküvés-elméletes, vagy azt nyíltan kifigurázóan nyíltan összeesküvés-elméletes cikkeket osztanak meg tök komolyan, és úgy tűnik a facebookon legalábbis, hogy internethez hozzáférő, fiatal, diplomás emberek elég tekintélyes része ugyanolyan vevő tud lenni a félelmeiket manipuláló történetekre, akkor nem gondolhatjuk, hogy ez a regény, jobban mondva ez a középkori sötét világ letűnt. A legtöbb ember persze csak a romantikus szálat veszi észre A szerelemről és más démonokról c. regényben, s legfeljebb a tragikus szerelem okoz szívfacsarást, nem az emberek történelmen átívelő, reménytelen hülyesége.