A jövő nem a miénk

Lassanként megmondható, melyek azok a kultúrcsaládok, amelyekből szívesen olvasok, és a polcaim feloszthatók eszerint. Ez valami jó dolog, mert a mindenérdekelből előbb-utóbb tudatos keresés-olvasás fejlődik. Viszont a specializálódásnak megvan az a hátránya, hogy elég gyorsan bele lehet ütközni abba, hogy bizony nem elég elérhetőek magyar fordításban a külföldi kortársak. Ezért is tartom nagyszerűnek, hogy nálunk is megjelent, Kertes Gábor fordításában, A jövő nem a miénk című latin-amerikai elbeszélés-antológia.

Sikerült talán épp a legellentétesebb kultúrájú népek irodalmát egyformán megszeretnem, így a latin-amerikait és a skandinávot. Lehet, hogy van ebben valami tipikus, és ez cseppet sem meglepő, mindenesetre túl azon, hogy mennyire az aktualitást lovaglom meg a kedvenceléssel, nagyon élvezem, hogy ezek tisztán tükrözik vissza azt, hogy az irodalom a társadalmi gondok szeme és szája. Míg például a kortárs norvég elbeszélők szereplői idős emberek, a jóléti társadalom peremén a saját feleslegességük érzetében pácolódnak, vagy épp majd felrobbannak a sorok a megcsontosodott kapcsolatok felületességétől, a latin-amerikai elbeszélések szereplői leggyakrabban fiatalok, akik még azon a ponton állnak, hogy eldöntsék, mit is kezdjenek az életükkel, a mi vagyok, ki vagyok, kik vagyunk, a kilépés az életbe, amikor az álom azt álmodja, hogy vége az álomnak. Más a narráció, más az én megszólaltatása, természetesen mások a témák. A latin-amerikaiaknál szenvedély, hús, vér, végzetszerű gondolkodás. A jövő nem a miénk kapcsán belegondoltam, milyen lehetne egy közép-európai hasonló antológia, kik kapnának benne helyet... és aztán gyorsan eszembe jutott, hogy nem érződik úgy, mintha lenne igazi kapcsolat a cseh-magyar-román-szlovák-lengyel-bolgár-balkáni és akkor esetleg kitekintve az osztrák-szlovén írók között. Elszigeteltnek érzem az irodalmunkat, amiben biztosan főkolompos a magyar nyelv. És ez szomorú.

Na de gyorsan vissza A jövő nem a miénkhez, ez egy 20 elbeszélésből álló antológia, ami egységében izgalmas, minőségében ugyan hullámzó, de szerintem mindenkinek tartogat személyes favoritokat, és mindenképp elmond valamit arról, hogy változott meg az élet Márquez óta, és hogy egyáltalán, azóta is van latin-amerikai irodalom.

Terjedelmes előhang és utóhang öleli körbe és magyarázza a gyűjteményt. Csak azt sajnálom, hogy az elbeszélések előtt megjelenő rövidke életrajzocskák nem hosszabbak, sokszor pedig nem állnak másból, mint spanyol nyelvű művek felsorolásából. Legalább egy fotó jó lenne (megszólalt a hobbifotós:)). Két kedvencem biztosan van, és a harmadik Samantha Schweblin elbeszélése lenne, ha ezt éppen ne ismertem volna már A madárevőből. Ráadásul A madárevőben nem ez volt a kedvencem. De a többiek között még így is kiemelkedő.

Végiggondolva, valószínűleg azért ez a kettő lett a kedvencem, mert itt érzem, azt, hogy a sztori kerek egész, nem egy töredék, mintha egy regényből vágták volna ki, és hiányozna a keze-lába. A legérettebb darab talán Juan Gabriel Vásguez kolumbiai író A bámészkodók című darabja. Úgy képes miliőt teremteni, hogy ahhoz viszonylag kevés leírás is elég, képes túllépni magán, és univerzálissá válni. Nem tudom, mennyire volt ez tudatos, de mindenképp adott valamit, azt a gondolatot, hogy a tömeg, a társadalom ítélete nem egyenlő az egyes emberével, és hogy a tömeg csak népi hősöket képes gyászolni.

A másik kedvencet nem érzem kiforrottnak, talán még jó sztorinak sem. Lehet, hogy csak bőséges terjedelme miatt ragadt meg bennem. Santiago Roncangliolo perui szerző műve a Vízzel teli sivatag. A cím nagyon találó. A szöveg pedig nem szól másról, mint az unatkozó gazdag fiatalok szórakozásáról, és ahogy a szórakozásból végül baj lesz. Nem ilyen egyszerű azért. A latin-amerikai történet nem happyend típus, az életek itt sokkal könnyebben mennek, mint más kultúrákban. Hossza ellenére jól fenn tudja tartani a figyelmet.

A pusztán Samantha Schweblintől nem lett a kedvencem, mert nem tudjuk meg, hogy mi volt az. És ezt nehéz megbocsátani :) Talán, ha egyszer megírná egy másik elbeszélésben. Eszközeiben, szövögetésben az argentin írónő persze jól felülmúlja a kötet legtöbb szerzőjét. Úgyhogy remélem, még hallunk róla.

Külön jelenségnek tartom az idegen kultúrák megjelenését a latin-amerikai írásokban. Rögtön az első elbeszélés ilyen, a Szun Vu, aki egy koreiai luxuskurva, karmai közé pedig egy középszerű és középszerűségétől és Párizstól megcsömörlött latin-amerikai író kerül. Érdekes ez is, hogy egy lapon említi a "latin-amerikai írókat", ugye fenti gondolatok a közép-európai antológia lehetőségéről. Másik kultúra beágyazás az angol Barnes testvérek tragédiája, az Elméletileg című elbeszélésben. A főhősünk szintén író, a történet kerete pedig az szeretne lenni, hogy miután végignézi ezt a családi tragédiát, mosolyogva beáll a sorba, a jó kispolgári létezésébe.

A brutalitás minden eddig említett darabban szerves alkotórész volt, de különösen fontos talán a Valami mese, Borotvapengék, Lima, Peru, 1979. július 28. és a Préda mondanivalójában. Nem könnyű ilyeneket olvasni, de a világról többet elmond (a széles világról), és legalább segít kinézni a fejünkből, és ledöntögetheti azokat a tabukat, amik miatt egyre csontosabban hiszünk a megváltoztathatatlan életben.

„Irodalmi pillanatfelvétel, keretbe foglalt állókép, mely mégis árulkodik a változás hevességéről.” (Diego Trelles Paz szerkesztő)