A figyelmeztetés

Jól emlékszem az esetre, Bács megyei székhely úgy tizenöt évvel ezelőtt, ébredőben a betonházi szürkeségből a parkosított belvárosba, újranyíló kávéházak és kirakodóvásárok korai nyara, és a vasútállomás, ami talán ma is a régi, tehát kopottas sárga, borzalmas vécével, és taszító restivel, és hogy már itt is voltak árusok, a kozmetikai szerek, babra vacakságok és az újságok között lehetett unaloműzni, mert a parkban megállni nem ajánlatos a részeg ismerkedők és a bokrokban szükségüket végző szatírkezdemények között, az oda vezető sárga macskaköves út túl rövid, és még annak is unalmas; tehát a vasútállomáson minimum negyven percet kell várni, sietni ezért sem érdemes, mindegy, hogy mikor ereszt el a munka a város másik feléről, vagy elhoz valaki az előbb említett park széléig, a várakozás negyven perc, ha a menetidő megfelelően érünk ki, a vonat 20-40 perces késésére is számíthatunk, mintegy megtorló figyelmeztetésként, élnénk áramlásban a világgal inkább, és olvasgassuk csak a magazinokat és könyveket a vasútállomás mozgó árusánál, mert ez a dolgok rendje, mint ahogy a tizenöt évvel ezelőtti világ természetes rendje volt nem csak, hogy a vevő olvas, de hogy a mozgóárus nem tudja, mit jelent a vevő, és hogy kinek van az a közhelyszerű igaza, na meg, hogy miért, és tizenöt évvel ezelőtt egészen tizenöt évesen beplántálta a kódot a mozgóárus: vedd meg, ne olvasgasd, förmedt, a könyv pedig, bár talán a spórolt zsebpénzt is megcsörrentette már, kihullott a kézből, és ideges megigazítás mellett helyet foglalt a pontosan párhuzamosan és derékszögben, szigorúan csukott, olykor lefóliázott társai között.