Kimégy a vadonba, és?

Az Egy sziget lehetősége után egy másik társadalomkritikus könyv következett, a Doppler. A Dopplerben azonban nincs semmi brutális vagy nyíltan naturalista szexuális, ez egy humoros, könnyed könyv, kissé naiv is.

Talán nem is meglepő, hogy Norvégiában vagyunk, a trondheimi születésű Erlend Loe a Naiv.Super című regényével futott be, ami azért sokat mondó :)

De lássuk a Dopplert!

Először is, ez nem a Walden, de nem is az Út a vadonba. Ennek semmi köze ahhoz, milyen valójában kint élni a vadonban, így ez egy teoretikus, képzeletbeli illetve leginkább naiv felállás. Doppler, aki mindig biciklivel jár dolgozni, mintapolgár és jól menő állása van, elesik a bicóval, beveri a fejét, és hirtelen rájön, hogy nem való a társadalomba, nem bírja az embereket. Ki is költözik a norvég erdőbe, és egy kölyök jávorszarvas lesz a társa, akinek az anyját leöli, hogy legyen mit ennie.

Nem bírom az embereket.
Nem bírom, amit csinálnak.
Nem bírom, amit mondanak.
Nem bírom azt, amilyenek.

Nagyon egyet lehet érteni a vadonba vonulás indítékaival. Különösen mostanában nagyon együtt tudok érezni Dopplerrel. Valami azonban hiányzik.

Megoldás nincsen. Dopplernek néha le kell mennie az emberek közé, illetve van, hogy felmennek hozzá olyanok, akiknek megtetszik ez az élet. Bár nem bírja az embereket, mégis barátkozik néhány furcsa figurával, és úgy tűnik, megszereti őket. Megveti az okoskodást és okoskodásmentes világot akar, mégis folyton okoskodva magyaráz a jávorszarvas kölyöknek, és tulajdonképpen végigokoskodja az egész könyvet is.

Szóval akkor mi van? Otthagyja a családját, az életét, és választ egy egyszerűbbet, megtagadja a civilizáció szabályait, a fogyasztói társadalmat, csere útján szeretne dolgokhoz jutni, de aztán inkább lopni kényszerül (balták).

Szóval nem tudom, aranyos könyv és vicces, és nagyon érdekes Düsseldorf beékelt története, de a végén hiányérzetem maradt.

Túl az emberségen

Köszi a Könyvfesztiválnak, hogy idén elhozta Michel Houellebecq-et, és köszi a mindenféle könyvesblogoknak, hogy agyonreklámozták a dolgait, még ha sokszor leginkább csak arról szólt ez, hogy jujjujujjjj, Magyarországra jön a botrányhős író, aki piál, cigizik interjú alatt, vagy el is alszik, van, hogy nem szívesen válaszolgat, és csak a szép fiatal lányoktól élénkül fel, és hogy még a saját anyja is megfenyegette a regényei miatt. A munkásságáról meg nagyjából annyit sikerült csak leszűrni ezekből, hogy a könyvei tele vannak szexualitással, brutalitással, és hogy ő a "kiábrándult értelmiségi".

A dedikálásra nem is mentem ki, gondoltam, hogy nagyon hosszú sor lesz, és valahogy a személye nem igazán kezdett szimpatikus lenni, hanem aztán valahogy mégis elkezdett izgatni, na meg kortárs francia, szóval hogy mégis el kéne olvasni tőle valamit. Úgyhogy a fesztivál keretében a kedvezményt kihasználva meg is szereztem az Egy sziget lehetőségét.

Még egy további elolvasott könyv (a Doppler...) távlatából a konklúzió: igen, ez egy kiábrándult könyv, kiábrándult a kultúrából, a civilizációból, az emberekből, végső soron a fejlődésből is. Egy valamit azonban le kell szögezni, hogy nem gonosz. A legkeményebb jelenetek is inkább szánalmasak, és az egészet áthatja a szeretet utáni vágy, illetve a boldogság képességének hiánya. A főszereplő Daniel (aki azért valamelyest az író alteregója) a kutyájának, Foxnak szemében látja meg egyedül az önfeledt boldogságot, és úgy érzi, erre az odaadó szeretetre már csak az állat képes.

S hogy mi az élet? Végső soron van-e azon túl valami, ami az emberben állati? Pontosabban: számít valami a szexen kívül?

A könyv elején kicsit kezdett rajtam eluralkodni a csalódás, mert úgy tűnt, tényleg csak arról van szó, hogy felépít egy hedonista, köcsög karaktert, és jónapot. A főhős egy standup humorista, aki kemény fekete humorral ostorozza a közönséget (akit mélységesen megvet), és amelynek ez annyira bejön, hogy dúsgazdag embert csinál belőle. Daniel pedig nem fukarkodik a javakkal, házak, jó kocsi, minden. Na és nők. Úgy tűnik, Daniel mindenkit szeretne megdugni, aztán mégis lesz egy felesége, egy (bulvár) újságírónő, aki kamuinterjút szervez vele, csak hogy megismerkedjenek. Két intelligens ember, mindketten valahol a szórakoztatóipar mélyén, kiábrándultak, gyereket természetesen nem akarnak. Telnek az évek, és az asszony öregedni kezd, és egyik napról a másikra minden el is romlik.

Amikor eltűnik a szexualitás, a másik teste hirtelen élesen láthatóvá válik, enyhén ellenséges fényben: a zajok, a mozdulatok, a szagok; egy olyan test puszta jelenléte, amelyet nem szabad megérinteni, és az érintéssel szentté avatni, lassan kín forrásává válik – sajnos ezt ismerjük. A gyöngédség szinte azonnal eltűnik, amint eltűnt az érzékiség; a testiségtől megtisztult kapcsolat, a lelkek felsőbbrendű egyesülése, és semmi ehhez hasonlító nem létezik, és nincs semmi, ami akárcsak célzatos módon is megidézhetné. Amikor a testi szerelem eltűnik, minden eltűnik; komor, tompa rosszkedv tölti be az egymás után következő napokat. És a testi szerelemmel nemigen voltak illúzióim. Fiatalság, szépség, erő: a testi szerelem alapfeltételei pontosan ugyanazok, mint a nácizmus alapfeltételei. Mindent összevéve: jó nagy szarban voltam. 69.o.

(Egy kis ízelítő a szélsőséges véleményből, amiből azonban szerintem süt a szarkazmus, és a szeretet keresése később meg is magyarázza az egészet, véleményem szerint, hogy nem kellene ezt annyira komolyan venni, mint azt sokan teszik.)

Az asszony önszántából elhagyja Danielt, még mielőtt az megcsalhatná. Daniel azonban ahelyett, hogy megvenné magának a szerelmet, vergődik az emberek között. Houellebecq elég nyílt undorral festi le az embereket, az öregeket, akik nem jöttek rá, hogy már hasznavehetetlenek és idióták, a gyerekeket, aki arra születtek, hogy pokollá tegyék a szüleik életét. Daniel egyenesen olyan filmet akar forgatni, amiben minden csecsemőt megölnek, de végül nem talál hozzá stábot.

És akkor összetalálkozik a szektával. Itt az ideje megemlíteni, hogy a regény disztópikus képpel indul, több ezer évre vagyunk mától, amikor is új emberi faj létezik, olyan, amelyből mindazokat a tulajdonságokat kiküszöbölték, ami az embernek szenvedést okozott. A régi embernek. Az új emberek üvegbúrák alatt élnek, és csak fényre van szükségük és ásványi sókra, nincs a hagyományos értelemben vett emésztésük, és nincs szükségük testi kontaktra, az utódlás pedig egyfajta klónozással történik. Az üvegbúrán túl a vadak élnek, a régi emberek leszármazottai, akik ősemberhez hasonlatos szintre fejlődtek vissza. A Földön bekövetkezett katasztrófák sorozatát egyébként is csak a legerősebb és legkegyetlenebb, leggátlástalanabb emberek élhették túl - utal rá az író.

Úgy tűnik, az új emberek nem tesznek mást, mint az egykori régi ember ősük önéletírását olvasgatják, feldolgozzák és kommentálják, illetve készülnek valami eljövetelére. Daniel 24 a külsején kívül már semmiben nem emlékeztet Daniel 1-re.

S hogy ennek mi köze a szektához? Visszatérve a mai korunkba, a történet szerint a szekta uralkodó vallássá fajul, és végül a hívek tömérdek pénzét beleöntve sikerül is megvalósítani a fő célt, az örök létet, pontosan a hívők genetikai állományának megőrzésével, illetve ennek klónozásával, amiből azonban nem csecsemők, hanem rögtön felnőtt emberek "születnek". Nem csak Danielnek, de még Foxnak is vannak klónjai, akik követik az időről időre meghaló egyedeket. Ez persze valójában nem jelent örök létet, az egyes klónok tudata között nincs folytonosság. Legékesebb bizonyíték erre, hogy az új emberek nem értik a régi emberek érzelmeit.

Daniel 1 itt a mai szexuálisan túlfűtött és fogyasztásvezérelt világunkban megismerkedik végzetével, egy nagyon csinos fiatal lánnyal, aki viszont nem szereti őt. Hanyagolja, majd végül dobja is. Daniel pedig nem tud ebbe beletörődni, még ha tudja és látja is, hogy semmi más számára a lány, mint egy szép szextárgy. A mai világról való véleményének kiteljesedése a lány születésnapi bulija, ahol van minden, kokó, pia, szép fiatal emberek, rengeteg gruppenszex, mindenki mindenkivel, mindenhol. De az öreg (40 körüli) faszi már nem kell senkinek, még az elázott kis lotyóknak sem.

…minden jel szerint én voltam nemzedékem egyik utolsó férfipéldánya, aki elegendően kevéssé szerette magát ahhoz, hogy képes legyen szeretni valaki mást is… 402.o.

 Daniel 25-ben azonban felüti a fejét az, ami az új emberek egy részében azért a régi emberek örökségeként megmaradt - elindul keresni, meg akarja tudni, milyen a szeretet, milyen ez az érzés, ezért kilép az üvegbúra alól, és tényleg meg is kapja, mi az a fájdalom és szeretet.

Az író zsenialitása azonban nem  hagyja, hogy banális véget érjen a történet. A tengeri sókon is jól elélő Daniel ugyanis nem talál társakat a kinti világban, egyedül bandukol, és nem marad neki semmi más, mint a vegetálás a vízen és sókon, és várni míg eljön a programozott vég.

Az Egy sziget lehetősége minden ízében kortárs, sőt azt tudom mondani, aligha olvastam ennél kortársabb, egyben zseniális művet.

waiting...

Van-e szabadság?

Ezt, ha jól számolom, úgy 15 évvel ezelőtt kellett volna. Nem is tudom, hogy ma vajon kötelező, de legalább tárgyalt olvasmány-e a Sorstalanság. Talán a Nobel-díj óta, miatt már igen. De a '90-es években még biztos, hogy szót sem ejtettek róla, márpedig a könyv már 1975-ben megjelent. Az álszent "továbblépésnek" pedig máig isszuk a levét.

Teljesen távoli maradt, hogy egyáltalán megtörtént, és tudjuk, amikor az egész úgymond kiderült, az akkori emberek is alig akarták elhinni. A kétely, a holokauszt-tagadás pedig máig él. Azt, hogy egy totalitárius rendszer alatt még nem lehetett, de hogy a '90-es években miért nem vett gyökeres változást az oktatás e téren, az rejtély. S hogy miért képzelik még mindig jónak a lineáris haladást az anyagban... pedig visszafelé, az élőből, a megélhetőből, az ismerhetőből az archaikus felé haladva a gyökerek is jobban megérthetők. Így viszont a lényeg, ami az utolsó évfolyam utolsó óráinak rohamszerű befejezésére marad, elsikkad.

Ez a fiú alig két év múlva vonattal épp Auschwitz felé tart.
Kertész Imre 13 évesen. Forrás.

A Sorstalanság nem azért jó, mert elmeséli a borzalmakat. Maga Kertész Imre is úgy fogalmazott egy 2007-es interjúban, "ha én egy mocskos világot ábrázolok, amelytől az ember undorodik és fél hallani róla, akkor nem végeztem jól a dolgom". 

A könyv cselekménye egy tetemes részen a koncentrációs tábor legdurvább körülményeiből félrehúzódva, tábori kórházban zajlik, ahol ráadásul meglepő módon egyre emberibbek a körülmények. És itt, pont emiatt talán, elfért volna egy jegyzet. Hogy mi is történt Buchenwaldban, amitől már-már emberi is tudott lenni. Pont azért, mert ezek a dolgok teljesen kimaradtak, nem csak irodalomból, de történelemórán is. Oké, nagyjából elmondják, de képzeljünk el valakit, legyen 30 éves, és kételkedik az egészben, és a kezébe adjuk. Kertész már-már megkönnyebbültté teszi őt. A művet átitatja az elfogadás ugyanis, de már a kezdetektől. És ez, ez igazán hátborzongató az elején. A naivság, a sejtelmek hiánya, a bizalom a hatalomban és képviselőiben, a tisztelet, ami adott, de csak egy irányban. Még annak a 20 percnek is elfogadása, amikor Auschwitzban a sorban arra várnak, hogy balra vagy jobbra-e, azaz munkaszolgálat vagy gázkamra. 
Kertész nem maradt Auschwitzban, szerencséjére
talán, tovább került Buchenwaldba majd Zeitzbe. A könyv főhőse ugyanannyi idős, mint Kertész volt, amikor odakerült, alig 14 éves. A sorsot, az adottat mindig elfogadó szavak mögül előkerül, ahogy sárgás, aszott csont- és bőrfoszlánnyá, egyetlen éhes gyomorrá, kizárólag testté váltak az emberek. 

A kiegészítő jegyzet pedig szólhatna arról, hogy Buchenwaldban a rabok között ellenállók csoportja kezdett szerveződni, összetartottak, alkatrészenként lopták el a fegyvereket a katonáktól, megtartották egymás nemzeti ünnepeit, élelmet szereztek. A buchenwaldi tábori kórházban is egy ellenállási pont működött. Így volt lehetséges, hogy a könyv hőse is ki tudta húzni ott a felszabadításig.

A Sorstalanság nem abban nagy, mint például a szintén Buchenwaldból szabadult Elie Wiesel  (aki a lenti képen is látható a középső boxban) Night című írása, a Sorstalanság ugyanis nem egyszerű leírás, hanem irodalom. Wiesel a borzalmakat írja le pőrén, a hit, az emberség, az életösztön elvesztését, a kapcsolatot mindennel, ami emberi. A Sorstalanság nagy kérdése azonban a sors körül forog. Van-e sors? Ha van sors, nincs szabadság, nincs választás. De ha van szabadság, akkor nincs sors, akkor sorstalanság van. A túlélő pedig azt mondja, nem lehet és nem kell új életet kezdeni, mert ezt, ami megvan, nem lehet, nem szabad elvenni, kitörölni, mert akkor nem marad semmi. Erre, a meglévőre építve kell folytatni az életet.

Buchenwaldi rabok a szabaduláskor, 1945. április 16. 

Visszajött a verses kedvem. Olvasáshoz, íráshoz. Ünnep.

A Ház, amelyben...

Hiányozni fog a Könyv, a világ, A Ház, amelyben... három hónapon át jóformán minden este álomba húzattam magam, mint valami tandemben. A Ház mindig garancia volt arra, hogy elfelejtsem az egész nap történteket és éjfélig vagy egy óráig olvassak, hogy aztán eljöjjön az ájult álom. Már most hiányzik, pedig percekkel ezelőtt tettem le, és tudom, hogy nincs folytatás, bár sokan reménykednek benne. Mindenre választ ad és saját világához hű visszacsatolásokkal teljesen kereken lezárja a történetet. "Mert az idő nem úgy folyik, mint a folyó, amelybe nem lehet kétszer belelépni. Hanem olyan, mint a vízen szétfutó körök. Ha pedig ezekbe a szétfutó körökbe beleejtünk, mondjuk, egy tollat, abból megint csak körök támadnak. Kicsik, alig láthatóak... de metszik a nagyokat."

Nem egy sztori a Ház, és nem is Roxfort, nem egy jól kifundált történet jóról és rosszról. Nem is tudom, volt-e ebben a történetben igazán jó vagy rossz szereplő, inkább mindenki egyszerűen karakteres volt. A Ház pedig egy világ.

Szándéka szerint sem készült regénynek. Az írónő, Mariam Petroszjan még a '90-es évek elején moszkvai diákként kezdte magának írogatni és rajzolgatni a világot, aztán a paksamétát otthagyta egy barátjánál. A kézirat kézről kézre járt, mire eljutott egy kiadói emberhez, akinek aztán nem volt könnyű dolga abban, hogy megtalálja, ki is volt igazából a szerző. Amikor megtalálták Petroszjant, rávették, hogy dolgozza át, fejezze be a könyvet kiadáskészre, és megjelent három kötetben a saját illusztrációival. A jereváni grafikus/illusztrátor könyve 2010-ben megkapta a legjobb regény díját Oroszországban. Nálunk a bő 100 oldalnyi illusztráció nélkül, egy kötetben, 800 oldalon jelent meg 2012 második felében.

A húsz év egy burjánzó világot eredményezett, a mai kortársaktól kicsit szokatlan, mágikus realista hangon. Eleinte kettő, majd a befejezés ki tudja hány idősíkon fut, a síkok között nincs szájbarágós kapcsolat, de az utalások és metaforák kapcsolatrendszerében mindenre rá lehet jönni.

Adott egy Ház, amelyben lelkileg és testileg sérült gyerekek nevelkednek. Társadalmi kitaszítottságuk a Házat mágikus hellyé, míg a Kintet rettenetté varázsolja, legtöbbjük számára a Kintben, a Házon kívüli létben a semmi van. Így egyetlen dologtól félnek, ami minden évfolyam életében eljön 18 éves kor körül, ez a kibocsátó.

A Sellő és a Patkánylány?

A fő karakter a tolókocsis (ahogy a kerekesszékeseket hívják, kocsizó) Bagós, aki az eminens csapatban kezdi (ahogy a könyvben nevezik magukat: falkában), majd "kiharcolja", hogy a megbélyegzett, idióta pedánsok közül kikerüljön az egyik leghírhedettebben őrült falkába. Egy véletlen folytán kerül a "négyesbe", amikor elkóborol a háziak saját szervezésű kávézójába (Kávéskanna) és ott valamiért fontos benyomást tesz a csapat nagy öregjére, egyben bohócára, Tabaki Sakálra.

A Házban mindenki új nevet kap valamilyen jellemző alapján, egyedül a Bagós igazi nevét tudjuk meg a regényben, a többiek maradnak a Lord, a Vak, a Makedóniai, a Fekete, a Dögkeselyű, a Ló, a Kötőtű, a Sellő stb. A másik fő szereplő talán a Szfinx, aki egy kar nélküli kisgyerekként kerül be a Házba, és egy ideig az ő sorsán követjük végig, milyen is lehetett felnőni a Házban. Azt viszont nem tudjuk meg, mikor és miért lett ő Szöcskéből Szfinx, ahogy azt sem, hogy Tabaki tényleg a Büdöske "folytatása-e", bár nagyon valószínű. A Ház a Szfinxből az egyik legerősebb egyént neveli ki a bekerülő aranyos kisfiúból, aki nagyon gyorsan megtanul lábbal verekedni úgy, hogy féljenek tőle, miközben ő az egyik legbölcsebb és higgadtabb figura. A Vak pedig különös érzékenységével éri el ugyanezt, így verhetetlen, szinte szuper falkavezérré válik.

Ilyeneket nem találunk a magyar kiadásban.

A falkák világa kegyetlen és nyomasztó, a benne lévők ezt nem is érzékelik, a Bagós kívülálló szemüvegén át látjuk ilyennek a Leghosszabb éjszakát, amikor rendszeresen meghalnak egyesek, a falkavezérek közti rivalizálási harc cseppet sem gyerekes nyakon szúrós kimenetelét és a Mesék éjszakáját, ami ugyan egy kedvesebb esemény, de a mesélés itt is sokszor thrillerbe hajló, a mesék nyomasztóak és súlyos titkokra utalnak.

A falkás társadalmi berendezkedést az a fajta csoportdinamika hozta létre, amit a Legyek Urából is ismerhetünk, de úgy tűnik, a Házban beáll az egyensúly, megszervezik a saját szórakoztatásukat, kikeverik a saját piáikat és drogjaikat, testvéries kötődések alakulnak ki, de egyben kőkemény szabályok, és teljesen megkomolyodva, néha a becsavarodás határán sokan nem értik, mi is van tulajdonképpen a Házzal, mit csinál velük a Ház?

Merthogy gyakran történnek furcsa események, furcsa álmok, a Vak az Erdőben sétál, ami a Házban van, alakváltó rém, aki mintha az Erdőben farkasként működne, vannak Átugrók, és a végén kiderül, hogy vannak, akik teljesen át tudnak menni az "odaátba".

Az Angyal, aki nem akar az lenni.

A Házban élő nevelők leginkább mellékszereplők, nekik csak epizódok jutnak, de a Ház életének folyásában semmit nem tudnak befolyásolni, és jelenlétük nem tudja megakadályozni, sem pedig akármilyen tervük, hogy a kibocsátó végül olyan legyen amilyen. A Házban zajló mágikus dolgok pedig pont akkor kezdenek realisztikussá fajulni, amikor az egyik nevelő, akiről kiderül, hogy igazából az egyik növendék nagyanyja, aki a gyereket el akarja tenni láb alól, eltűnik. Átvonszolják az "odaátba", ahol mindenki átalakul, a nőből egy négyéves kis fúria lesz, és sosem tér vissza. A rejtélyes eltűnés után a nevelők még inkább háttérbe szorulnak, az egyetlen valamennyire ható nevelő, Ralph a kibocsátó előtti éjszakán is lepattan a gyerekek elszántságáról.

Lehetetlen összefoglalni, és nem is lenne szép ezt az egész 800 oldalas művet, többszáz éves vissza-visszatérő emberrel, Angyallal, szektával, Hullagyárral, a folyosókkal, a senki tárgyaival, Nanettával, fán éldegéléssel, remeteséggel, a szülők érdektelenségével, mindennel együtt. Talán tényleg jobb lett volna, ha itthon is trilógiaként jelenik meg. Így egyben nagy törést jelentett a Ház egyik fő törvényének megváltozása, a szinte magyarázat nélküli esemény, amikor hirtelen megnyitják a lányok és a fiúk az egymás közti utat, és többé nem tilos csajt vinni a hálóba. Itt eléggé el lehet veszíteni a fonalat. Eleinte a lányok világába is elkezdünk bejárni, de aztán marad az a néhány lány, aki tartósan átszivárgott a fiúk világába, és ott is maradt, a többi elkopik a történetben. A fordítás nagyon finom, ízes. Bár nehéz megítélni, szerintem jól sikerült. Hiszen különösen nehéz visszaadni a sokféle nézőpontot és karaktert, ami megszólal, a mindig más mesélő hangját. Ez többnyire inkább sikerült, Tabaki alakja különösen hálás ilyen téren. Nincs narrátor, aki elmagyarázna mindent, így a végére is maradnak rejtélyek, és épp annyira a megérzéseinkre vagyunk utalva, mint sokszor a Ház lakói.

És hogy mi lehet a könyv tanulsága? Egyrészt pont az önmagába visszatérő ösvény, a vízbe dobott kő, a hullámok, mi minden apróság megváltoztat dolgokat filozófiája, a figyelem, a szemlélődés, a mikrovilág, a valamihez tartozás fontossága, a csodák, amiket magunkkal lehet vinni. Az olvasás tanulsága pedig az, hogy újra kell olvasni, hogy az első élménybe az újabb felfedezett részletek újabb hullámokat vessenek.

Gottland

2013 eleji hír: 56 millió korona kártérítést követel a Bata család a második világháború után elkobzott vagyonukra a cseh államtól. Ennyit érne ma a családi birodalom, szerintük. Ez nagyjából 1,4 milliárd forintnak megfelelő összeg, hatalmas pénz. Mégis milyen családi vagyon lehetett az a háború előtt?

A Bata-birodalom története a 19. század végén, valahol 1894 körül kezdődik. A cipész három gyereke odaáll az apa elé, és kikéri a halott anya után járó örökséget - előre. Innen indul a különleges üzleti érzékkel megáldott Baták karrierje. A fiatal felnőtt gyerekek a pénzből alkalmazottat vesznek fel, de az üzlet nem megy. Egy év múlva tízszer akkora adósságuk van, mint az örökség, amit felvettek. Két tesó lekoccol, egy pedig marad, és Tomás Bata a kétségbeesés pillanatában világrengető ötlettel áll elő: ha nincs pénz bőrre, vászonból fog cipőt készíteni. Az éppen iparosodás közepén álló, tömeges elszegényedést, városba vándorlást, majd kivándorlást megélő Európában hatalmas sikert arat, villámgyorsan slágertermékké válik a batovka, ezerszám jönnek a rendelések.

batovka

Bata azonban itt nem nyughat, állandó nyüzsgése az Egyesült Államokba viszi, ahol szerelembe esik a Ford-tempóval, és általában véve nagy benyomást tesz rá az amerikai talpraesettség. A tengerentúlon már évek óta használják a karórát és percben mérik a termelést, Bata akkor lát ilyet először. Visszatér Zlínbe, és állítólag azt írja ki az üzeme falára, hogy "Egy nap 86 400 másodpercből áll." Az emberek nem értik, azt hiszik, meghülyült, valójában Bata újfajta időszámítást vezetett be a munkában, a napokat nem napszakokban, hanem percekre felosztható egységekben méri.

Kitör az első világháború, és az üzemtulajdonos megrémül, a munkásoknak be kell vonulni. Ám támad egy ragyogó mentőötlete, és a reggelit félbehagyva Bécsbe robog, hogy megrendelést szerezzen a hadseregtől. A vége felé már ötezer embert foglalkoztat.

Miközben a kis cipészműhelyek sorra mennek tönkre miatta (Bata szerint az akkor kétmilliárd földi embernek mindössze kilencmillió pár cipőt készítenek évente, pedig a szükséglet évi két pár, tehát a törekvő cipésznek volna lehetősége...), és egyre nagyobb a munkanélküliség és szegénység a háború után, Bata azzal húzza ki magát a csávából, hogy nem küldi el a dolgozóit, hanem megfelezi a bérüket és megfelezi a cipők árát is. Az olcsó cipő annyira sikeres lesz, hogy újabb ezreket tud alkalmazni, és fellendül a gyár.

Alig néhány év telik el, Batát a város elöljárójának nevezik ki, és megalapítja első iskoláját. Szófogadó, dolgos embereket nevel, batamanokat (ó, még nagyon messze van az orwelli 1984 ekkor). Étkezdéket, áruházakat épít, majd pedig lakóházakat - egyenházakat. Az asszonyoknak nem kell főzni, "még a befőttet is elintézi Bata helyettetek", és még arra is erős javaslatot tesz, mivel töltsék szabad idejüket a batamanok. Például ne olvassanak orosz regényeket, mert az elveszi az emberek életkedvét, másrészt ha unatkoznak, szünetben behozhatják a munkában lemaradásukat. Betiltja az alkoholt, az ajánlott ital a tej. Mindent racionalizálnak. Már kétmillió pár cipőt gyártanak, az export őrült tempóban növekszik.

Még nem érte el őket a '30-as évek gazdasági világválsága, amikor Bata balesetet szenved. A pilóta nem tudta lebeszélni a ködös időben repülésről, gyárkéménynek ütköznek. A családi birodalmat halála után öccse, Jan veszi át.

Gazdasági válság és új korszak kezdődik. Jan Afrikába küldi embereit a lehetőségek feltérképezésére. Közben egyfolytában támadások érik, kihallgatja a Gestapo, de otthon a cseheknek túlságosan német. Jan lesz az, aki a tök egyforma, modern házakat megépítteti Zlínben, az "önszaporító" várost. Jan Bata több száz művészt visz a városba, hogy meggyőzze őket, a dolgozó népnek alkossanak, másrészről ő lesz az első igazi "Nagy Testvér", mozgó irodáját egy üvegliftben rendezik be, így anélkül tudja szemmel tartani az üzemet, hogy ki kellene lépnie az irodából, és azonnal ott lehet bármelyik kívánt szinten a tizenhat emeletes toronyházban. Az emberek nem tudnak mit kezdeni az egyen lakóházaikban, ami az élethez túl kicsi, és a házak olyan közel állnak egymáshoz, hogy akaratlanul is egymást figyelik.

Zlín

A háború elején Göringgel találkozik, és a Wermachtnak készülnek a cipők. Amikor a németek bevonulnak Csehországba, Jan elhagyja az országot és az Egyesült Államokba megy, majd Brazíliában telepszik le.

A háború után a kommunisták elítélik, és bár az amerikaiak ki akarták húzatni a feketelistáról, mert nem volt ellene bizonyíték (és később bizonyítást nyert, hogy az emigráns cseh kormányt támogatta titokban), a kommunisták nem hagyták ezt, mert csak így kobozhatták el a vagyonát. Zlín új nevet kap, a teljes cseh hatalomátvételt levezénylő Gottwald nevét, a Bata cipőgyár neve pedig Svit lesz.

Hát így történt.

Zlín 1990-ben nyerte vissza nevét, az emberek állítólag önfeledten kiabálták: "Sanyargass minket, Bata!". A Bata cipőgyár a világ számos pontján a mai napig működik, így ni.

Ez a szöveg nagyrészt Mariusz Szczygiel lengyel újságíró Gottland című könyvében megjelenteken alapul - kivéve nyilván a poszt eleji friss info. Sosem figyeltem volna fel egy ilyen sztorira, ha nincs ez a könyv. Úgy érzem, azelőtt semmit nem tudtam a csehekről, de most egy lépést tettem, hogy ledolgozzak valamit az adósságból, hiszen kész szégyen, hogy ezek a bizonyos szempontból sorstárs országok mennyire tökéletesen ismeretlenek a számunkra a sztereotípiákon kívül.

Szczygiel kedvenc országa Csehország, és számos cseh témát karolt fel Gottland című könyvében, főként a huszadik századból, és mindannyiszor olyan érdekes részletekkel töltötte meg a sztorikat, hogy az egyes történetek túlmutatnak a történetiségen. A század történelmének fordulópontjai között nem veszti el a fonalat, Szczygiel teljesen pártatlan tud maradni, és egyetlen, saját magához mérhető mércéje van, bár nem méricskél, inkább csak az áthallásokban engedi meg az ítélkezést. Például, hogy milyen hasonlóság van a mindenhova beférkőző, álnok és nyomasztó bulvármédia és a totalitárius rendszerek módszerei között - így például zsarolás, lehallgatás, lesifotó, ezen anyagok publikálása az érintett tudta vagy beleegyezése nélkül, szavak és szövegek kiragadása és átértelmezése szövegkörnyezet nélkül vagy belemagyarázással, egyes emberek tönkretétele egy "jól sikerült" újságcikkel stb..

A könyv riportgyűjtemény, az író amellett, hogy bámulatos kutatómunkát végzett (és ezzel nagy figyelmet keltett, na nem nálunk, Magyarországon erről nem lehetett hallani), nem esik a terjengősség hibájába, és nem válik regényessé. Mégis ki tudja színezni a történeteket annyira, hogy azok gördülékenyek legyenek és átélhetők. Miközben a legtöbb történet ólom nehéz tanulságokat hordoz, a stílus inkább derűs, sőt vicces, sosem kesereg és nem feketít. Ez olyan újdonság a magyar olvasó számára, amit mindenképp érdemes megtapasztalni.

Batáék története csak egy a könyvből, de nagyszerűen összefoglalja az egész huszadik század történelmét, és közben olyan világba nyerhetünk bepillantást,amiről eddig talán nem is tudtunk. Szczygiel a megfoghatót, valóst keresi, és megtalálja még Kafka Prágájában is, ahol a turisták megelégszenek a kafkás emléktárgyakkal, kafkás kávézókkal, kafkás bögrékkel, a sok-sok utánzattal, miközben a kávézó fölött, ahová kafkás képregényt olvasgatva ülünk be, öt emelet magasban még mindig ott élt Kafka unokahúga - aki nem utánzat.