Felnőttél, végre (?)

Arra is jó volt a Balaton, hogy megtudtam, van olyan, kiolvasni egy könyvet a nyaralás alatt, ugyanis a tó mellett, kevés pénzzel korlátozottak a lehetőségek, és az egész nagyon más, mint ahol eddig voltam, kivétel nélkül hegyekben. Egyetlen kivétel mégis van, gyerekkorom egyetlen nyaralása Dunaszekcsőn-Dunafalván. Az öreg, bogaras, egeres házban nehezen aludtam, a koszt fura volt, a néni öreg, a faluban egy kocsma, egy bolt, én meg aludtam a Duna partján fényes nappal. Ez nekem a víz, alvás. Na, vissza az olvasáshoz, a megkezdett harmadik lemur lapult a táskámban Balatonra induláskor, és már akkor tudtam, hogy ezt a Garaczit én nagyon megszerettem.

Nem a könyv miatt döbbentem rá, de ez is csak megerősített abban, hogy a gyerekkor majd a felnövés szakasza is véget ért az életemben. Mindaz, ahogy visszaemlékszik a katonai szolgálatra, az akkori évekre nagyon hasonlít arra, ahogy én is vissza tudok nézni, amilyen távolról látom az akkori ügyeket-bajokat. Azt hiszem - biztos lesz, aki nem ért egyet - Garaczi húszéves kori ügyei nem komolyabbak, mint bárkiéi. Azt hiszem a magam felnövési szakasza is elég komoly volt, s ahogy nálam, Garaczinál is nagyító alatt látjuk ilyen mélyen és részletesen a szülő-gyerek, az első szerelem-szex, a kötelesség-lázadás harcait, ugyanakkor mindehhez kell egy ilyen szellemes, néhol szuggesztív írásmód, így ad, így adja át magát nekünk. A szülők például mozdulatlanná dermednek a katonai szolgálat kimenője idején, nincs többé idegesítő senki, és kiderül, hogy épp erre van szükség, és ez ad értelmet a továbbvinni a lázadást arra az aszketikus módon elszánt szintre.

Igazából most pont nem azt mondom a könyvről, amit mondani kellene, amit mondani akartam. Mert érdekes kérdés az is, hogy Garaczi itt lépett át a szövegirodalomból a regénybe, vagy sem. Miközben megvannak a váltások, itt az eszköz célja a rejtőzködésből a megértés megsegítésébe ment át, minden érthető és könnyen követhető, a humor most is csattan, vagy hát inkább komikum. Témáját tekintve gondolhatjuk az Iskola a határon újabb változatának, tovább-és újragondolásának, és igazából méltó is Ottlikhoz: nyelve gyönyörködtetően választékos, és telibe talál, szerkezete van, méghozzá szokatlanul filmszerű hangulatú. A mű 3 részből áll, ebből az első és az utolsó E/1-ben, a középső, épp az, amelyikben a legtöbb elidegenedést majdnem végső fokon megkapjuk ez íródott E/3-ban, önmagát Csontnak nevezve el.

Az Arc és hátraarc kifejezés az első lemúrban jelenik meg az utolsó előtti oldalon. Úgy tűnik, az író hosszú ideje készül a történetek megírására, és van is ebben valami. Húsz, harminc év múlva csaknem büntetlenül meg lehet írni az életregényt, aligha zavar bárkit is. Kicsit sajnálom, hogy átugrottam a lemúr kettőt csak azért, mert nem lehetett könnyen megszerezni, de így is érdekes lesz, és a sorozatból kivéve, mondjuk az Iskola a határon után is érdekes.

Ennél a regénynél végül azon is elgondolkodtam, a szövegirodalom (mi is a szövegirodalom?) nem-e magának a regénynek továbbfejlődése, a ponyván túli csaknem egyetlen érték. Persze nem. Mégis, végre érzem, mi a cél, amit szolgál.