Jöttem írni a második könyvről, amit svédül kiolvastam, s látom, hogy egyszer már nekiálltam írni róla itt a blogon. Pontosabban arról, amikor felfedeztem magamnak ezt a magyar szerzőt az itteni újságból. Az egyik legnépszerűbb svéd napilap kultúra rovatában jelent meg pár sor egy könyv újrafordításáról, ami idén jelent meg. A könyv pedig Kristóf Ágota Trilógiája.
Nem ezt a könyvet olvastam végül, hanem egy másik rövidebbet, az önéletrajzi Az analfabétát.
Agota Kristof 21 évesen, 1956-ban disszidált, családjával először Ausztriába szökött, majd onnan Svájcban kötött ki. Az 50 oldalas Analfabeten-ben (amit a Trilógiával együtt adtak ki újra Svédországban) mesél a gyerekkoráról, az átszökésről, majd a mindennapi életről, honvágyról, majd arról, hogyan lett író. Franciául írt, bár úgy érezte, hogy sosem tanult meg rendesen franciául. Viszont így számomra mindegy, hogy svédül vagy magyarul olvasom-e, mindkettő fordítás. Így mivel ez kéznél van, a svédet olvastam el, s tervezem a Trilógiát is. Az Analfabétából egy intelligens, nem könnyen kezelhető lányt ismerünk meg, aki unatkozik a családi élet mindennapjaiban és szeretethiányos. Jönnek a negyvenes majd szörnyű ötvenes évek. A disszidálás után egy felnőtt, nehezen kezelhető, szinte dühösen szomorú embert ismerünk meg, aki számára ingerszegény a szörnyen gyönyörű Svájc, hamarosan csalódottá is válik, hogy a huszonkevésévesen elképzelt helyett szürke hétköznapokat kapott, s nagy árat fizetett érte: a családi kötelékeket, a kultúrát, a nyelvet. Az anyanyelvet, ami hanyatlik az új nyelv térfoglalása alatt.
A könyv első fele, a disszidálásig sokkal poetikusabb, ez egy érleltebb emlék, a második fele magyarázósabb, kevésbé irodalmi. Az első fele viszont kedvet adott ahhoz, hogy olvassam el legalább a Trilógia első részét, A nagy füzetet (Den stora skrivboken). Az Analfabeten első felében alkalmazott írói hang ugyanis elég gyorsan barátommá lett, úgyhogy talán ad elég motivációt a szótárazáshoz.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése