Bröderna Lejonhjärta

Az aktív svéd nyelvtanulásom kimerül abban, hogy olvasok (cikkeket, könyvet), nézek sorozatokat svédül és hallgatom a kollégáimat svédül beszélni. Elég jól működik, legalábbis már elég sokat megértek, és ez olyan csodaérzés, mert emlékszem, hogy egy éve még mennyire elveszettnek éreztem magam, amikor az oviban a kezembe nyomtak néhány oldal sűrűn telegépelt svéd szöveget.

Az első regény, amit kiolvastam egy ifjúsági regény a svédek egyik híres írójától, Astrid Lindgrentől. Nem ismeretlen Magyarországon sem, például Harisnyás Pippiről szerintem elég sokan hallottak már. Astrid Lindgren világában a gyerekek a felnőtt világ főszereplői, erős karakterek, akik a gyermeki látásmód által változtatják meg a környezetüket. Én egy olyan könyvét olvastam, ami kevésbé ismert talán, bár itt teljes mértékben része az Astrid Lindgreni mesevilágnak. A gyerekmúzeumban egy egész mesevonat megy végig ezen a világon, és a történet erős derekát képezi ez a nem könnyű történet a két fiúról.

A címe Bröderna Lejonhjärta, azaz Oroszlánszív Fivérek (szerintem ez a jó fordítás, a Lejonhjärta ugyanis név).
A történet szinte azzal kezdődik, hogy a testvérek meghalnak. A kisebb testvér betegsége miatt, a nagyobb tűzvészben, mikor a kisebbet menti. Onnantól kezdve az egész Nangijalában, a másvilágon játszódik. Hiába ígérte az idősebb fivér, Nangijalában sem csak csupa öröm az élet, mert az emberek ott is emberek, hatalomvággyal, félelmekkel... még a halál után is.

A történetet a kisebbik fivér szemén keresztül nézzük végig, aki a másvilágon megszabadul ugyan betegségétől, de a félelmeitől nem, s az biztos, hogy Astrid Lindgren mesterien megteremtette a kisebb testvér hangját. Ez még ennyi svéd nyelvtudással is átjött. Más kérdés, hogy rokonszenves-e ez a - szerintem annak szánt - személyiség, miközben ez erősen meghatározza az egész könyvet. A mesében azonban megvan minden, a különböző karakterek, a jó és a rossz világ, küzdelem a sárkány ellen, a jók segítsége, a kötődés ereje, hogy a halál után minden másképp van és mégse, s mindez elég-e ahhoz, hogy a gonosz hatalomvágyát legyőzzék. A végén egy, talán felnőtt felolvasóknak szánt, különös csavarral zárul.

Nem bírt egyébként nem eszembe jutni Lindgrenről Szabó Magda, pontosabban a Tündér Lala. Számomra a Tündér Lala az elbeszélői hanggal sokkal élettelibb világot teremtett, amit jobban "láttam" magam körül, miközben olvastam.

A Bröderna Lejonhjärta egy sötét, északi történet, Lindgren egyébként 1973-ban írta, úgyhogy ez nem az a régi éra, amit érezni véltem a könyben (kemény nordic élet a szegénysoron). Ebben az északiságban főleg még az '50-es évekig létrejöttek egyebek között olyan furcsa mesevilágok, mint a Mumin. Kis mumin az anyukájával egyedül bandukol a hóviharban, jóformán halálra fagytak már, az apuka meg lelécelt valahova, elutazott, s azóta se látták, s miután valami halálon túli mezőcskének tűnő helyen megpihentek (ahol tej folyik a patakban, cukorkák lógnak a fákon, meg mintha minden felhőből volna), összeszednek egy másik magányos lényt, akivel a gyerekmumin összebarátkozik, találnak egy üres házat, s abba beköltözik a csöves, csonka mumincsalád. Hát ilyen üde felállással indít a mai napság is legnépszerűbb finn mesevilág.

A Bröderna ihletforrása egyébként egy 1800-as évek végéből való sírkő volt. Amikor Lindgren meglátta a síron a feliratot a két kisfiúról, akik igen fiatalon haltak meg, s testvérek voltak, tudta, hogy kell legyen róluk egy mese... s lett. Egészen különleges, hogy Astrid Lindgren a testvéri szeretetet átvitte a halálon túlra, és ott teremtett nekik világot. Akár az álomban, a halál után is minden lehetséges, bármilyen is volt az élet azelőtt.