2019. október 27., vasárnap

Egy magyar Svájcban franciául svédre


Képtalálat a következőre: „analfabeten”

Jöttem írni a második könyvről, amit svédül kiolvastam, s látom, hogy egyszer már nekiálltam írni róla itt a blogon. Pontosabban arról, amikor felfedeztem magamnak ezt a magyar szerzőt az itteni újságból. Az egyik legnépszerűbb svéd napilap kultúra rovatában jelent meg pár sor egy könyv újrafordításáról, ami idén jelent meg. A könyv pedig Kristóf Ágota Trilógiája.

Nem ezt a könyvet olvastam végül, hanem egy másik rövidebbet, az önéletrajzi Az analfabétát.

Agota Kristof 21 évesen, 1956-ban disszidált, családjával először Ausztriába szökött, majd onnan Svájcban kötött ki. Az 50 oldalas Analfabeten-ben (amit a Trilógiával együtt adtak ki újra Svédországban) mesél a gyerekkoráról, az átszökésről, majd a mindennapi életről, honvágyról, majd arról, hogyan lett író. Franciául írt, bár úgy érezte, hogy sosem tanult meg rendesen franciául. Viszont így számomra mindegy, hogy svédül vagy magyarul olvasom-e, mindkettő fordítás. Így mivel ez kéznél van, a svédet olvastam el, s tervezem a Trilógiát is. Az Analfabétából egy intelligens, nem könnyen kezelhető lányt ismerünk meg, aki unatkozik a családi élet mindennapjaiban és szeretethiányos. Jönnek a negyvenes majd szörnyű ötvenes évek. A disszidálás után egy felnőtt, nehezen kezelhető, szinte dühösen szomorú embert ismerünk meg, aki számára ingerszegény a szörnyen gyönyörű Svájc, hamarosan csalódottá is válik, hogy a huszonkevésévesen elképzelt helyett szürke hétköznapokat kapott, s nagy árat fizetett érte: a családi kötelékeket, a kultúrát, a nyelvet. Az anyanyelvet, ami hanyatlik az új nyelv térfoglalása alatt.

A könyv első fele, a disszidálásig sokkal poetikusabb, ez egy érleltebb emlék, a második fele magyarázósabb, kevésbé irodalmi. Az első fele viszont kedvet adott ahhoz, hogy olvassam el legalább a Trilógia első részét, A nagy füzetet (Den stora skrivboken). Az Analfabeten első felében alkalmazott írói hang ugyanis elég gyorsan barátommá lett, úgyhogy talán ad elég motivációt a szótárazáshoz.

2019. október 26., szombat

Bröderna Lejonhjärta

Az aktív svéd nyelvtanulásom kimerül abban, hogy olvasok (cikkeket, könyvet), nézek sorozatokat svédül és hallgatom a kollégáimat svédül beszélni. Elég jól működik, legalábbis már elég sokat megértek, és ez olyan csodaérzés, mert emlékszem, hogy egy éve még mennyire elveszettnek éreztem magam, amikor az oviban a kezembe nyomtak néhány oldal sűrűn telegépelt svéd szöveget.

Bröderna Lejonhjärta i gruppen Böcker / 6-9 år hos Astrid Lindgrens Värld (9789129688313)Az első regény, amit kiolvastam egy ifjúsági regény a svédek egyik híres írójától, Astrid Lindgrentől. Nem ismeretlen Magyarországon sem, például Harisnyás Pippiről szerintem elég sokan hallottak már. Astrid Lindgren világában a gyerekek a felnőtt világ főszereplői, erős karakterek, akik a gyermeki látásmód által változtatják meg a környezetüket. Én egy olyan könyvét olvastam, ami kevésbé ismert talán, bár itt teljes mértékben része az Astrid Lindgreni mesevilágnak. A gyerekmúzeumban egy egész mesevonat megy végig ezen a világon, és a történet erős derekát képezi ez a nem könnyű történet a két fiúról.

A címe Bröderna Lejonhjärta, azaz Oroszlánszív Fivérek (szerintem ez a jó fordítás, a Lejonhjärta ugyanis név).
A történet szinte azzal kezdődik, hogy a testvérek meghalnak. A kisebb testvér betegsége miatt, a nagyobb tűzvészben, mikor a kisebbet menti. Onnantól kezdve az egész Nangijalában, a másvilágon játszódik. Hiába ígérte az idősebb fivér, Nangijalában sem csak csupa öröm az élet, mert az emberek ott is emberek, hatalomvággyal, félelmekkel... még a halál után is.

A történetet a kisebbik fivér szemén keresztül nézzük végig, aki a másvilágon megszabadul ugyan betegségétől, de a félelmeitől nem, s az biztos, hogy Astrid Lindgren mesterien megteremtette a kisebb testvér hangját. Ez még ennyi svéd nyelvtudással is átjött. Más kérdés, hogy rokonszenves-e ez a - szerintem annak szánt - személyiség, miközben ez erősen meghatározza az egész könyvet. A mesében azonban megvan minden, a különböző karakterek, a jó és a rossz világ, küzdelem a sárkány ellen, a jók segítsége, a kötődés ereje, hogy a halál után minden másképp van és mégse, s mindez elég-e ahhoz, hogy a gonosz hatalomvágyát legyőzzék. A végén egy, talán felnőtt felolvasóknak szánt, különös csavarral zárul.

Nem bírt egyébként nem eszembe jutni Lindgrenről Szabó Magda, pontosabban a Tündér Lala. Számomra a Tündér Lala az elbeszélői hanggal sokkal élettelibb világot teremtett, amit jobban "láttam" magam körül, miközben olvastam.

A Bröderna Lejonhjärta egy sötét, északi történet, Lindgren egyébként 1973-ban írta, úgyhogy ez nem az a régi éra, amit érezni véltem a könyben (kemény nordic élet a szegénysoron). Ebben az északiságban főleg még az '50-es évekig létrejöttek egyebek között olyan furcsa mesevilágok, mint a Mumin. Kis mumin az anyukájával egyedül bandukol a hóviharban, jóformán halálra fagytak már, az apuka meg lelécelt valahova, elutazott, s azóta se látták, s miután valami halálon túli mezőcskének tűnő helyen megpihentek (ahol tej folyik a patakban, cukorkák lógnak a fákon, meg mintha minden felhőből volna), összeszednek egy másik magányos lényt, akivel a gyerekmumin összebarátkozik, találnak egy üres házat, s abba beköltözik a csöves, csonka mumincsalád. Hát ilyen üde felállással indít a mai napság is legnépszerűbb finn mesevilág.

A Bröderna ihletforrása egyébként egy 1800-as évek végéből való sírkő volt. Amikor Lindgren meglátta a síron a feliratot a két kisfiúról, akik igen fiatalon haltak meg, s testvérek voltak, tudta, hogy kell legyen róluk egy mese... s lett. Egészen különleges, hogy Astrid Lindgren a testvéri szeretetet átvitte a halálon túlra, és ott teremtett nekik világot. Akár az álomban, a halál után is minden lehetséges, bármilyen is volt az élet azelőtt.

2019. május 1., szerda

A bennem élő madár oda repül, ahova akar

Talán ez az első svéd könyv, amit az elejétől a végéig elolvastam, igaz kevés szöveg van benne. Verses vagy naplóbejegyzés hangulatú szöveg gyönyörű vízfesték képekkel illusztrálva egy festőnő emlékének.


A borítója fogott meg, a csodás könyvtárban (errefelé fantasztikus kínálattal bírnak a könyvtárak) az ifjúsági könyvek között szerepelt. A főhős Berta Hansson (1910-1994), az ő élete, naplója és levelezése adta a muníciót a huszadik század eleji svéd paraszti sors ábrázolásához. Hasonló a közép-európai parasztsághoz, de valahogy nem a vadság, hanem a szigorú rend uralta. A kis Berta pedig szabadulni akart.


Az elsődleges szabadulóutat pedig a művészet jelentette, na meg az életstílus adta közeli természet. Sara Lundberg elég ügyesen hozza Berta Hansson stílusát és a témáit.


És aztán ott van a művészet, mint varázslat, ami esetleg megmentheti a beteg anyát. A sok-sok kép, ami beviszi a térbe az életet.


Az ilyen képeket kiraknám a falra.



2018. május 1., kedd

A könyv Fjällräven Kånkene

Olcsó és kis helyen is elfér - az emberek időről időre rajonganak ezekért a könnyed megjelenésű könyvekért, amit zsebkönyvnek hívnak. Ha még valamiért trendi is... akkor beüthet az újabb könyves láz.



Ezeket a minimalista, gyönyörűséges színek dominálta noteszalkatú könyvecskéket nyugodtan rakhatjuk a Fjällräven Kånken hátizsákos divatmontázsokra, trendi és kész.


El is kapkodták a példányokat olyan hirtelen, ahogy azt senki nem gondolta volna Csáth Géza, Krúdy Gyula vagy épp Szerb Antal műveiről. Mert ezeket a műveket egyébként mind lehet kapni bármelyik könyvesboltban. Csak azok a könyvek nem _ilyenek_. Ezek tényleg zsebméretűek, és jó rájuk nézni.


Ha lehet még fokozni a könyves lázat: ezeket a könyvecskéket nem is a hagyományos könyvesbolti úton lehet beszerezni, hanem könyvautomatákból. Adjunk egy pacsit az impulzus-vásárlásnak a metróban hazafelé menet, ha végre nem üres a felkeresett automata.

Merthogy az bizony először csak nem fogadta el a papírpénzt, majd a kártyát, majd másnapra már tök üres volt. Hát így megy ez, ha valami trendi. Alighogy kijavították a kezdeti hibákat, a könyveket vitték, mint a cukrot.

Az olcsó könyveket általában nem tervezik túl tartósra, itt is vannak kötési hibák, nyomdai hibák, bár egyelőre számomra belefér az árért. Szerb Antaltól amúgy is akartam ezt olvasni épp, külön hálám, hogy valaki ajánlott Krúdytól valamit, mert azt is régóta akartam. Esterházy meg zsebkönyvben akkor lehetne csak ennél szuperebb, ha a tárcáit szedné össze valaki. Volt idő, amikor csak azért vettem ÉS-t, hogy Esterházy írását elolvassam benne. Remélem, ha valaki olvassa, adtam ötletet :D


Mikor már minden sétán tele a hátizsákom a gyerek cuccaival, egy ilyen könyvecske mégis befér valahol egy zsebbe, és lehet is kikapcsolódni mondjuk 1913-ban, Adyval a kocsmában. Csakis offline :)

és amiről szó van: Poket Zsebkönyvek

2018. április 21., szombat

Állapotok

Van egy rakat szuper könyv, amit az utóbbi időben olvastam, és nem kaptak helyet a blogon. Lássuk csak.

Karácsonyra kaptam, és kb. 2 nap alatt kiolvastam John Green: Turtles all the way down c. könyvét. Ez az a szerző, aki a Csillagainkban a hiba c. könyvvel lett nagyon ismert, amiről csak annyit tudok, hogy egy rákos lány az egyik főszereplő, akinek van egy szerelme. Ebben a könyvben pedig betekintést kapunk egy beteg, kényszeres-mániákus ember gondolkodásába, tehát tulajdonképpen ennek a könyvnek is alapfelállása egy durva betegség.
A fedősztori valójában csak a könyv elején érdekes: adott egy nagyon gazdag cégvezető, aki egyszer csak eltűnik, és igen magas nyomravezetői díjért keresik. Két lány pedig elhatározza, hogy nyomra vezetik a rendőrséget, és így majd jól megkapják a díjat, amiből végre gazdagok lesznek. A potenciális sikert arra alapozzák, hogy az egyik lány barátja volt az eltűnt férfi fia. Persze ami előny, ott épp hátrány, mert igen nehéz elárulni a régi barátot, aki ráadásul úgy tűnik, megint baráttá kezd válni.

Akár lehetne egy kellemes romantikus limonádé innentől. Hazudhatná azt a szerző, hogy mindenki jól lesz, jönnek a nagy egymásra találások. Csakhogy a kényszerbetegség nem egy ilyen egyszerűen működő valami. Valójában inkább olyannyira elromlik minden, hogy a lány szinte mindent elveszít, az embereket maga körül, szinte az életét is. Ennél jobban nem szeretném elspoilerezni.

Az tetszett a könyvben, hogy nincsenek benne bénaságok, és végre a fiatalok tényleg olyanok, amilyenek a fiatalok. Az író pedig nem fél a digitális világot ábrázolni. A lányok úgy tudják feltúrni az internetet, mint egy poweruser, akinek nincs laptopja, profin nyomja telefonról hüvelykujjal akár a regényírást is. Hogy a csóró fiatalok hogyan filléreskednek. Hogy milyenek az életmódbeli kontrasztok a társadalmi rétegekben. Hogy milyen végletesek, elszálltak, szóval fiatalok tudnak lenni a középiskolás fiatalok. Van benne egy jó adag - számunkra kevésbé érthető - Amerika, a maga viszonyaival, pl. hogy tényleg mennyire durván elérhetetlen, egy életre eladósítóan drága a felsőoktatás.

Azért feltettem a szokásos kérdést magamban: miért? És erre a legjobb válaszom, hogy még így voltam eddig a legközelebb ahhoz, hogy megértsem, min megy át egy ilyen beteg ember. Ez a művészet.

Amikor megkaptam a Kindle-t, végignéztem egy barát 2017-es Goodreads összefoglalóját, sci-fik után kutatva, és egyértelműen Blake Crouch: Dark Matter című regényére esett a választás. Elég volt ehhez nagyjából az, hogy kvantumfizikáról lesz benne szó. Nagyon ráharaptam erre a témára az Interstellar óta.

Hogy milyen a könyv? Amerikai, ez is az, nagyon. Azóta még további könyveken tapasztaltam, hogy van egyfajta amerikai, minőségi bestseller stílus, amikor a könyv pontosan úgy adagolja az információkat, adja a fordulatokat, a narrációt, mintha filmet néznénk. Eléggé szórakoztató, ugyanakkor nekem ettől kicsit hiányérzetem marad. A történet ettől még elég szuper.

Alapkérdés: elégedett vagy az életeddel? Mi lenne, ha az életed adott pontjain eltérő döntéseid alapján létrehozott másfajta életbe migrálhatnál? Milyen életek várnának ott rád? A millió apró döntés millió másfajta élethez vezet, és még az is lehet, hogy a millió mind téged irigyel egyedül...

Jason Dessen, a főhősünk atomfizikus... lenne, valójában tanárként éli kispolgári életét, van egy felesége és egy kamaszfia. Munka, család, néha kikapcsolódás, így telik az élet. Mígnem egy nap furcsa dolog történik, valaki elrabolja, megitat vele valamit, és egy furcsa helyen ébred. Egy kísérleti laboratóriumban, ahol úgy tűnik, őt mindenki ismeri, de ő nem ismer senkit.

Aztán kvantumállapot és Híd az örökkévalóságon át - ha ez utóbbi Richard Bach könyv mond valamit.

Pontosan szerkesztett történet, nekem voltak karakterhiányosságok benne, belefért volna, hogy még hosszabb és kidolgozottabb legyen, bár akkor nem lenne olyan filmszerű. Viszont valószínűleg újra fogom olvasni. Van benne valami terápiás.

A következő Szabó Magda: Tündér Lala.
Azért vettem elő, hogy belőjem, milyen korú gyereknek való. Nos, nem csak az alsó korhatárról derült ki, hogy gyakorlatilag onnantól való, hogy a gyerek olvasni kezd (ez már nagyobbacskáknak való, igazi meseregény), de az is kiderült, hogy felső korhatár nincs. Ez a könyv felnőttként is élvezhető, csodás olvasmány! Olyan kimagasló műnek érzem, hogy csak azt nem értem, miért nem ismertebb, vajon le van-e fordítva, mikor lesz belőle gyerekfilm stb.

Szabó Magda elképesztően értett a lélekhez, a karaktereit szép dúsan megrajzolja az írásaiban, van bennük vívódás, fejlődés, jó és rossz, sokszor nehéz dilemmák, amikben az író nem csak a jót mutatja meg, néha a hősöknek rosszul kell dönteniük, mert a helyzetükből nem tudnak jobbat lépni, és ezt az író meg is mutatja, még a meseregényben is.

A történetvezetés elképesztően pontos, sehol sem éreztem azt, hogy valami elcsúszott lenne vagy logikátlan, és nem is lógott ki a megoldás lólába féltávon.

És hogy mi is a történet? Adott tündérország, ahol boldogan élik öröklétüket a tündérek, csakhogy a tündérkirálynő kisfiával nem stimmel valami, valahogy nem úgy viselkedik, mint a tündérgyerekek. Folyton elcsatangol, fel akarja fedezni a világot, nyughatatlan rosszcsont. A tündérek mindezek ellenkezői. Egy merész húzásával a tündérfiú bajba keveri magát, és nem csak magát, de egész tündérországot is, és még az is lehet, hogy ezen a bajon csak a nagyon került, általában inkább kártékony emberek segíthetnek... Ám e téren a tündérek, de az állatok képviselői sem igazán naivak.

Vannak könyvek, amiknek egyszerűen csak eljön az ideje. Akkor épp válnak befogadhatóvá, időszerűvé, amikor valahogy megakad rajta a szem, pedig már ott volt a polcon egy ideje. Ilyen volt nekem Kim Leine: Kalak c. regénye is.

Ahogy vannak amerikai filmszerű regények, úgy vannak skandináv sorsregények, bár igazából elég nehéz lenne megfogalmazni, hogy ezek az eltérések miben nyilvánulnak meg. Talán az önreflexió. Kim Leine könyve folyamatos reflexió, az író, a szereplő saját szemszögéből éljük meg, és értékeljük az életet, ami elválaszthatatlan a társadalomtól, amiben van. Az életmód a társadalmi élet tünete, és egy kisebb egység, a családé.

Ebben a műben a családon belüli abúzus, szexuális kihasználás a vélhetően ritkább felállásban következik be, apa-fiú között, a főhős élete pedig már kamaszkorában elkezd egy furcsa dinamika szerint mozogni, amiben nem csak a felnőtté válást itatja át az önvádat elnyomni akaró önpusztítás, a féktelenség, csapongás, de az egész felnőttkort is.

Talán épp ezért akar egy ilyen ember visszafogott érzelmeken alapuló házasságot, Dánia helyett a kietlen és vad Grönlandot. Grönland vissza-visszahívja, a kietlenség pedig csak tetőzi a féktelen önpusztítást, ami egyébként jellemző a helyi lakosokra és a (drogokkal átitatott szexuális) viszonyaikra is. Kissé úgy tűnik, arrafelé egyetlen normális ember sincs. 

Hogy ki lehet-e ebből igazán jönni, azt nem tudni, bár a regény kerete ad némi fogódzkodót - mintha élete derekán jönne rá, hogy nem lehet úgy élni, mintha a múlt traumái nem történtek volna meg. Ami igazán szívszorongató, az ami a gyerekekkel (Marie-val és Johannesszel) történik, ahogy vidám kisgyerekekből végül sérült felnőttek lesznek.

A könyv életrajzi ihletésű többé vagy kevésbé, bár inkább valószínű, hogy többé, de ennek nem olvastam annyira utána. Az ajánlója pedig:
"Johannesnek s Marie-nak ajánlom,
akik arra kértek, hogy ne változtassam meg a nevüket."

A The Martianról legközelebb írok.

2018. január 13., szombat

Ittzés Laura: Nyolc perc


Még tavaly év végén olvastam ki Ittzés Laura Nyolc perc című könyvét. Talán nem tudtam volna a könyvről, ha Laura nem az ismerősöm, ugyanis saját kiadásban adta ki; - úgy tűnik nekem, sokat és mélyrehatóan foglalkozott a könyvkiadással, mint vállalkozás is, ugyanakkor a könyv maga is nagyon szép lett, akár a Magvetőből is jöhetett volna. Bár csak egyszer beszélgettünk, azt tudtam, hogy Laura ír valamit, és amikor megjelent, nagyon kíváncsi voltam, hogy mit írt. Az, hogy kémkrimi egy kicsit meglepett, bár abban biztos voltam valamiért, hogy sztori várható és nem hangulatplecsni köldöknézés. Ennyit arról, hogyan került hozzám a könyv, különösen, ha valaki esetleg tudja, hogy sem a krimi, sem a kémkrimi nem áll közel hozzám. (még leírni is alig tudtam, mindenáron krémkrimi akart lenni :D)

Íme a fülszöveg:
Hanna harminchárom éves magyar nő, aki a német középosztály kényelmes és biztonságos életét éli Sylt szigetén, egy lakóházzá alakított világítótoronyban. Nyomasztó kamaszkori élményeiről senkinek sem mesél, még a férjének sem. Nincs más vágya, mint hogy pár hónap múlva nyugalomban megszülje első gyermekét.

Egy nap megjelennek a világítótorony körül a német titkosszolgálat emberei. Hanna megtudja, hogy Tobias Müller, a magyar hírszerzés egykori magas rangú tisztje előző este meghalt egy Berlin környéki autóbalesetben. A nő úgy dönt, hogy – férje tiltakozása ellenére – azonnal hazautazik Magyarországra, és felteszi végre azokat a kérdéseket, amelyekre már régóta tudja a választ.

A véleményem röviden összefoglalva: ez egy jól megírt könyv. Filmes hangulatú is, gyors vágásokkal, amik felpiszkálják az olvasó kíváncsiságát a történet iránt. Ide-oda ugrik az időben, és fokozatosan adagolja az információkat. Több szereplő szemszögébe is belelátunk, ez szerintem kevésbé sikerült jól, de lehet, hogy csak én szeretem túlságosan, ha van egy központi narrátor, aki mindent tud. Azt kicsit kevésbé szeretem, ha a szereplők épp mindig elmondják, amit tudnunk kell - főleg magukban monologizálva, úgy beszélnek magukban régmúlt eseményeiről, mintha minden nap ez foglalkoztatná őket, ami nem életszerű.

Ahogy már írtam előbb, nagyon szépen megírt könyv, szép szóhasználattal, szép mondatokkal. Néha, sőt többször is úgy éreztem, hogy miért is kellett ennek kriminek lennie? lehetne egy lassabban hömpölygő szépirodalom. Ritka alkalom, de van is egy kedvenc részem, amit megjegyeztem és visszakerestem, ahol olyan csodásan szépek a mondatok, hogy szinte éreztem, hogy az agyam belecsavarodik, simul szépen a fa évgyűrűibe, be, vissza a múltba, ahol egy pillanatra el lehet hinni, hogy minden könnyű.

"Hogyan tudnék visszatalálni az akkori magamhoz? És miközben ezen kínlódtam, és kétségbeesetten rohantam vissza az évgyűrűk között, mint egy labirintusban, megjelent előttem Mária, a húgom. Szaladt, szaladt előttem, csattogott a fehér szandálunk a járdán, izzadt tenyerünkre tapadt az ünnepi selyemruhánk, repkedett a fonott copfunk a fejünk körül, és mi boldogan lihegtünk bele a fülledt nyári délutánba." (111. oldal)

Bőven akadnak krimis fordulatok, leleplezések, a végén a történet összeáll, az nagyon szép, amikor a múlt és a könyvbeli jelen eseményei szinkronba kerülnek. Ez a rész volt talán a kedvencem. (Látjátok, hogy nagyon igyekszem nem spoilerezni?)

Van viszont pár dolog, amit szívesen megkérdeznék, hogy miért úgy és ahogy.
Az egyik dolog, hogy a főszereplők motivációi számomra nem annyira világosak. Miért utazott haza Hanna, itt nekem hiányzott volna egy fejezet, ahol ez a motiváció felépül, kiépül a karakter. Nem világos Tobias motivációja sem. Vagy nekem nem volt elég. Hanna múltbéli karaktere eléggé oké a könyvben, a középiskolás lány hangulatai, az érzelmek túlsúlya, az elveszettség, ez mind nagyon ül. A jelenbeli alakja viszont kicsit nincs jelen, nem fejlődött, olyan maradt, mint volt. Nem adott már sokat hozzá a tinikori önmagához. Márta nagyon jó karakter, abszolút életszerű, hihető, minden vele kapcsolatos nagyon ott volt. A kémsztori - ezt nem tudom megítélni, de gyakran jutott eszembe olvasás közben, hogy ez tényleg lehetséges? Szóval mondjuk a titkosszolgálatok tényleg így viselkednének adott helyzetben? Az összes ilyen irányú műveltségem kimerül a tiniként olvasott Berkesi András könyvekben és néhány újságcikk elolvasásában. De kíváncsi lennék, honnan jött az ötlet, és mi támasztotta meg történelmileg. A Möbius-szalag motívum nagyon tetszett. Úgy érződik számomra, mintha ez lett volna az alap, valami, ami köré kell építeni egy regényt, és hát igen :) Meg is hallgattuk aztán sokszor ezt:



Most úgy tűnik, ilyen időszakom van, megint az jár a fejemben, hogy mit akart mondani a művész? Az összes mostanában olvasott könyvnél gondban vagyok ezzel. Ez több, mint szórakoztató krimi, de akkor miért krimi?
Errefelé lehet róla még olvasgatni.

2017. december 7., csütörtök

Julian Barnes: A Napba nézve

Mielőtt  kihajítanám ezt a könyvet az adománypolcra, mégis álljon itt néhány sor, mert azért okozott kellemes perceket. Sajnos azonban nem hagytam félbe, amikor kellett volna.

Julian Barnes Man Booker díjas kortárs angol író. Nem tudom már, hogy találtam rá, de valahol olvastam egy másik könyvéről, a Flaubert papagájáról, ami nagyon érdekelt, de aztán ahelyett A napba nézve került elém. Igen, nem ezért a könyvért kapta a jelöléseket és a díjat, de akkor is csalódást okozott, hogy közepesnél is rosszabbul végzett nálam.

Képtalálat a következőre: „julian barnes a napba nézve”Kezdjük egy írót nem érintő fikázással. Főleg, mivel magyar kiadásról van szó. Az Ulpius kiadó (hát igen, 2002-ben még adtak ki szépirodalmat Ulpiusék), szóval elkövették, hogy annyira jópofák akartak lenni, hogy a borítót kéziratosra véve a címben szereplő "napba" szó helyett azt írták "nabba", áthúzták, fölé a jót. Gondolnád, hogy akkor ennek köze van a regényhez. Nincs. Nagyon égő. Ennek a kiadónak már mindegy. De azért. Amúgy nem lenne rossz borító, igaz, bármelyik 14 éves tud ilyet csinálni Paintben. A kiadót tervező cég mondjuk nagyot futott azóta, szóval lehet, hogy én vagyok a hülye :)

Rátérve a lényegre: a könyv olyan, mintha az írónak egy ötlete lett volna (a pilótáé), amire aztán nem tudott igazán történetet felépíteni, így amikor kifulladt a főhősünk élettörténete, akkor szinte a könyv felét kitevő sületlenségek, a főhős fiának mániás témázásai futnak. A harmadik fejezetet egy az egyben a kukába dobtam volna. Persze vicces és érdekes, hogy 1986-ban egy író miként gondolja az akkor még csak nagyon bimbózó számítógépes világ jövőjét. Hát nem úgy képzelte, mint amilyen lett. Megesik. A számítógép itt voltaképp egy lexikon, és van egy kiterjesztése, ami meg olyan, mint egy orákulum. Az író pedig utal rá, hogy a vonal túloldalán valójában emberek ülnek, akik jót röhögnek a válaszokat kereső, nyughatatlan alakokon. Egészen 2008-ig eljutunk, ahol az író létrehozza az AI-t regényében, ami elég megdöbbentő volt hirtelen, már azt hittem, tényleg van itt valami orákulumság, de valószínűleg csak a fordításban lett AI, mert az Abszolút Igazság rövidítéséből állt össze. De legalább ezzel jött el a számítógép orákulummá kiterjesztése. Érdekes gondolatok. De valahogy összefűzve a főhősünk fiának öngyilkossági gondolataival, ez így nem állt össze. Őszintén kimondva: semmi értelme sincs. És ezt én mondom, aki posztmodernt is elolvas.

Különös volt, hogy ezek után megnéztük a Porco Rossót, és abban van egy jelenet, ahol az első világháborúban meghalt pilóták a gépükkel felemelkednek a felhők fölé, és ott, mint valami légköri műholdsávban, keringenek a Föld körül tömött sorban, nos erről eszembe jutott ez a könyv, ami szerint a pilóták egyik öngyilkossági manővere, hogy egyre magasabbra emelkednek, ahol már nagyon kevés az oxigén, és itt elájulnak. Vagy ahogy a pilóta tudja látni a napfelkeltét, magasságtól függően egymás után akár többször is.. Az ötlet jó volt, mondom na.