e-

Az Amazon azt akarja, hogy gondoljam át, 18 ezer forintért mennyit tudnék megvenni az 1400 könyvből, ami eleve rajta van a Kindle-ön, nem beszélve a később letöltöttekről. Nagyon csábító ajánlat, a Kindle még sosem volt ilyen olcsó és ilyen kicsi sem talán (ami ki tudja, előny-e), és már épp kezdtem lemondani róla, mert "úgysem viszi jól a pdf-et", mert "úgysem tudok annyit olvasni". Előbbit már lehet, hogy orvosolták, utóbbi meg örökérvényű. Szóval miért is ne? Akár ki is számolhatnám, szerintem az ára viszonylag gyorsan megtérülne, már jó sok magyar könyvet meg lehet venni e-könyv formátumban is. Szóval akkor miért mégsem? Szeretem a könyveket, nem csak a bennük lévő szellemet, az írást, hanem a könyvet, mint tárgyat. Szeretem a borítót, szeretem, hogy az egyik keménytáblás, a másik puhaborítós, hogy a borítótervezőknek van egyéni stílusa. Hogy ha több országban is megjelenik egy könyv, akkor más és más a borító, de többnyire van valami közös. Néha vicces, néha félrevezető, néha kifejezetten rossz, de mindenképp a könyv része a megjelenés, ahogy a polcon ácsorog. Amikor megláttam a Kassák tárlaton az Egy ember élete első kiadását Kassák-tervezte borítóval, akkor nagyot dobbant a szívem, és kicsit sajnáltam, hogy nekem csak a jóval későbbi snassz, egyszerű borítós kiadás van meg.

Nem utolsó sorban fontos a papír és a szedés, de ezek a szempontok inkább a Kindle mellett szólnak. A könyv tömeg, polc, por, státusz. De a lakásunk tulajdonosának itthagyott könyveivel tele van a garázs, és ő évek óta elvan nélkülük külföldön, a könyvei meg itt rohadnak a nyirkos dobozokban. Vannak örök könyvek. Vannak régi darabok. Vannak ajándékozottak és nehezen megszerzettek. A Kindle könnyedség, szabad hely, üres falak és modernség. Ha többé nem akarok egy könyvet, akkor egyszerűen törlöm. Ha valamit vissza akarok keresni, az egyébként elég jó vizuális memóriám csődöt fog mondani. Legyen ez pro-con lamentálgatás, nem is lehet mást. Majd ha egyszer kispóroltam. Akkor, talán. De néha hogy örülnék egy beépített szótárnak... (a szöveg tagolása nem működik a blogspot új felületén. sajnos)

bele a Csapdába

Meg is feledkeztem róla, hogy idén 50 éves a 22-es csapdája (1961-ben jelent meg először), és hogy ez alkalomból még év elején elhatároztam, hogy idén végre elolvasom - angolul. Szóval itt az ideje végre, úgyis épp angol nyelvűhöz van kedvem.

Ezt a könyvet egyébként még akkor vettem Szolnokon, amikor újrakezdtem a főiskolát. Valahogy úgy az elején, hat-hét évvel ezelőtt. Jó sokba került akkor az én pénztárcámhoz mérten az idegen nyelvű könyv.

A magyar film állatorvosi lova

Két éve nyáron a Bem mozi bezárása okán rendezett maratoni filmhétvégén néztük meg az 1971-es Makk Károly filmet, aminek címe Szerelem. Elkeserítő, hogy ennek a csodálatos filmnek 2003-mas folytatása egy Szomszédok színvonalú alkotás.

Hangkupola alatt

Nagyszabású főpróba tanúi voltunk tegnap, a Millenáris egész szabad területét betöltötte Peter Ogi álma, egy zenés, aszimmetrikus, mozgó tér, amit ő MusiContactnak nevezett el, mert a dolog célja, hogy a közönségre gyógyító-rezgető hangtér boruljon, ami az ő sétakedve szerint változik, a lélek és a test az egybecsengés tengerében kigyógyul bajaiból.

Sajnos nem vittem magammal fényképezőgépet, pedig látványnak is különleges volt az esemény. Kevés fény a zenészekre, néhol semmi, de a tó körül sétálva egyszercsak feltűnik, hogy itt is, ott is énekesek zengedeznek a víz felé fordulva, és hogy gerilla módon mindenféle egyéb zenészek csatlakoztak a hivatalos lineup-on túl.

Az "előzenekar" érthető választás, egyben furcsa volt. Beöltözött sámándobosok csoportja egy órán át ütötte hangszerét, közben egyet jobbra egyet balra illegtek, és népdalokat énekeltek. A tér legmagasabb pontjára kiállva sem volt a dob elég hangos, az énekkel és illegéssel együtt az egész igen fura elegyet alkotott, sehogy se volt szakrális sem, és néptáncos sem. Szerencsére kibírtuk őket, és 6-tól Ogi elkezdte berendezni a teret az önkéntes zenészekkel. Gitárosok, dobosok, zongora, didzseridook, hegedűk és szintik, ezerféle csörgőbörgő, indián zenészek, torokénekes és hát a tér alapzaja.

Bármennyire kaotikusnak tűnt néha, mivel mindenkinek C-ben kellett lennie, ezért mégis volt összetartás, de a hangminta minden ponton más volt, és folyton arra késztetett, hogy velük dúdoljam a hangokat, így az egész tényleg felért egy megrezgető spirituális élménnyel... csak... hideg ne lett volna, és ne lettem volna alulöltözve, ami miatt a Cage darab után eliszkoltunk haza. Sajnos Cage 4'33'' darabja alatt nem volt valami nagy a csönd, a zongoránál Ogi ült, néhány méterre meg a büfé előtt dőlt az értelmetlen és harsány csacsogás, mögöttünk valaki azon röhögött, hogy a fotósok felveszik a "semmit". Úgy tűnik, cseppet sem tudtak belegondolni, milyen eszményi alany a fotósnak a mozdulatban zenész, milyen feszültséggel teli képet lehet ebből komponálni, és hogy mire jó a csendélet... Maga az esemény viszont nagyon jó fogadtatásra talált szerintem, lehetne ilyen instrumentálisan, kihangosítás nélkül, workshop jelleggel.

Pixel

Kevés kortárs szépirodalmat látok a tömegközlekedésen olvasni, de ezt határozottan szoktam, ránézésre értelmiségi, fiatal nők kezében, elmélyülten, és most már engem is érdekel, mert a könyvesboltban találomra beleolvastam, és egyszerre volt közönségesen izgató és kíváncsiságot felkeltő az a másfél oldal, amikor becsuktam a könyvet, kiderült, hogy a fülszövegen is épp az a rész van, amit olvastam, szóval jellemző, talán épp ilyen ez a könyv, izgató és kíváncsi(skodó). Lehet, hogy méltó párja a Magas labdának, ami szerintem az eddigi legjobb, legkiforrottabb kötete.

A figyelmeztetés

Jól emlékszem az esetre, Bács megyei székhely úgy tizenöt évvel ezelőtt, ébredőben a betonházi szürkeségből a parkosított belvárosba, újranyíló kávéházak és kirakodóvásárok korai nyara, és a vasútállomás, ami talán ma is a régi, tehát kopottas sárga, borzalmas vécével, és taszító restivel, és hogy már itt is voltak árusok, a kozmetikai szerek, babra vacakságok és az újságok között lehetett unaloműzni, mert a parkban megállni nem ajánlatos a részeg ismerkedők és a bokrokban szükségüket végző szatírkezdemények között, az oda vezető sárga macskaköves út túl rövid, és még annak is unalmas; tehát a vasútállomáson minimum negyven percet kell várni, sietni ezért sem érdemes, mindegy, hogy mikor ereszt el a munka a város másik feléről, vagy elhoz valaki az előbb említett park széléig, a várakozás negyven perc, ha a menetidő megfelelően érünk ki, a vonat 20-40 perces késésére is számíthatunk, mintegy megtorló figyelmeztetésként, élnénk áramlásban a világgal inkább, és olvasgassuk csak a magazinokat és könyveket a vasútállomás mozgó árusánál, mert ez a dolgok rendje, mint ahogy a tizenöt évvel ezelőtti világ természetes rendje volt nem csak, hogy a vevő olvas, de hogy a mozgóárus nem tudja, mit jelent a vevő, és hogy kinek van az a közhelyszerű igaza, na meg, hogy miért, és tizenöt évvel ezelőtt egészen tizenöt évesen beplántálta a kódot a mozgóárus: vedd meg, ne olvasgasd, förmedt, a könyv pedig, bár talán a spórolt zsebpénzt is megcsörrentette már, kihullott a kézből, és ideges megigazítás mellett helyet foglalt a pontosan párhuzamosan és derékszögben, szigorúan csukott, olykor lefóliázott társai között.

Nem csinálok nagy ügyet semmiből

"- Tényleg, hogy csinálod ezt, Micimackó?
- Mit?
- Hogy tudsz ilyen Könnyed lenni?
- Nem csinálok nagy ügyet semmiből.
- Mégis minden dolgod megoldódik.
- Valahogy maguktól megtörténnek."

Bizonyára kellett az hozzá, hogy épp az ötnapos pihenőről hazatérve a vonaton olvastam (ki) ezt a könyvet, és eleve nagy hatást tett rám a hely, ahol a nyári pihenőt töltöttem. Felértékelődött az élet, mint egyszerű létezés szerepe, és nyugodt lemondás kezdi övezni az élet stresszes tartalmait. Legalábbis ha lehetséges. Mindennek segítségével végre mostanában kezdem tudni, hogy mi az az egészen határozott néhány dolog, amikkel a következő években foglalkozni szeretnék. Ez is a Tao. A könyv pedig, ami néhány dolgot előmozdított, a Micimackó és a Tao.