2022. szeptember 16., péntek

A közös Csernabandi és Julian Barnes regényében

Cserna-Szabó András: Zerkó

Ez egy regény, egy igazi regény. Pont.

Néha látni hírportálokon híreket/interjúkat új könyvekről. Így jött nekem szembe a Zerkó.

Lehet persze fújolni rá, hogy trágár, ez végülis szinte kiveri az ember szemét, eleinte én is agyaltam ezen, hogy ez mennyire oké, szükségszerű, hogyan lehetett volna másképp megoldani az ókori nyelvezetet, ám a végére vagy megszoktam vagy kevesebb lett és az jobban belesimult a szövegbe. Miért is kellene nyelvezetet imitálnia egy ma írott regénynek? Adott persze egyfajta karaktert a regénynek, és biztos megoldott néhány gordiuszi csomót, ami miatt ilyen korokról valószínűleg különösen nehéz lehet írni, hiszen nem nagyon tudjuk, hogy beszélt egymással a szarmata, a hun például. 

A könyv eleje egyébként is egy picit döcögős. Nehéz ugyanis bevezetni az olvasót Zerkó életébe az észak-afrikai városban, az ókori római Hippoban kezdődve, és megintcsak: nem tudom, ez mennyire szükségszerű végig a könyvben.

Ám a sztori jó, adott a kocsmai mesélős keret, aztán Zerkó, mint újszülött a dinnyehéjban a szemétdombon, a nyomortelepi élet... Apropó, nyomortelepi élet, ennek volt talán legkevésbé valóságszaga, amit nem Zerkó felnövése, hanem az olvasó történelmi felzárkóztatása tölt ki, némi történelmi gasztroutazással tűzdelve úgymint például a garum (úm. halszósz) készítése és kereskedelmi útja, a ma már furcsának ható ókori ételalapanyagok vagy a piac leírása. Engem szórakoztatnak az ilyesmik, mindig is el akartam olvasni Lénárd Sándor Római konyháját és az Éhség és bőség c. könyvet. Másrészt az olvasó történelmi felzárkóztatása a mesélő Zerkót omnipotens karakterré teszi (ami nem feltétlenül baj), és nem mindenhol csúszott jól a szövegben a cselekmény mellett. Ami nem mellesleg szerintem rendkívül frappánsan van felépítve, és onnantól, hogy a fő szereplőket, helyszíneket már megismertük, csak úgy gurul előre a regény a csúcspontjáig, ahol is nem bírtam lerakni, annyira kíváncsi voltam, mit fog Attiláról kitalálni az író. 

Ugyanis az összes történelmi karakter hús-vér valójában megelevenedik és személyiséget kap a regényben, legyen az Caius Geganius Plancus (vélhetően kitalált személy) dúsgazdag római kereskedő vagy a történelem szerint létező Göiserrik, a germán vandál törzsek fővezére, Flavius ​​Ardabur Aszpar, Konstantinápoly hadvezére, és a felesége Szókratea. Mindenkori kulturális kitérőkkel foglalkozásokra, vallási elhajlásokra, mint például a Luciferisták.. Találkozunk szarmatákkal, gepidákkal, alánokkal, szkírekkel, gótokkal, még Leó pápával is és természetesen találkozunk Budával és Attilával. Zerkó, a törpe szemén keresztül, akiről, mármint Zerkóról annyit lehet tudni a fennmaradt írásokból, hogy Priszkosz rétor, aki valójában járt Attila udvarában, látott ott egy törpe bohócot. Ez szolgáltatott kiindulópontot a könyvben a hunok másfajta ábrázolására, egyszóval egy hunokról szóló könyvre. De sokkal több van itt, mint hunok. Én szeretem, amikor egy könyv arra sarkall, hogy bedobjam magam a Wikipédia rabbit-hole-ba, hogy ott aztán egy napra elvesszek, és jöjjön a következő. Zerkó kalandos életében annyiféle emberrel találkozik, hogy bár olvasni nem tud, de féltucat nyelven beszél, mi pedig kapunk egy írói képet arról, milyen lehetett az élet i.sz. 400-450 körül. Miközben különféle utalásokkal szórakoztat minket az író, például előkerül a könyvben Gárdonyi Zétája.. (hah, lassan harminc, khm, éve annak, hogy azt olvastam, A láthatatlan embert).

Nem szeretném szétszpoilerezni, így még csak annyit, hogy vicces párhuzamot találtam egy másik könyvvel, amit viszont nemrég olvastam, ez volt Julian Barnes Elizabeth Finch c. regénye. Nem tudom, hogy ez most trend-e, vagy merő véletlen, hogy a regénybeli karakter hogy-hogynem keresztény történelem boncolgatásába fog, vitázik, érvel, és valahogy a görög kultúrával kerül kontrasztba, latolgatva a pontenciális jövőinket, ha a dolgok másként alakulnak a vallás terjedésével kapcsolatban. Barnes hőse, illetve metahőse, mert a regénybeli karakterről ír/emlékezik vissza és fejtegeti egy másik karakter a görög kultúra humanista, életöröm előnyben részesítését a kereszténység szenvedés az élet, majd a túlvilágon megváltás mellett, vonja kérdőre a vallási mártírsztorik és csodák alapját és jelenti ki, hogy a vallás elterjedéséhez leginkább az vezetett, hogy valahogy mindig a legjobb "forgatókönyvírót" alkalmazták, legyen ugye szó csodákról és mártírok, apostolok történeteiről. 

Emberek vagyunk, tehát történeteink vannak.

2022. január 21., péntek

Meglátni az ördögöt

A hosszú hallgatás után mi más is jöhetne, mint valami ütős, például az ördög maga a pokolból... Egy  könyvből, amit nehéz lesz kategorizálni, értelmezni, de még most, hónapokkal később is, eszembe jutnak a szereplői. 

Sok nem fikciós könyvet olvastam az utóbbi időben, és közben néha-néha olvastam szépirodalmat. Így elég sokáig tartott, mire svédül átrágtam magam 650 oldal szépirodalmon, Karl Ove Knausgård Morgonstjärnan-ján, ami 2021-ben jelent meg. 


Ezzel a könyvvel az a legjobb, hogy KOK írta. Olyan szinten megismerni őt, mint írói hangot a Harcom könyvek után, hogy önmagában ez és az életének morzsái a karakterekben elég szórakoztató. Még ha ő norvégul is írta, én meg svédül olvastam - nincsenek egymástól túl messze. A svéd tévében gyakran fordulnak elő norvég műsorvezetők, például esti szórakoztató műsort vezetve, és eleinte észre sem vettem, hogy ez a nyelv nem svéd. Néhány szó ugyan teljesen más, a kiejtés bájos, szinte gyerekes. Ez a nyelvhasonlóság magyarként fantasztikus élmény, mivel a magyarhoz nincs egyáltalán hasonlító nyelv. 

Visszatérve a könyvre - kétszer is megnéztem a könyv megjelenése után az íróval készült interjút, csak mert szeretem hallgatni ezt a cuki norvég nyelvet, és mert hátha ad valami fogódzkodót a könyvhöz, de nem igazán adott. A könyv epizódokból áll, illetve karakterepizódokból. Egyes karakterek visszatérnek egy új epizódra, mások nem. Egyesekkel evidens az összefüggés, a történet összefonódása, az oldalak egymás mellé állítása - teszem azt félrekúró, mindenkivel bunkó, magát überokosnak gondoló férjjel és a magányos, otthon ülő gyerekéért aggódó, egyáltalán nem hülye, bár férje annak látja asszonnyal. Tulajdonképpen az ő párosuk volt a legjobb az egész könyvben szerintem. 

Egy nap megjelenik az égen egy új csillag - egy jól észrevehető, szabad szemmel látható csillag, s itt most akár eszünkbe juthat a Don't look up! c. film, hogy milyen is az, amikor valami az égen nem a megszokott, a jelenség egyensen fenyegetően néz le a Földre. Az emberek hamar hozzászoknak a jelenséghez, csak néhányakat foglalkoztat, az író nem bonyolódik tudományoskodásba, ez ugyanis nem egy sci-fi. Ha valami, akkor talán fantasy, hiszen a csillag megjelenése nyomán furcsa dolgok kezdenek történni. A jelenségek nem kapcsolódnak egységbe, mégis eljut egyfajta világvége jövendölésig, miközben mindenki csinálja a tökéletlen vagy teljesen elcseszett életét, a mentális betegek még jobban megőrülnek, látomások, bestiális gyilkosság, és még a pokolba is elnézünk. Ez talán a könyv csúcspontja (spoiler következik), a bunkó pasi a túlvilágon, amikor a frissen öngyilkossá lett fiával találkozik, és mivel semmire nem emlékszik, tiszta lappal egy egészen más érzelmi kötelék húzza magával a fia után. 


Van a könyvben egy kis thriller jelleg, egy kis metál, a baljós jelek után sötétben sétálni induló körül zizgő fűben megjelenő több száz kígyóval, a gyerekeivel otthon maradt mentális beteg nő, a mentális betegeket gondozó nő bolyongása az elszökött beteg után az erdőben, amiken lehet kicsit izgulni, csak hát ez nem egy amerikai történet, hanem egy Skandináv. Hogy is lehetne jó vége, meg vége egyáltalán. 


Mikor olvastam: 2021 második felében novemberig

2019. október 27., vasárnap

Egy magyar Svájcban franciául svédre


Képtalálat a következőre: „analfabeten”

Jöttem írni a második könyvről, amit svédül kiolvastam, s látom, hogy egyszer már nekiálltam írni róla itt a blogon. Pontosabban arról, amikor felfedeztem magamnak ezt a magyar szerzőt az itteni újságból. Az egyik legnépszerűbb svéd napilap kultúra rovatában jelent meg pár sor egy könyv újrafordításáról, ami idén jelent meg. A könyv pedig Kristóf Ágota Trilógiája.

Nem ezt a könyvet olvastam végül, hanem egy másik rövidebbet, az önéletrajzi Az analfabétát.

Agota Kristof 21 évesen, 1956-ban disszidált, családjával először Ausztriába szökött, majd onnan Svájcban kötött ki. Az 50 oldalas Analfabeten-ben (amit a Trilógiával együtt adtak ki újra Svédországban) mesél a gyerekkoráról, az átszökésről, majd a mindennapi életről, honvágyról, majd arról, hogyan lett író. Franciául írt, bár úgy érezte, hogy sosem tanult meg rendesen franciául. Viszont így számomra mindegy, hogy svédül vagy magyarul olvasom-e, mindkettő fordítás. Így mivel ez kéznél van, a svédet olvastam el, s tervezem a Trilógiát is. Az Analfabétából egy intelligens, nem könnyen kezelhető lányt ismerünk meg, aki unatkozik a családi élet mindennapjaiban és szeretethiányos. Jönnek a negyvenes majd szörnyű ötvenes évek. A disszidálás után egy felnőtt, nehezen kezelhető, szinte dühösen szomorú embert ismerünk meg, aki számára ingerszegény a szörnyen gyönyörű Svájc, hamarosan csalódottá is válik, hogy a huszonkevésévesen elképzelt helyett szürke hétköznapokat kapott, s nagy árat fizetett érte: a családi kötelékeket, a kultúrát, a nyelvet. Az anyanyelvet, ami hanyatlik az új nyelv térfoglalása alatt.

A könyv első fele, a disszidálásig sokkal poetikusabb, ez egy érleltebb emlék, a második fele magyarázósabb, kevésbé irodalmi. Az első fele viszont kedvet adott ahhoz, hogy olvassam el legalább a Trilógia első részét, A nagy füzetet (Den stora skrivboken). Az Analfabeten első felében alkalmazott írói hang ugyanis elég gyorsan barátommá lett, úgyhogy talán ad elég motivációt a szótárazáshoz.

2019. október 26., szombat

Bröderna Lejonhjärta

Az aktív svéd nyelvtanulásom kimerül abban, hogy olvasok (cikkeket, könyvet), nézek sorozatokat svédül és hallgatom a kollégáimat svédül beszélni. Elég jól működik, legalábbis már elég sokat megértek, és ez olyan csodaérzés, mert emlékszem, hogy egy éve még mennyire elveszettnek éreztem magam, amikor az oviban a kezembe nyomtak néhány oldal sűrűn telegépelt svéd szöveget.

Bröderna Lejonhjärta i gruppen Böcker / 6-9 år hos Astrid Lindgrens Värld (9789129688313)Az első regény, amit kiolvastam egy ifjúsági regény a svédek egyik híres írójától, Astrid Lindgrentől. Nem ismeretlen Magyarországon sem, például Harisnyás Pippiről szerintem elég sokan hallottak már. Astrid Lindgren világában a gyerekek a felnőtt világ főszereplői, erős karakterek, akik a gyermeki látásmód által változtatják meg a környezetüket. Én egy olyan könyvét olvastam, ami kevésbé ismert talán, bár itt teljes mértékben része az Astrid Lindgreni mesevilágnak. A gyerekmúzeumban egy egész mesevonat megy végig ezen a világon, és a történet erős derekát képezi ez a nem könnyű történet a két fiúról.

A címe Bröderna Lejonhjärta, azaz Oroszlánszív Fivérek (szerintem ez a jó fordítás, a Lejonhjärta ugyanis név).
A történet szinte azzal kezdődik, hogy a testvérek meghalnak. A kisebb testvér betegsége miatt, a nagyobb tűzvészben, mikor a kisebbet menti. Onnantól kezdve az egész Nangijalában, a másvilágon játszódik. Hiába ígérte az idősebb fivér, Nangijalában sem csak csupa öröm az élet, mert az emberek ott is emberek, hatalomvággyal, félelmekkel... még a halál után is.

A történetet a kisebbik fivér szemén keresztül nézzük végig, aki a másvilágon megszabadul ugyan betegségétől, de a félelmeitől nem, s az biztos, hogy Astrid Lindgren mesterien megteremtette a kisebb testvér hangját. Ez még ennyi svéd nyelvtudással is átjött. Más kérdés, hogy rokonszenves-e ez a - szerintem annak szánt - személyiség, miközben ez erősen meghatározza az egész könyvet. A mesében azonban megvan minden, a különböző karakterek, a jó és a rossz világ, küzdelem a sárkány ellen, a jók segítsége, a kötődés ereje, hogy a halál után minden másképp van és mégse, s mindez elég-e ahhoz, hogy a gonosz hatalomvágyát legyőzzék. A végén egy, talán felnőtt felolvasóknak szánt, különös csavarral zárul.

Nem bírt egyébként nem eszembe jutni Lindgrenről Szabó Magda, pontosabban a Tündér Lala. Számomra a Tündér Lala az elbeszélői hanggal sokkal élettelibb világot teremtett, amit jobban "láttam" magam körül, miközben olvastam.

A Bröderna Lejonhjärta egy sötét, északi történet, Lindgren egyébként 1973-ban írta, úgyhogy ez nem az a régi éra, amit érezni véltem a könyben (kemény nordic élet a szegénysoron). Ebben az északiságban főleg még az '50-es évekig létrejöttek egyebek között olyan furcsa mesevilágok, mint a Mumin. Kis mumin az anyukájával egyedül bandukol a hóviharban, jóformán halálra fagytak már, az apuka meg lelécelt valahova, elutazott, s azóta se látták, s miután valami halálon túli mezőcskének tűnő helyen megpihentek (ahol tej folyik a patakban, cukorkák lógnak a fákon, meg mintha minden felhőből volna), összeszednek egy másik magányos lényt, akivel a gyerekmumin összebarátkozik, találnak egy üres házat, s abba beköltözik a csöves, csonka mumincsalád. Hát ilyen üde felállással indít a mai napság is legnépszerűbb finn mesevilág.

A Bröderna ihletforrása egyébként egy 1800-as évek végéből való sírkő volt. Amikor Lindgren meglátta a síron a feliratot a két kisfiúról, akik igen fiatalon haltak meg, s testvérek voltak, tudta, hogy kell legyen róluk egy mese... s lett. Egészen különleges, hogy Astrid Lindgren a testvéri szeretetet átvitte a halálon túlra, és ott teremtett nekik világot. Akár az álomban, a halál után is minden lehetséges, bármilyen is volt az élet azelőtt.

2019. május 1., szerda

A bennem élő madár oda repül, ahova akar

Talán ez az első svéd könyv, amit az elejétől a végéig elolvastam, igaz kevés szöveg van benne. Verses vagy naplóbejegyzés hangulatú szöveg gyönyörű vízfesték képekkel illusztrálva egy festőnő emlékének.


A borítója fogott meg, a csodás könyvtárban (errefelé fantasztikus kínálattal bírnak a könyvtárak) az ifjúsági könyvek között szerepelt. A főhős Berta Hansson (1910-1994), az ő élete, naplója és levelezése adta a muníciót a huszadik század eleji svéd paraszti sors ábrázolásához. Hasonló a közép-európai parasztsághoz, de valahogy nem a vadság, hanem a szigorú rend uralta. A kis Berta pedig szabadulni akart.


Az elsődleges szabadulóutat pedig a művészet jelentette, na meg az életstílus adta közeli természet. Sara Lundberg elég ügyesen hozza Berta Hansson stílusát és a témáit.


És aztán ott van a művészet, mint varázslat, ami esetleg megmentheti a beteg anyát. A sok-sok kép, ami beviszi a térbe az életet.


Az ilyen képeket kiraknám a falra.



2018. május 1., kedd

A könyv Fjällräven Kånkene

Olcsó és kis helyen is elfér - az emberek időről időre rajonganak ezekért a könnyed megjelenésű könyvekért, amit zsebkönyvnek hívnak. Ha még valamiért trendi is... akkor beüthet az újabb könyves láz.



Ezeket a minimalista, gyönyörűséges színek dominálta noteszalkatú könyvecskéket nyugodtan rakhatjuk a Fjällräven Kånken hátizsákos divatmontázsokra, trendi és kész.


El is kapkodták a példányokat olyan hirtelen, ahogy azt senki nem gondolta volna Csáth Géza, Krúdy Gyula vagy épp Szerb Antal műveiről. Mert ezeket a műveket egyébként mind lehet kapni bármelyik könyvesboltban. Csak azok a könyvek nem _ilyenek_. Ezek tényleg zsebméretűek, és jó rájuk nézni.


Ha lehet még fokozni a könyves lázat: ezeket a könyvecskéket nem is a hagyományos könyvesbolti úton lehet beszerezni, hanem könyvautomatákból. Adjunk egy pacsit az impulzus-vásárlásnak a metróban hazafelé menet, ha végre nem üres a felkeresett automata.

Merthogy az bizony először csak nem fogadta el a papírpénzt, majd a kártyát, majd másnapra már tök üres volt. Hát így megy ez, ha valami trendi. Alighogy kijavították a kezdeti hibákat, a könyveket vitték, mint a cukrot.

Az olcsó könyveket általában nem tervezik túl tartósra, itt is vannak kötési hibák, nyomdai hibák, bár egyelőre számomra belefér az árért. Szerb Antaltól amúgy is akartam ezt olvasni épp, külön hálám, hogy valaki ajánlott Krúdytól valamit, mert azt is régóta akartam. Esterházy meg zsebkönyvben akkor lehetne csak ennél szuperebb, ha a tárcáit szedné össze valaki. Volt idő, amikor csak azért vettem ÉS-t, hogy Esterházy írását elolvassam benne. Remélem, ha valaki olvassa, adtam ötletet :D


Mikor már minden sétán tele a hátizsákom a gyerek cuccaival, egy ilyen könyvecske mégis befér valahol egy zsebbe, és lehet is kikapcsolódni mondjuk 1913-ban, Adyval a kocsmában. Csakis offline :)

és amiről szó van: Poket Zsebkönyvek

2018. április 21., szombat

Állapotok

Van egy rakat szuper könyv, amit az utóbbi időben olvastam, és nem kaptak helyet a blogon. Lássuk csak.

Karácsonyra kaptam, és kb. 2 nap alatt kiolvastam John Green: Turtles all the way down c. könyvét. Ez az a szerző, aki a Csillagainkban a hiba c. könyvvel lett nagyon ismert, amiről csak annyit tudok, hogy egy rákos lány az egyik főszereplő, akinek van egy szerelme. Ebben a könyvben pedig betekintést kapunk egy beteg, kényszeres-mániákus ember gondolkodásába, tehát tulajdonképpen ennek a könyvnek is alapfelállása egy durva betegség.
A fedősztori valójában csak a könyv elején érdekes: adott egy nagyon gazdag cégvezető, aki egyszer csak eltűnik, és igen magas nyomravezetői díjért keresik. Két lány pedig elhatározza, hogy nyomra vezetik a rendőrséget, és így majd jól megkapják a díjat, amiből végre gazdagok lesznek. A potenciális sikert arra alapozzák, hogy az egyik lány barátja volt az eltűnt férfi fia. Persze ami előny, ott épp hátrány, mert igen nehéz elárulni a régi barátot, aki ráadásul úgy tűnik, megint baráttá kezd válni.

Akár lehetne egy kellemes romantikus limonádé innentől. Hazudhatná azt a szerző, hogy mindenki jól lesz, jönnek a nagy egymásra találások. Csakhogy a kényszerbetegség nem egy ilyen egyszerűen működő valami. Valójában inkább olyannyira elromlik minden, hogy a lány szinte mindent elveszít, az embereket maga körül, szinte az életét is. Ennél jobban nem szeretném elspoilerezni.

Az tetszett a könyvben, hogy nincsenek benne bénaságok, és végre a fiatalok tényleg olyanok, amilyenek a fiatalok. Az író pedig nem fél a digitális világot ábrázolni. A lányok úgy tudják feltúrni az internetet, mint egy poweruser, akinek nincs laptopja, profin nyomja telefonról hüvelykujjal akár a regényírást is. Hogy a csóró fiatalok hogyan filléreskednek. Hogy milyenek az életmódbeli kontrasztok a társadalmi rétegekben. Hogy milyen végletesek, elszálltak, szóval fiatalok tudnak lenni a középiskolás fiatalok. Van benne egy jó adag - számunkra kevésbé érthető - Amerika, a maga viszonyaival, pl. hogy tényleg mennyire durván elérhetetlen, egy életre eladósítóan drága a felsőoktatás.

Azért feltettem a szokásos kérdést magamban: miért? És erre a legjobb válaszom, hogy még így voltam eddig a legközelebb ahhoz, hogy megértsem, min megy át egy ilyen beteg ember. Ez a művészet.

Amikor megkaptam a Kindle-t, végignéztem egy barát 2017-es Goodreads összefoglalóját, sci-fik után kutatva, és egyértelműen Blake Crouch: Dark Matter című regényére esett a választás. Elég volt ehhez nagyjából az, hogy kvantumfizikáról lesz benne szó. Nagyon ráharaptam erre a témára az Interstellar óta.

Hogy milyen a könyv? Amerikai, ez is az, nagyon. Azóta még további könyveken tapasztaltam, hogy van egyfajta amerikai, minőségi bestseller stílus, amikor a könyv pontosan úgy adagolja az információkat, adja a fordulatokat, a narrációt, mintha filmet néznénk. Eléggé szórakoztató, ugyanakkor nekem ettől kicsit hiányérzetem marad. A történet ettől még elég szuper.

Alapkérdés: elégedett vagy az életeddel? Mi lenne, ha az életed adott pontjain eltérő döntéseid alapján létrehozott másfajta életbe migrálhatnál? Milyen életek várnának ott rád? A millió apró döntés millió másfajta élethez vezet, és még az is lehet, hogy a millió mind téged irigyel egyedül...

Jason Dessen, a főhősünk atomfizikus... lenne, valójában tanárként éli kispolgári életét, van egy felesége és egy kamaszfia. Munka, család, néha kikapcsolódás, így telik az élet. Mígnem egy nap furcsa dolog történik, valaki elrabolja, megitat vele valamit, és egy furcsa helyen ébred. Egy kísérleti laboratóriumban, ahol úgy tűnik, őt mindenki ismeri, de ő nem ismer senkit.

Aztán kvantumállapot és Híd az örökkévalóságon át - ha ez utóbbi Richard Bach könyv mond valamit.

Pontosan szerkesztett történet, nekem voltak karakterhiányosságok benne, belefért volna, hogy még hosszabb és kidolgozottabb legyen, bár akkor nem lenne olyan filmszerű. Viszont valószínűleg újra fogom olvasni. Van benne valami terápiás.

A következő Szabó Magda: Tündér Lala.
Azért vettem elő, hogy belőjem, milyen korú gyereknek való. Nos, nem csak az alsó korhatárról derült ki, hogy gyakorlatilag onnantól való, hogy a gyerek olvasni kezd (ez már nagyobbacskáknak való, igazi meseregény), de az is kiderült, hogy felső korhatár nincs. Ez a könyv felnőttként is élvezhető, csodás olvasmány! Olyan kimagasló műnek érzem, hogy csak azt nem értem, miért nem ismertebb, vajon le van-e fordítva, mikor lesz belőle gyerekfilm stb.

Szabó Magda elképesztően értett a lélekhez, a karaktereit szép dúsan megrajzolja az írásaiban, van bennük vívódás, fejlődés, jó és rossz, sokszor nehéz dilemmák, amikben az író nem csak a jót mutatja meg, néha a hősöknek rosszul kell dönteniük, mert a helyzetükből nem tudnak jobbat lépni, és ezt az író meg is mutatja, még a meseregényben is.

A történetvezetés elképesztően pontos, sehol sem éreztem azt, hogy valami elcsúszott lenne vagy logikátlan, és nem is lógott ki a megoldás lólába féltávon.

És hogy mi is a történet? Adott tündérország, ahol boldogan élik öröklétüket a tündérek, csakhogy a tündérkirálynő kisfiával nem stimmel valami, valahogy nem úgy viselkedik, mint a tündérgyerekek. Folyton elcsatangol, fel akarja fedezni a világot, nyughatatlan rosszcsont. A tündérek mindezek ellenkezői. Egy merész húzásával a tündérfiú bajba keveri magát, és nem csak magát, de egész tündérországot is, és még az is lehet, hogy ezen a bajon csak a nagyon került, általában inkább kártékony emberek segíthetnek... Ám e téren a tündérek, de az állatok képviselői sem igazán naivak.

Vannak könyvek, amiknek egyszerűen csak eljön az ideje. Akkor épp válnak befogadhatóvá, időszerűvé, amikor valahogy megakad rajta a szem, pedig már ott volt a polcon egy ideje. Ilyen volt nekem Kim Leine: Kalak c. regénye is.

Ahogy vannak amerikai filmszerű regények, úgy vannak skandináv sorsregények, bár igazából elég nehéz lenne megfogalmazni, hogy ezek az eltérések miben nyilvánulnak meg. Talán az önreflexió. Kim Leine könyve folyamatos reflexió, az író, a szereplő saját szemszögéből éljük meg, és értékeljük az életet, ami elválaszthatatlan a társadalomtól, amiben van. Az életmód a társadalmi élet tünete, és egy kisebb egység, a családé.

Ebben a műben a családon belüli abúzus, szexuális kihasználás a vélhetően ritkább felállásban következik be, apa-fiú között, a főhős élete pedig már kamaszkorában elkezd egy furcsa dinamika szerint mozogni, amiben nem csak a felnőtté válást itatja át az önvádat elnyomni akaró önpusztítás, a féktelenség, csapongás, de az egész felnőttkort is.

Talán épp ezért akar egy ilyen ember visszafogott érzelmeken alapuló házasságot, Dánia helyett a kietlen és vad Grönlandot. Grönland vissza-visszahívja, a kietlenség pedig csak tetőzi a féktelen önpusztítást, ami egyébként jellemző a helyi lakosokra és a (drogokkal átitatott szexuális) viszonyaikra is. Kissé úgy tűnik, arrafelé egyetlen normális ember sincs. 

Hogy ki lehet-e ebből igazán jönni, azt nem tudni, bár a regény kerete ad némi fogódzkodót - mintha élete derekán jönne rá, hogy nem lehet úgy élni, mintha a múlt traumái nem történtek volna meg. Ami igazán szívszorongató, az ami a gyerekekkel (Marie-val és Johannesszel) történik, ahogy vidám kisgyerekekből végül sérült felnőttek lesznek.

A könyv életrajzi ihletésű többé vagy kevésbé, bár inkább valószínű, hogy többé, de ennek nem olvastam annyira utána. Az ajánlója pedig:
"Johannesnek s Marie-nak ajánlom,
akik arra kértek, hogy ne változtassam meg a nevüket."

A The Martianról legközelebb írok.