Cserna-Szabó András: Zerkó
Ez egy regény, egy igazi regény. Pont.
Néha látni hírportálokon híreket/interjúkat új könyvekről. Így jött nekem szembe a Zerkó.
Lehet persze fújolni rá, hogy trágár, ez végülis szinte kiveri az ember szemét, eleinte én is agyaltam ezen, hogy ez mennyire oké, szükségszerű, hogyan lehetett volna másképp megoldani az ókori nyelvezetet, ám a végére vagy megszoktam vagy kevesebb lett és az jobban belesimult a szövegbe. Miért is kellene nyelvezetet imitálnia egy ma írott regénynek? Adott persze egyfajta karaktert a regénynek, és biztos megoldott néhány gordiuszi csomót, ami miatt ilyen korokról valószínűleg különösen nehéz lehet írni, hiszen nem nagyon tudjuk, hogy beszélt egymással a szarmata, a hun például.
A könyv eleje egyébként is egy picit döcögős. Nehéz ugyanis bevezetni az olvasót Zerkó életébe az észak-afrikai városban, az ókori római Hippoban kezdődve, és megintcsak: nem tudom, ez mennyire szükségszerű végig a könyvben.
Ám a sztori jó, adott a kocsmai mesélős keret, aztán Zerkó, mint újszülött a dinnyehéjban a szemétdombon, a nyomortelepi élet... Apropó, nyomortelepi élet, ennek volt talán legkevésbé valóságszaga, amit nem Zerkó felnövése, hanem az olvasó történelmi felzárkóztatása tölt ki, némi történelmi gasztroutazással tűzdelve úgymint például a garum (úm. halszósz) készítése és kereskedelmi útja, a ma már furcsának ható ókori ételalapanyagok vagy a piac leírása. Engem szórakoztatnak az ilyesmik, mindig is el akartam olvasni Lénárd Sándor Római konyháját és az Éhség és bőség c. könyvet. Másrészt az olvasó történelmi felzárkóztatása a mesélő Zerkót omnipotens karakterré teszi (ami nem feltétlenül baj), és nem mindenhol csúszott jól a szövegben a cselekmény mellett. Ami nem mellesleg szerintem rendkívül frappánsan van felépítve, és onnantól, hogy a fő szereplőket, helyszíneket már megismertük, csak úgy gurul előre a regény a csúcspontjáig, ahol is nem bírtam lerakni, annyira kíváncsi voltam, mit fog Attiláról kitalálni az író.
Ugyanis az összes történelmi karakter hús-vér valójában megelevenedik és személyiséget kap a regényben, legyen az Caius Geganius Plancus (vélhetően kitalált személy) dúsgazdag római kereskedő vagy a történelem szerint létező Göiserrik, a germán vandál törzsek fővezére, Flavius Ardabur Aszpar, Konstantinápoly hadvezére, és a felesége Szókratea. Mindenkori kulturális kitérőkkel foglalkozásokra, vallási elhajlásokra, mint például a Luciferisták.. Találkozunk szarmatákkal, gepidákkal, alánokkal, szkírekkel, gótokkal, még Leó pápával is és természetesen találkozunk Budával és Attilával. Zerkó, a törpe szemén keresztül, akiről, mármint Zerkóról annyit lehet tudni a fennmaradt írásokból, hogy Priszkosz rétor, aki valójában járt Attila udvarában, látott ott egy törpe bohócot. Ez szolgáltatott kiindulópontot a könyvben a hunok másfajta ábrázolására, egyszóval egy hunokról szóló könyvre. De sokkal több van itt, mint hunok. Én szeretem, amikor egy könyv arra sarkall, hogy bedobjam magam a Wikipédia rabbit-hole-ba, hogy ott aztán egy napra elvesszek, és jöjjön a következő. Zerkó kalandos életében annyiféle emberrel találkozik, hogy bár olvasni nem tud, de féltucat nyelven beszél, mi pedig kapunk egy írói képet arról, milyen lehetett az élet i.sz. 400-450 körül. Miközben különféle utalásokkal szórakoztat minket az író, például előkerül a könyvben Gárdonyi Zétája.. (hah, lassan harminc, khm, éve annak, hogy azt olvastam, A láthatatlan embert).
Nem szeretném szétszpoilerezni, így még csak annyit, hogy vicces párhuzamot találtam egy másik könyvvel, amit viszont nemrég olvastam, ez volt Julian Barnes Elizabeth Finch c. regénye. Nem tudom, hogy ez most trend-e, vagy merő véletlen, hogy a regénybeli karakter hogy-hogynem keresztény történelem boncolgatásába fog, vitázik, érvel, és valahogy a görög kultúrával kerül kontrasztba, latolgatva a pontenciális jövőinket, ha a dolgok másként alakulnak a vallás terjedésével kapcsolatban. Barnes hőse, illetve metahőse, mert a regénybeli karakterről ír/emlékezik vissza és fejtegeti egy másik karakter a görög kultúra humanista, életöröm előnyben részesítését a kereszténység szenvedés az élet, majd a túlvilágon megváltás mellett, vonja kérdőre a vallási mártírsztorik és csodák alapját és jelenti ki, hogy a vallás elterjedéséhez leginkább az vezetett, hogy valahogy mindig a legjobb "forgatókönyvírót" alkalmazták, legyen ugye szó csodákról és mártírok, apostolok történeteiről.
Emberek vagyunk, tehát történeteink vannak.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése