A Ház, amelyben...

Hiányozni fog a Könyv, a világ, A Ház, amelyben... három hónapon át jóformán minden este álomba húzattam magam, mint valami tandemben. A Ház mindig garancia volt arra, hogy elfelejtsem az egész nap történteket és éjfélig vagy egy óráig olvassak, hogy aztán eljöjjön az ájult álom. Már most hiányzik, pedig percekkel ezelőtt tettem le, és tudom, hogy nincs folytatás, bár sokan reménykednek benne. Mindenre választ ad és saját világához hű visszacsatolásokkal teljesen kereken lezárja a történetet. "Mert az idő nem úgy folyik, mint a folyó, amelybe nem lehet kétszer belelépni. Hanem olyan, mint a vízen szétfutó körök. Ha pedig ezekbe a szétfutó körökbe beleejtünk, mondjuk, egy tollat, abból megint csak körök támadnak. Kicsik, alig láthatóak... de metszik a nagyokat."

Nem egy sztori a Ház, és nem is Roxfort, nem egy jól kifundált történet jóról és rosszról. Nem is tudom, volt-e ebben a történetben igazán jó vagy rossz szereplő, inkább mindenki egyszerűen karakteres volt. A Ház pedig egy világ.

Szándéka szerint sem készült regénynek. Az írónő, Mariam Petroszjan még a '90-es évek elején moszkvai diákként kezdte magának írogatni és rajzolgatni a világot, aztán a paksamétát otthagyta egy barátjánál. A kézirat kézről kézre járt, mire eljutott egy kiadói emberhez, akinek aztán nem volt könnyű dolga abban, hogy megtalálja, ki is volt igazából a szerző. Amikor megtalálták Petroszjant, rávették, hogy dolgozza át, fejezze be a könyvet kiadáskészre, és megjelent három kötetben a saját illusztrációival. A jereváni grafikus/illusztrátor könyve 2010-ben megkapta a legjobb regény díját Oroszországban. Nálunk a bő 100 oldalnyi illusztráció nélkül, egy kötetben, 800 oldalon jelent meg 2012 második felében.

A húsz év egy burjánzó világot eredményezett, a mai kortársaktól kicsit szokatlan, mágikus realista hangon. Eleinte kettő, majd a befejezés ki tudja hány idősíkon fut, a síkok között nincs szájbarágós kapcsolat, de az utalások és metaforák kapcsolatrendszerében mindenre rá lehet jönni.

Adott egy Ház, amelyben lelkileg és testileg sérült gyerekek nevelkednek. Társadalmi kitaszítottságuk a Házat mágikus hellyé, míg a Kintet rettenetté varázsolja, legtöbbjük számára a Kintben, a Házon kívüli létben a semmi van. Így egyetlen dologtól félnek, ami minden évfolyam életében eljön 18 éves kor körül, ez a kibocsátó.

A Sellő és a Patkánylány?

A fő karakter a tolókocsis (ahogy a kerekesszékeseket hívják, kocsizó) Bagós, aki az eminens csapatban kezdi (ahogy a könyvben nevezik magukat: falkában), majd "kiharcolja", hogy a megbélyegzett, idióta pedánsok közül kikerüljön az egyik leghírhedettebben őrült falkába. Egy véletlen folytán kerül a "négyesbe", amikor elkóborol a háziak saját szervezésű kávézójába (Kávéskanna) és ott valamiért fontos benyomást tesz a csapat nagy öregjére, egyben bohócára, Tabaki Sakálra.

A Házban mindenki új nevet kap valamilyen jellemző alapján, egyedül a Bagós igazi nevét tudjuk meg a regényben, a többiek maradnak a Lord, a Vak, a Makedóniai, a Fekete, a Dögkeselyű, a Ló, a Kötőtű, a Sellő stb. A másik fő szereplő talán a Szfinx, aki egy kar nélküli kisgyerekként kerül be a Házba, és egy ideig az ő sorsán követjük végig, milyen is lehetett felnőni a Házban. Azt viszont nem tudjuk meg, mikor és miért lett ő Szöcskéből Szfinx, ahogy azt sem, hogy Tabaki tényleg a Büdöske "folytatása-e", bár nagyon valószínű. A Ház a Szfinxből az egyik legerősebb egyént neveli ki a bekerülő aranyos kisfiúból, aki nagyon gyorsan megtanul lábbal verekedni úgy, hogy féljenek tőle, miközben ő az egyik legbölcsebb és higgadtabb figura. A Vak pedig különös érzékenységével éri el ugyanezt, így verhetetlen, szinte szuper falkavezérré válik.

Ilyeneket nem találunk a magyar kiadásban.

A falkák világa kegyetlen és nyomasztó, a benne lévők ezt nem is érzékelik, a Bagós kívülálló szemüvegén át látjuk ilyennek a Leghosszabb éjszakát, amikor rendszeresen meghalnak egyesek, a falkavezérek közti rivalizálási harc cseppet sem gyerekes nyakon szúrós kimenetelét és a Mesék éjszakáját, ami ugyan egy kedvesebb esemény, de a mesélés itt is sokszor thrillerbe hajló, a mesék nyomasztóak és súlyos titkokra utalnak.

A falkás társadalmi berendezkedést az a fajta csoportdinamika hozta létre, amit a Legyek Urából is ismerhetünk, de úgy tűnik, a Házban beáll az egyensúly, megszervezik a saját szórakoztatásukat, kikeverik a saját piáikat és drogjaikat, testvéries kötődések alakulnak ki, de egyben kőkemény szabályok, és teljesen megkomolyodva, néha a becsavarodás határán sokan nem értik, mi is van tulajdonképpen a Házzal, mit csinál velük a Ház?

Merthogy gyakran történnek furcsa események, furcsa álmok, a Vak az Erdőben sétál, ami a Házban van, alakváltó rém, aki mintha az Erdőben farkasként működne, vannak Átugrók, és a végén kiderül, hogy vannak, akik teljesen át tudnak menni az "odaátba".

Az Angyal, aki nem akar az lenni.

A Házban élő nevelők leginkább mellékszereplők, nekik csak epizódok jutnak, de a Ház életének folyásában semmit nem tudnak befolyásolni, és jelenlétük nem tudja megakadályozni, sem pedig akármilyen tervük, hogy a kibocsátó végül olyan legyen amilyen. A Házban zajló mágikus dolgok pedig pont akkor kezdenek realisztikussá fajulni, amikor az egyik nevelő, akiről kiderül, hogy igazából az egyik növendék nagyanyja, aki a gyereket el akarja tenni láb alól, eltűnik. Átvonszolják az "odaátba", ahol mindenki átalakul, a nőből egy négyéves kis fúria lesz, és sosem tér vissza. A rejtélyes eltűnés után a nevelők még inkább háttérbe szorulnak, az egyetlen valamennyire ható nevelő, Ralph a kibocsátó előtti éjszakán is lepattan a gyerekek elszántságáról.

Lehetetlen összefoglalni, és nem is lenne szép ezt az egész 800 oldalas művet, többszáz éves vissza-visszatérő emberrel, Angyallal, szektával, Hullagyárral, a folyosókkal, a senki tárgyaival, Nanettával, fán éldegéléssel, remeteséggel, a szülők érdektelenségével, mindennel együtt. Talán tényleg jobb lett volna, ha itthon is trilógiaként jelenik meg. Így egyben nagy törést jelentett a Ház egyik fő törvényének megváltozása, a szinte magyarázat nélküli esemény, amikor hirtelen megnyitják a lányok és a fiúk az egymás közti utat, és többé nem tilos csajt vinni a hálóba. Itt eléggé el lehet veszíteni a fonalat. Eleinte a lányok világába is elkezdünk bejárni, de aztán marad az a néhány lány, aki tartósan átszivárgott a fiúk világába, és ott is maradt, a többi elkopik a történetben. A fordítás nagyon finom, ízes. Bár nehéz megítélni, szerintem jól sikerült. Hiszen különösen nehéz visszaadni a sokféle nézőpontot és karaktert, ami megszólal, a mindig más mesélő hangját. Ez többnyire inkább sikerült, Tabaki alakja különösen hálás ilyen téren. Nincs narrátor, aki elmagyarázna mindent, így a végére is maradnak rejtélyek, és épp annyira a megérzéseinkre vagyunk utalva, mint sokszor a Ház lakói.

És hogy mi lehet a könyv tanulsága? Egyrészt pont az önmagába visszatérő ösvény, a vízbe dobott kő, a hullámok, mi minden apróság megváltoztat dolgokat filozófiája, a figyelem, a szemlélődés, a mikrovilág, a valamihez tartozás fontossága, a csodák, amiket magunkkal lehet vinni. Az olvasás tanulsága pedig az, hogy újra kell olvasni, hogy az első élménybe az újabb felfedezett részletek újabb hullámokat vessenek.