Könyvfesztivál 2012

Dedikáltatni - még sose ennyit.
Lelkesedés, kimerülés. Északságok.
Millenáris, Könyvfesztivál.

Kjell Askildsen
Elég öreg már, a fotón nem látszik, mert megint nyúl voltam szemből fotózni. Úgyhogy csak odatoltam A thesszaloniki kutyák vékonyka kötetecskét, aztán két fürge takkal jeleztem mélyebb elkötelezettségem az északi kultúra felé.

Kjell Askildsen

Aztán körök. Zsongás. Igazi tömeg. A medvehagymás pogácsa gyors befalása félig, korty vizek, aztán újabb körök keresve az elsőkönyveseket, és hogy hová bújt Janne Teller. Kb. a végszóra értem oda, az utolsó mondatokra, amikor a publikum feltehette a melegtől bepállott aggyal az igazán ostoba kérdéseit. Például arról, hogyan csinálja az írónő, hogy az erkölcsi mondanivaló nem didaktikus, hogy nem írja bele, hogy didaktikus? Hát, remélem, hogy nem e kérdés után ítélte meg a magyar emberek szellemi képességeit az írónő.
Janne Teller könyvét még csak fogom olvasni, de már dedikáltan. Kissé zavarban volt az írónő, látszott, hogy volt egy kis hajsza a műsorok, beszélgetések, írótalálkozók sűrűjében. Úgyhogy nem őt tartottam fel faggatásokkal. Leírtam egy fecnire, hogy kell írni a nevem, ő pedig szép rendesen odabiggyesztette még alá az aláírását. Ha 15 évvel öregebb leszek, úgy szeretnék kinézni, mint ő. Ilyen vonzón, soványan, méltóságteljesen, szikáran, de nőiesen.

És akkor melyiket válasszam? Azért naná, hogy meg kellett hallgatnom Sjónt, olyan sűrűn nem jár itt izlandi írófenomén. Legyűrtem közben száraz torkomon a medvehagymás pogácsa másik felét, leemeltem a polcról egy csodálatos izlandi fotóalbumot, Iceland, The Land of Contrasts, NatGeo kiadás (Erlend és Orsolya Haarberg - az asszony bajai születésű, az album pedig fantasztikus). Valahogy bennem zakatolt még egy zene is, úgyhogy egészen álomszerű volt, már-már utazás a nyelv, a látás, a belső hallás csatornáin egy másik világba. Nagyon nem ott voltam épp, a Millenárison, a szavak távolról jöttek, de értettem mindent. Beszélő róka Trier filmjében. Hát igen, az a film is adott pár inamig égett képet. És mivel Sjón elég jókedélyű ember, be is vetettem a már szokásos hóbortomat, és feltettem egy kérdést, miközben megpróbálta leírni a nevem, hogy mi a kedvenc izlandi zenekara. Of Monsters and Man - velük épp mostanában kezdtem ismerkedni, és Lay Low, akinek csak rémlik a neve. Igazából valószínűleg az operaénekes felesége zenéjét szereti, de hát én popot kérdeztem :) Izlandi tak.

Sjón

Aztán rongyolás el, mert még talán ott találom Krasznahorkai Lászlót, akinek azért hoztam volna négyet is, mert ki tudná ugyan eldönteni, hogy melyik legyen? Sátántangó? A ellenállás melankóliája? Délről folyó? Állatvanbenn? Na ugye. De ő szívesen írja le annyiszor a szokásost, amennyiszer csak kell, és minden érkezőnek feláll, kezet fog, írás után mélyen szembenézve japános átadó mozdulattal nyújtja át a könyvet, aztán feláll, és kezet fog, elköszön. Nem bánja, ha százszor kell.

Krasznahorkai László

És rábeszélt az újra, az interjúkra. Nem hiszem, hogy meg fogom bánni. Lehet egyáltalán megbánni olyat, hogy az az író, aki képes volt arra, hogy minden könyvét szeressem, és négy vagy öt kedvencem is legyen tőle, hogy a személyes ajánlása nem jön be? Na ugye. Úgyhogy egy kör volt csak a Líra pavilonjában a kasszáig, aztán újra sorban, újra kezet fog, á, egy ismerős, és akkor már megint beszélgettünk, de már az északiakról, és hogy hogy nem, épp Sjónt ismeri, személyesen, lelkesen, különlegesen. Amikor azt mondta, hogy vigyázni kell, mert veszélyesen bele lehet szeretni, meglátod a szigetet és kész, ahogy működik, a természet, az a csöpp társadalom - az már védőangyalos volt.

Csoda, ha ezek után mintha vissza kezdene térni az életkedvem? Na ugye.