Mindig nagyszerű értelmes embert hallgatni, pláne szilveszterkor. A másik két részt is érdemes, de ez áll legközelebb a blog irodalmi csapásirányához, talán. Plusz még annyi, hogy ha már nagyság, szerintem Krasznahorkai az, és ezt lehet, hogy előbb felfedezik Németországban és az USA-ban, mint itthon. Ropni biztos nem fogja rá itthon a nép, a nagyságnak inkább utólag szeretünk örülni, amikor már nincs köztünk, nem él, hanem egy visszasiránkozható történelem.
Ez van most ahelyett, hogy úgy tűnik, nincs kedvem 2012-es olvasmányösszegzőt írni.
2012. december 31., hétfő
2012. november 27., kedd
A szegénység kultúra
Krasznahorkai László Edinburgh-ban a Sátántangó friss angol fordításáról beszélt nyár végén.
"Az író a legnagyobb veszteségnek „a szegénység kultúrájának elvesztését” nevezte, annak a képességnek az elveszítését, amikor szegényként „gyönyörű dalokat” vagyunk képesek énekelni. Mostanság azonban mindenki csak egyre vágyik, hogy gazdag legyen, „de emberek, tényleg csak egy álmunk van”, teszi fel a kérdést az író, tényleg csak mindenkinek az az egy célja van, hogy több pénze legyen?"
Igen, ez most ennyi. A szegénység kultúra, pont ez az, ami itt, ahol most vagyok, foglalkoztat, hogy ez miért nincs, pedig a nem is olyan régi történelemben átlagban jóval szegényebbek voltak az emberek.
2008 szeptemberének végén vagy október elején láttam a filmet, és azóta sem bírtam elolvasni, kicsit el kellett felejtenem hozzá a képeket. Nem mondanám, hogy most már elfelejtettem. De vajon hogy tud a metróaluljáróban az elektromosság úgy zúgni, pont úgy, mint a távoli harangok a Sátántangó elején?
"Az író a legnagyobb veszteségnek „a szegénység kultúrájának elvesztését” nevezte, annak a képességnek az elveszítését, amikor szegényként „gyönyörű dalokat” vagyunk képesek énekelni. Mostanság azonban mindenki csak egyre vágyik, hogy gazdag legyen, „de emberek, tényleg csak egy álmunk van”, teszi fel a kérdést az író, tényleg csak mindenkinek az az egy célja van, hogy több pénze legyen?"
Igen, ez most ennyi. A szegénység kultúra, pont ez az, ami itt, ahol most vagyok, foglalkoztat, hogy ez miért nincs, pedig a nem is olyan régi történelemben átlagban jóval szegényebbek voltak az emberek.
2008 szeptemberének végén vagy október elején láttam a filmet, és azóta sem bírtam elolvasni, kicsit el kellett felejtenem hozzá a képeket. Nem mondanám, hogy most már elfelejtettem. De vajon hogy tud a metróaluljáróban az elektromosság úgy zúgni, pont úgy, mint a távoli harangok a Sátántangó elején?
2012. november 25., vasárnap
Csak Tréfa volt
Teljesen mindegy, hogy tényleg elárulta-e azt a cseh pilótát, aki a szövetségesek kémje lett, Kundera utálta a szocializmust, abban a formájában, miként az megvalósult az '50-es években. Azt pedig, hogy tényleg elárult-e egy embert, lehet, hogy már sose fogjuk megtudni, bár az író él és tagad, de a rendőrségi feljegyzés megvan róla, mikor jelent ott meg Milan Kundera jelenteni. Persze ahogy ma lehetséges virtuális trollseregletet üzemeltetni úgy, hogy a profilképeket társkereső oldalakról lopják, így Kundera nevét is ellophatták.. lehet, hogy csak egy ízetlen, kegyetlen és szörnyű tréfa volt.
Úgy tűnik, Kunderában mégis motoszkált valami ezzel kapcsolatban. A Tréfa főhőse, Ludvík egyrészt megéli Kundera pártból való kicsapatását, de innentől kezdve mintha egy alternatív sorsba csöppenne bele. Egy olyan sorsba, amit bár nem élt meg, mégis nagyon jól ismer, követ. A bányamunka, a kizártság, az elítélt lét évtizedekig tartó nyomora, az árulás által megnyomorított, soha vissza nem térő bizalom, az ember, aki már sose tud felhőtlenül örülni vagy szeretni. Kundera saját elmondása szerint a könyveiben a saját nem realizálódott személyiségei jelennek meg. Az élet máshol van című regényében a főhős például elárul egy pilótát...
Az optimizmus az emberiség ópiuma. Az egészséges lélek ostobaságtól bűzlik. Éljen Trockij! - írta Ludvík annak az együgyű libuskának, akinek éppen udvarolt, csak azért, hogy kizökkentse, mert a lány mindent komolyan vett. De nem csak a lány vett mindent komolyan. A nyílt levelezőlapra írt szavak eljutottak a párthoz, a pártbizottság, tele Ludvík ismerőseivel, elítélte őt, kizárták a pártból, ki az egyetemről. Korábbi barátai, cimborái komoly képpel fordultak el tőle, mintha soha nem is ismerték volna egymást. Az árulás utáni bosszúvágy a fordulat utáni évekre is megmaradt, bár közben többször megpróbálja tisztára mosni magát, a "csak tréfa volt" semennyire sem enyhítő körülmény a párt szemében.
A Tréfa sokkal sűrűbb, mint a Lét elviselhetetlen könnyűsége, végigköveti a szocializmus lelkes üdvözlését, azokat a sorsokat, amiket nem tett jobbá, a megosztottságot, hogy miként lesznek az emberek egymás ellenségei egy rigorózus, totalitárius világban, s hogy miként indul meg a kiábrándulás és jön a felismerés, hogy ez "nem is értünk van" azokban a lelkekben is, akikben legtovább kitartott a hit.
A mindenkori rezsimek képmutatását klasszikusan kifigurázza, amikor az egyházi keresztelőből furcsa, frusztráló névadó ünnepség lesz, mert a népnek nem megtiltani kell a szertartásokat, csak átnevezni a sajátunkra. Aztán persze nagyon ajánlottá tenni, ami még rosszabb, mintha kötelező lenne.
Egyre gyorsabban peregnek a színek, a szálak pedig végül összeérnek, az árulás elfakul, miközben az a nemzedék megérzi, hogy a fiatalsága beletelt a küzdés éveibe, a következők pedig még csak nem is értik azt, amiért ők éltek. Azért a nagy egészért, amiből nem az lett, aminek képzelték, ami közben eltelt az idő, és eltelt az élet, amit elfelejtettek élni.
Viszlát, Rukkola!
61 lezárt rukk (ebből új rendszer szerint 12 kiemelt könyv) és 32 happolás után, úgy, hogy a rendszer szerint happolhatnék 51 könyvet, véget ért nálam a rukkola-történet. A pontjaim csak gyűltek, és még tovább rukkoltam, nyilvánvalóan már rég nem azért, hogy happolhassak valamit, mert egyre kevesebb happolni való van, hanem azért, hogy adjak az embereknek. Már ha kell nekik...
A nyár során, amikor elindult a rendszer, először remek könyvek kerültek fel, és sorban lehetett ma kiemeltnek számító könyveket happolni, és igazán izgalmas volt a friss rukkolásokat naponta végignézni. Az egy dolog, hogy a tömeg megjelenésével a zs-kategória lett az uralkodó, lelombozó a kínálat, és bár próbáltam keresni érdekes könyveket, amiket megtalálni nem feltétlenül evidencia, ezek a keresések sem hoztak igazán sikert, illetve az ilyen könyvek eléggé érdektelennek bizonyultak. A korábban happolt, és kiemeltté vált könyveket egy idő után visszarukkoltam a rendszerbe, és mindig el is mondom a happolóimnak, hogy ez már rerukk, ha úgy gondolják, tolják csak vissza a könyvet ők is a rendszerbe, de ezekre a felvetésekre sosem jött válasz, elengedik az emberek a fülük mellett. Nem meglepő persze, az emberek többsége szerezni akar, nem adni.
Ami kárpótolt a happolható könyvekért az maga a rukkolás volt, illetve az emberekkel való találkozás, átadás, az öröm az arcokon, még ha időrabló is. Aztán megjelentek a happontok. Jó ötletnek tűnt, először. Most már gyakorlatilag mindenki happontba kéri a könyvet, egy bizonyosba. Úgy éreztem magam, mint egy ingyen antikvárium. De még így is ment tovább, bár volt mindenféle tapasztalat is, és hozzá kell tennem, hogy közben volt egyetlen ember, aki budapesti létére személyes átadást akart, és egy tábla csokit kaptam a könyvért, amit nyilvánvalóan marha nehéz volt happolnia, mert sokan szeretnék. Szóval nagyon örült, és én is örültem. Igazán a happonttal sincs nagy baj persze, nem mindenki csinálja arcokon megjelenő öröm kedvéért, és mindenkinek kényelmes, és mondjuk hiába is próbáltam máshová irányítani az átvételt, egy másik happontba. A Westend a lehető legkényelmesebb, és legnépszerűbb.
Annyira kényelmes, hogy nem kell megbeszélni időpontot, hogy a happolók hagyják is ott rostokolni a könyveket, és egy idő után megtörténik az, ami most.. A könyvet november 5-én happolták tőlem. Sikertelen személyes találkozó egyeztetés után felajánlottam a happont lehetőséget, amire lelkes válasz jött, milyen jó lesz így. November 7-én leadtam a könyvet, számot megírtam. Vártam, vártam, de nem jött jelölés az átvételről. Nem érdekel a pont, de azért a könyv érkezzen már meg, és így korrekt. November 22-én írtam a happolónak, hogy jelölje be, ha átvette - semmi válasz. November 24-én a Westendben jártam és megkérdeztem. Természetesen a könyv nincs már ott, mert csak 5 napig tartják. Írtam megint a happolónak, hogy a könyv nincs ott, szóval jelöljön vagy mondjon valamit. Válasz: tényleg nem ment el a könyvért. Ezek szerint 16 naptári nap nem volt elegendő arra, hogy az amúgy Moszkva tér felé járkáló illető elmenjen a villamossal néhány megállót egy ingyen könyvért? Hét másik ember lehet, hogy örülne a könyvnek, egyébiránt, és még talán át is vették volna. A könyv viszont jelenleg a Rukkolánál van, és nem tudom, hogy vissza tudom-e egyáltalán szerezni.
Volt néhány furcsa eset, de ezt mindig ellensúlyozták a kellemes élmények, és tudtam, hogy sok-sok ember van a tömegben, aki hasonlóan lelkes adakozó, mint én. De az már tényleg az utolsó volt, hogy az át nem vett könyvet kelljen intézni. Ha lehetne értékelni, most az egyszer értékelnék egy felhasználót. De nem lehet, és most már elért a nem túl jó élmények, a figyelmetlen, a csak szerezni vágyó emberek részaránya egy olyan szintet, hogy inkább nem bosszantom magam további rukkolásokkal.
A nyár során, amikor elindult a rendszer, először remek könyvek kerültek fel, és sorban lehetett ma kiemeltnek számító könyveket happolni, és igazán izgalmas volt a friss rukkolásokat naponta végignézni. Az egy dolog, hogy a tömeg megjelenésével a zs-kategória lett az uralkodó, lelombozó a kínálat, és bár próbáltam keresni érdekes könyveket, amiket megtalálni nem feltétlenül evidencia, ezek a keresések sem hoztak igazán sikert, illetve az ilyen könyvek eléggé érdektelennek bizonyultak. A korábban happolt, és kiemeltté vált könyveket egy idő után visszarukkoltam a rendszerbe, és mindig el is mondom a happolóimnak, hogy ez már rerukk, ha úgy gondolják, tolják csak vissza a könyvet ők is a rendszerbe, de ezekre a felvetésekre sosem jött válasz, elengedik az emberek a fülük mellett. Nem meglepő persze, az emberek többsége szerezni akar, nem adni.
Ami kárpótolt a happolható könyvekért az maga a rukkolás volt, illetve az emberekkel való találkozás, átadás, az öröm az arcokon, még ha időrabló is. Aztán megjelentek a happontok. Jó ötletnek tűnt, először. Most már gyakorlatilag mindenki happontba kéri a könyvet, egy bizonyosba. Úgy éreztem magam, mint egy ingyen antikvárium. De még így is ment tovább, bár volt mindenféle tapasztalat is, és hozzá kell tennem, hogy közben volt egyetlen ember, aki budapesti létére személyes átadást akart, és egy tábla csokit kaptam a könyvért, amit nyilvánvalóan marha nehéz volt happolnia, mert sokan szeretnék. Szóval nagyon örült, és én is örültem. Igazán a happonttal sincs nagy baj persze, nem mindenki csinálja arcokon megjelenő öröm kedvéért, és mindenkinek kényelmes, és mondjuk hiába is próbáltam máshová irányítani az átvételt, egy másik happontba. A Westend a lehető legkényelmesebb, és legnépszerűbb.
Annyira kényelmes, hogy nem kell megbeszélni időpontot, hogy a happolók hagyják is ott rostokolni a könyveket, és egy idő után megtörténik az, ami most.. A könyvet november 5-én happolták tőlem. Sikertelen személyes találkozó egyeztetés után felajánlottam a happont lehetőséget, amire lelkes válasz jött, milyen jó lesz így. November 7-én leadtam a könyvet, számot megírtam. Vártam, vártam, de nem jött jelölés az átvételről. Nem érdekel a pont, de azért a könyv érkezzen már meg, és így korrekt. November 22-én írtam a happolónak, hogy jelölje be, ha átvette - semmi válasz. November 24-én a Westendben jártam és megkérdeztem. Természetesen a könyv nincs már ott, mert csak 5 napig tartják. Írtam megint a happolónak, hogy a könyv nincs ott, szóval jelöljön vagy mondjon valamit. Válasz: tényleg nem ment el a könyvért. Ezek szerint 16 naptári nap nem volt elegendő arra, hogy az amúgy Moszkva tér felé járkáló illető elmenjen a villamossal néhány megállót egy ingyen könyvért? Hét másik ember lehet, hogy örülne a könyvnek, egyébiránt, és még talán át is vették volna. A könyv viszont jelenleg a Rukkolánál van, és nem tudom, hogy vissza tudom-e egyáltalán szerezni.
Volt néhány furcsa eset, de ezt mindig ellensúlyozták a kellemes élmények, és tudtam, hogy sok-sok ember van a tömegben, aki hasonlóan lelkes adakozó, mint én. De az már tényleg az utolsó volt, hogy az át nem vett könyvet kelljen intézni. Ha lehetne értékelni, most az egyszer értékelnék egy felhasználót. De nem lehet, és most már elért a nem túl jó élmények, a figyelmetlen, a csak szerezni vágyó emberek részaránya egy olyan szintet, hogy inkább nem bosszantom magam további rukkolásokkal.
2012. november 17., szombat
Vivian Maier
„Helyet kell adnunk a többi embernek is. Olyan, mintha egy óriáskerékre szállnánk fel; végigüljük a menetet, és aztán át kell adnunk valaki másnak is a lehetőséget. És így tovább. Mindig jön valaki, aki átveszi a helyünket. Nincs semmi új a nap alatt.” (Vivian Maier)
Vivian Maier a saját szórakoztatására járta (az '50-es évekbeli) New York és Chicago utcáit, a fürdőszobáját laborrá alakította, egyébként slamposan öltözködött, nem nagyon izgatta a nőieskedés, viszont bátran belement az utcai portrék és helyzetképek világába, látásmódja pedig sokszor pimasz perspektívákat eredményezett. Az életét mások gyerekei mellett, nannyként élte le, félig osztrák-magyar, félig francia, az USA-ban élt, de franciának vallotta magát. Hosszú kabátjában és kalapban habókos figurának néz ki, akinek az utca összes bolondja a barátja, pedig a visszaemlékezők inkább távolságtartónak írják le. Élete utolsó éveiben pénzhiány miatt mindenét elárverezték, a százszámra álló dobozokat régi újságkivágásokkal, könyvekkel, fotókkal, negatívokkal. Lényegében csak minap fedezték fel, néhány évvel ezelőtt, és az, aki felvásárolta a negatívokat, mit sem tudott arról, mi az, amit vesz, és nem tudta senki. Mire rájött a vásárló, hogy ki fotózta ezeket, Vivian már elment, 83 évesen halt meg.
Ma másodjára néztem meg a képeiből nyílt kiállítást a Mai Manó Házban, és úgy érzem, mintha a barátnőm lenne, és pontosan értem, hogyan látott. Hatalmas kedvet csinált nem csak a fotózáshoz (hátha újra..), de az élethez, mert a képei nem bántanak, a képeiből az élet sugároz, as it is.
Most álljon itt csak néhány.
Ez azért, mert emiatt szerettem bele először. Ez a kép kortalan.
A tükrök. Nem véletlenek.
Vivian Maier a saját szórakoztatására járta (az '50-es évekbeli) New York és Chicago utcáit, a fürdőszobáját laborrá alakította, egyébként slamposan öltözködött, nem nagyon izgatta a nőieskedés, viszont bátran belement az utcai portrék és helyzetképek világába, látásmódja pedig sokszor pimasz perspektívákat eredményezett. Az életét mások gyerekei mellett, nannyként élte le, félig osztrák-magyar, félig francia, az USA-ban élt, de franciának vallotta magát. Hosszú kabátjában és kalapban habókos figurának néz ki, akinek az utca összes bolondja a barátja, pedig a visszaemlékezők inkább távolságtartónak írják le. Élete utolsó éveiben pénzhiány miatt mindenét elárverezték, a százszámra álló dobozokat régi újságkivágásokkal, könyvekkel, fotókkal, negatívokkal. Lényegében csak minap fedezték fel, néhány évvel ezelőtt, és az, aki felvásárolta a negatívokat, mit sem tudott arról, mi az, amit vesz, és nem tudta senki. Mire rájött a vásárló, hogy ki fotózta ezeket, Vivian már elment, 83 évesen halt meg.
Ma másodjára néztem meg a képeiből nyílt kiállítást a Mai Manó Házban, és úgy érzem, mintha a barátnőm lenne, és pontosan értem, hogyan látott. Hatalmas kedvet csinált nem csak a fotózáshoz (hátha újra..), de az élethez, mert a képei nem bántanak, a képeiből az élet sugároz, as it is.
Most álljon itt csak néhány.
Ez azért, mert emiatt szerettem bele először. Ez a kép kortalan.
Ezt azért, mert a kiállítás anyagában nem volt benne. Nem olyan ütős, mint fénykép, de az, amit látunk rajta, ez az "apróság" teszi olyan otthonossá a munkáit.
A tükrök. Nem véletlenek.
Tulajdonképpen két világ van, fent és lent, és ha jól figyelünk, néha ilyen "lyukak" nyílnak rá, megláthatjuk, milyenek. És néha kiderülhet, hogy az alvilág sokkal szebb és fénylőbb, mint a "valódi".
Karcok, miként.
2012. november 5., hétfő
Nyáron történt
Néhány emlékmorzsa a nyár könyveiből. (Bocs az össze-vissza betűméretért és típusért, meghülyült a blogspot, pedig folyószövegként írtam, és ha valamit átállítok, valami más megy tönkre benne)
Spiró György: Tavaszi tárlat
Szóval rögtön nem lázadunk, ha a komfortérzetünk eléri a biztonsági szintet. Ha úgy érezzük, hogy már épp elvagyunk, nem akarnak kicsinálni, ha felismernek az utcán és még köszönnek is az emberek, ha a létezésünket tudomásul veszi a nagy-nagy gépezet. Tehát lélegzünk, eszünk, a félelmeket pedig eltemetjük a megelégedettség alá. Beletörődötten vesszük fel a maszkot minden nap, és jó képet vágunk az értelmetlen mindennapokhoz.
Szeretünk hinni a rendben, és hogy mindenkinek megvan a maga helye egy polcon, a polcon egy poros papírdobozban. És rettegve tátogunk, mint a tyúkok az ólban, ha egyikünket levágni viszik, félrehúzódunk és kilökjük magunkból a rendnek azt a darabkáját, hogy úgy érezzük, abban a rendben, amibe mi tartozunk, minden rendben van. (A rend három értelme...)
Halldór Laxness: Izlandi pör
Selma Lagerlöf: A halál kocsisa
Kedves mese gyerekeknek rögtön a Niels Holgersson után a kamaszkorba lépve arról, hogy ha a lelkünkben mélyen igazán jók vagyunk, még a halál (kocsisa) is megszán minket, ergo jóság helyébe jót várj, és minden mérhetetlen szenvedés okkal van e földön.
Lagerlöf stílusa kilóg a mostanában olvasott akár északi szerzők sorából, hiszen korábbi Hamsunnál, Laxnessnél (nem beszélve a többiről, amit olvastam). Meglehet, hogy a fordítás is tehet róla, hogy kissé döcögősebb, távolságtartóbb is. A halál kocsisa 1912-ben született Lagerlöf tollából, hat évvel a világhírt és részben a Nobelt meghozó Niels Holgersson után. Lagerlöf meséinek értékét szerintem a feldolgozott monda- és hiedelemvilág adja. Például az ilyen momentumok:
"Halottnak akartam tettetni magam, mondta. Láttam, de miért csináltad? Biztosan hallottad te is, mondta a gyerek, hogy ha medvével találkozol az erdőben, le kell gyorsan feküdnöd a földre, és úgy kell tenned, mintha halott volnál. Akkor a medve elmegy, hogy ásson egy gödröt, amibe eltemet, te meg közben elszökhetsz." (120. oldal)
A 81 évet élt svéd írónő életművének részletes megismerése még várat magára. Remélem vannak emlékhelyek Landskronában, ahol tanított, és meg is tudom látogatni egyszer, ahogy Mårbackát is, a falut, ahol született és meghalt, miközben bejárta Jeruzsálemet, Olaszországot és a Közel-Keletet - csak hogy ne higgyük, hagyta magát otthon bepókhálósodni. Első(?) szerelme a 19. század végén Sophie Elkan volt, akivel rendszeresen kritizálták egymás munkáit, majd később a korai feminista Valborg Olander. Szeretném hamarosan svédül olvasni.
Szvoren Edina: Pertu
És akkor most fejet vissza a magyarba. Végre van valami igazán jelentősnek látszó dolog, ha műveltebb lennék, mondanék többet is, így inkább azt mondom, az elmúlt tíz évben.
Tud írni, és ez nagy dolog. Magabiztos is. Nekem már csak egyetlen gondom van, és legközelebb akkor szeretném olvasni, ha ez másként van, ha nincs ennyi groteszk, ennyi állati a szerencsétlen ábrázolt alakokban, ha tudnak mást is maszturbáción, a mocsokban való játszadozáson, az egymás sanyargatásán túl. Van, akinek tetszik, hogy erotikába öli a részvétet (Réz Pál, wikipédia), nekem sok ez a mindenre adott egyszerű válasz, és megint olyan érzésem van, mint sok más kortársnál, leghangosabban például Háy Jánosnál, hogy a világ nem ilyen. Hogy a komolysággal megrajzolt dolgok hamisak, és túl komolykodó ez a stílus ehhez képest. Sajnálom, hogy ezt a vonalat emeli ki az ún. kánon, és ettől úgy érzem, még mélyebbre süllyed le a társadalmi tudat, hogy csak a saját barnás segglyukunkat tudjuk nézni, és díjakkal jutalmazzuk a nagyszerű groteszkséget. Pedig kinőhetnénk Kafkából, bármennyire nagyszerű volt is az akkor, amikor.
Positively.
Spiró György: Tavaszi tárlat
Szóval rögtön nem lázadunk, ha a komfortérzetünk eléri a biztonsági szintet. Ha úgy érezzük, hogy már épp elvagyunk, nem akarnak kicsinálni, ha felismernek az utcán és még köszönnek is az emberek, ha a létezésünket tudomásul veszi a nagy-nagy gépezet. Tehát lélegzünk, eszünk, a félelmeket pedig eltemetjük a megelégedettség alá. Beletörődötten vesszük fel a maszkot minden nap, és jó képet vágunk az értelmetlen mindennapokhoz.
Szeretünk hinni a rendben, és hogy mindenkinek megvan a maga helye egy polcon, a polcon egy poros papírdobozban. És rettegve tátogunk, mint a tyúkok az ólban, ha egyikünket levágni viszik, félrehúzódunk és kilökjük magunkból a rendnek azt a darabkáját, hogy úgy érezzük, abban a rendben, amibe mi tartozunk, minden rendben van. (A rend három értelme...)
Halldór Laxness: Izlandi pör
Izland hosszú életű Nobel-díjasának könyve igazi összefoglaló a jégsziget történetéről, arról, amire büszkék lehetnek, és arról, amire nem, és arról, milyen eszméletlenül nehéz volt nem is olyan réges időkig az izlandi élet, és mégis mennyire szeretik hazájukat a viking leszármazottak.
Rajongok Izlandért, mert a végletek hazája. Jég és tűz birodalma. Embertelen környezet, ahol az emberek versekben beszéltek akkor, amikor a világ nagyobb részén inkább írástudatlanok voltak. A 800-as években elsőként létrejött parlamentért - a jelenben a web2 használatával neten, társadalmi közösség által írt alkotmányért. A we don't have cash, but have ash típusú humorért. A szomorú kedvességükért. (ami szomorúságot Laxness arca itt balról nem éppen tükröz, de ez a kedvencem róla:)
Amikor Laxness ezt a háromrészes regényét írta, javában zajlott a második világháború, és ő negyvenes évei elején járt. 1955-ben megkapta a Nobelt, és az indoklás alapján tulajdonképpen az Izlandi pörért jutalmazták, bár életműve elég nagynak mondható, még nyolcvanas éveiben is írt.
Amilyen nehéz ma megszerezni ezt a könyvet, olyan sokáig tartott kiolvasni. De minden sorát élveztem, és beleéreztem magam a XVII. századi Izland történelmébe. Az egész könyvet áthatja a Laxnesst jellemző eltiporhatatlan derű. Emellett annyira kontrasztos a mi élhetetlenségünk itt a Kárpát-medencében.
Pont így képzeltem el az Öxarát.. kép innen.
És az Althing, az izlandi parlamentnek helyet adó khmm, területet.
Sylvia Plath: The Bell Jar
Sylvia egyetlen regénye ugyanolyan felkavaró, mint a versei. Hogy tökéletes-e (miként a verseit jellemzik), nos elvenni nem kell belőle, sem hozzáadni, és nagyon szeretem a mondatait, és hogy olyan utálatossá váltak egyszerű angol szavak (mouthful pl.), és hogy kicsit megérthettem őt. A könyv után nincs sok kérdés a miértről, ha egyszer az üvegbúra (bell jar) rajtunk volt, többé nem ereszt. Elég csak egy pillanat...
És nem lehúzó, legalábbis angolul nem. Olyan inkább, mint egy napló, nem válik a sorsunkká, és mivel hiányoznak belőle a mesterkélt hangulatkeltők, egyszerűen nem feszít tovább annál, ami az élet. Szóval hogy ilyen.
És nem lehúzó, legalábbis angolul nem. Olyan inkább, mint egy napló, nem válik a sorsunkká, és mivel hiányoznak belőle a mesterkélt hangulatkeltők, egyszerűen nem feszít tovább annál, ami az élet. Szóval hogy ilyen.
Selma Lagerlöf: A halál kocsisa
Lagerlöf stílusa kilóg a mostanában olvasott akár északi szerzők sorából, hiszen korábbi Hamsunnál, Laxnessnél (nem beszélve a többiről, amit olvastam). Meglehet, hogy a fordítás is tehet róla, hogy kissé döcögősebb, távolságtartóbb is. A halál kocsisa 1912-ben született Lagerlöf tollából, hat évvel a világhírt és részben a Nobelt meghozó Niels Holgersson után. Lagerlöf meséinek értékét szerintem a feldolgozott monda- és hiedelemvilág adja. Például az ilyen momentumok:
"Halottnak akartam tettetni magam, mondta. Láttam, de miért csináltad? Biztosan hallottad te is, mondta a gyerek, hogy ha medvével találkozol az erdőben, le kell gyorsan feküdnöd a földre, és úgy kell tenned, mintha halott volnál. Akkor a medve elmegy, hogy ásson egy gödröt, amibe eltemet, te meg közben elszökhetsz." (120. oldal)
A 81 évet élt svéd írónő életművének részletes megismerése még várat magára. Remélem vannak emlékhelyek Landskronában, ahol tanított, és meg is tudom látogatni egyszer, ahogy Mårbackát is, a falut, ahol született és meghalt, miközben bejárta Jeruzsálemet, Olaszországot és a Közel-Keletet - csak hogy ne higgyük, hagyta magát otthon bepókhálósodni. Első(?) szerelme a 19. század végén Sophie Elkan volt, akivel rendszeresen kritizálták egymás munkáit, majd később a korai feminista Valborg Olander. Szeretném hamarosan svédül olvasni.
Szvoren Edina: Pertu
Tud írni, és ez nagy dolog. Magabiztos is. Nekem már csak egyetlen gondom van, és legközelebb akkor szeretném olvasni, ha ez másként van, ha nincs ennyi groteszk, ennyi állati a szerencsétlen ábrázolt alakokban, ha tudnak mást is maszturbáción, a mocsokban való játszadozáson, az egymás sanyargatásán túl. Van, akinek tetszik, hogy erotikába öli a részvétet (Réz Pál, wikipédia), nekem sok ez a mindenre adott egyszerű válasz, és megint olyan érzésem van, mint sok más kortársnál, leghangosabban például Háy Jánosnál, hogy a világ nem ilyen. Hogy a komolysággal megrajzolt dolgok hamisak, és túl komolykodó ez a stílus ehhez képest. Sajnálom, hogy ezt a vonalat emeli ki az ún. kánon, és ettől úgy érzem, még mélyebbre süllyed le a társadalmi tudat, hogy csak a saját barnás segglyukunkat tudjuk nézni, és díjakkal jutalmazzuk a nagyszerű groteszkséget. Pedig kinőhetnénk Kafkából, bármennyire nagyszerű volt is az akkor, amikor.
Positively.
2012. október 17., szerda
Az Éhség gőgje
 |
| Knut Hamsun 1890-ben, az Éhség megjelenésekor, Wikipédia |
Könyveit jóformán propaganda anyagként osztogatták, mígnem amikor a népnek már elege volt a németekből, tömegesen postázták vissza Hamsunnak, vagy elégették őket.
Érdemes azért megjegyezni, hogy bár általában véve az ősgermán mítosz imponált sok északinak, a norvégok kis százaléka szimpatizált csak a nácikkal. A norvég ellenállási mozgalom nagy elismerést váltott ki a testvérnépek között, hiszen a dánok átengedték a második világháború alatt németeket, a svédek pedig acélt szállítottak nekik a "semlegességük" megőrzése érdekében, megvan tehát az alapja az akár máig is kitartó kollektív lelkiismeretfurdalásnak. Ezzel szemben a norvégok egyből ellenálltak, frissen kivívott függetlenségüket nem akarták egykönnyen adni, de eleinte könnyedén leverték őket a nácik, és jött a megtorlás. A "norvég fiúk" bevették magukat az erdőkbe, és később Angliában kiképzett katonaként rengeteg bosszantó szabotázst hajtottak végre a nácik ellen. Mindemiatt a többiek eléggé felnéztek a norvégokra. A Max Manus című filmet igazán érdemes megnézni.
Visszatérve Hamsunhoz: a háború után bíróság elé került, de már nagyon öreg volt, nyolcvan fölött járt, elkobozták vagyonát, és szellemileg megroggyantnak nyilvánították, bedugták egy pszichiátriára, hiszen mégiscsak egy nagy íróról volt szó, nem akaródzott börtönbe vetni az öreget. Hamsun majdnem annyira gyűlölt figurája lett a norvég közéletnek, mint Quisling. És ez annyira nem múlt el, hogy mikor 2002-ben utcát akartak elnevezni róla, a közfelháborodás miatt letettek erről. A 2009-ben szülőhelyén megnyílt emlékházat is sokan támadják. Quislinget - a nácik norvég kormányzóját - egyébként kivégezték.
 |
| Knut Hamsun center Hamarøyben, nordnorge.com |
Hamsun előbb misztikus volt, majd népellenes és végül fasiszta lett - írja róla az Éhség című regény 1963-as magyar fordításának utószavában Hegedüs Géza. A kor magyar kultúrpolitikáját is figyelembe véve (vagyis levonva a túlzásokat) az Éhségben valóban felfedezhetők, ha akarjuk, a csírázó fasiszta gondolatok.
Hamsun egy észak-norvég faluban látta meg a napvilágot, és általában véve szegénységben élte élete első húsz-harminc évét. Többféle fizikai munkát is vállalt, így jutott el Amerikába is, ahonnan visszatérve megírta például az Éhség című regényt, ami meghozta az első igazi sikert az írónak.
Hegedüs szerint a regény témája ellenére (éhség, nyomorúság) nem társadalomcentrikus, nem is naturalista, inkább impresszionista, s mintha mindenütt saját csillogását keresné. Utóbbit már inkább én mondom. Igen, a regény beszűkült, és mindinkább beszűkül, minél éhesebb a főhősünk, a narrátor, az író. A nyomor azonban nem teszi alázatossá, dühödten szitkozódik és pöröl az istennel, amiért ilyen mélyre taszította, s a könyvben nincs egyetlen tiszta szereplő sem, ha valaki nem gonosz, akkor irigy vagy fukar, de legalábbis közönyös. Az emberek iránti megvetés és undor fel-felbukik a sorok között. Az emberek romlottak, és egyáltalán semmi nem hoz menekülést - itt nincsenek fehéren magasló lenyűgöző hegyek, a tél egyenlő a halállal, amikor minden megaláztatást be kell vállalni elkerülendő az utcát, miközben csak egy meleg és csendes zugra lenne talán szüksége, hogy megírja a művet, amiből pénzt csinálhatna és híres lehetne. Becsvágyó és büszke. Mindaddig elhazudja saját helyzetét mindenki előtt, amíg nem jut az éhezésnek arra a fokára, hogy forgácsot rág és a saját ujját próbálja meg lerágni. Hiú, és önismeret helyett csak az önostorozásra képes, miközben apróra megfigyel mindent, és legelborultabb pillanatait is meg tudja örökíteni.
Mégis, Hamsun rövidke regényében otthonosan éreztem magam, mintha zsebre vágott volna, hogy átéljem mindazt, amit ő. Egyáltalán semmit nem titkol, vagy szépít el. Sem az őrjöngéseit, sem a baklövéseit, sem azt, ami miatt saját magát is megvetette. Sosem múló fensőbbrendűségi tudatát jól jellemzi az az epizód, amikor egy szakadt süteményárus öregasszonynak odadobja az összes pénzét jelentő néhány koronát, ami abból származik, hogy rosszul adott vissza neki a szatócs... mivel lopottként tekint a pénzre, így szabadul meg tőle. Hanem amikor már nagyon éhes, felbukkan a süteményesnél, és ahelyett, hogy kérne, egyszerűen elveszi, ami neki "jár". És őszintén úgy tesz, mintha a másik lenne a hülye, hogy nem emlékszik az ő "rendelésére". Minden helyzetet próbál úgy faragni, hazudni, ember oldalába lyukat beszélni, hogy ő jól jöjjön ki belőle, és minden alázatossága merő alakoskodás. Az a fajta ember, akin szegénységében is érezni, hogy ha pénzhez jutna, keményen taposna lefelé, és felfelé, a rang irányába lojális.
Hegedüs Gézának ugyanakkor nem volt abban igaza, hogy Hamsun elhallgatja, a szegények nem tudnak feljebb jutni, mert a tőkés társadalom leküzdhetetlen akadályokat gördít eléjük (és ezért milyen jó, hogy jött a szocializmus). Hamsun maga az Éhségbeli énjével jó példa az állatias eltökéltségre, ami előbb-utóbb eredményre vezet. Még ha közben néhányszor bele is hal.
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)