A Ház, amelyben...

Hiányozni fog a Könyv, a világ, A Ház, amelyben... három hónapon át jóformán minden este álomba húzattam magam, mint valami tandemben. A Ház mindig garancia volt arra, hogy elfelejtsem az egész nap történteket és éjfélig vagy egy óráig olvassak, hogy aztán eljöjjön az ájult álom. Már most hiányzik, pedig percekkel ezelőtt tettem le, és tudom, hogy nincs folytatás, bár sokan reménykednek benne. Mindenre választ ad és saját világához hű visszacsatolásokkal teljesen kereken lezárja a történetet. "Mert az idő nem úgy folyik, mint a folyó, amelybe nem lehet kétszer belelépni. Hanem olyan, mint a vízen szétfutó körök. Ha pedig ezekbe a szétfutó körökbe beleejtünk, mondjuk, egy tollat, abból megint csak körök támadnak. Kicsik, alig láthatóak... de metszik a nagyokat."

Nem egy sztori a Ház, és nem is Roxfort, nem egy jól kifundált történet jóról és rosszról. Nem is tudom, volt-e ebben a történetben igazán jó vagy rossz szereplő, inkább mindenki egyszerűen karakteres volt. A Ház pedig egy világ.

Szándéka szerint sem készült regénynek. Az írónő, Mariam Petroszjan még a '90-es évek elején moszkvai diákként kezdte magának írogatni és rajzolgatni a világot, aztán a paksamétát otthagyta egy barátjánál. A kézirat kézről kézre járt, mire eljutott egy kiadói emberhez, akinek aztán nem volt könnyű dolga abban, hogy megtalálja, ki is volt igazából a szerző. Amikor megtalálták Petroszjant, rávették, hogy dolgozza át, fejezze be a könyvet kiadáskészre, és megjelent három kötetben a saját illusztrációival. A jereváni grafikus/illusztrátor könyve 2010-ben megkapta a legjobb regény díját Oroszországban. Nálunk a bő 100 oldalnyi illusztráció nélkül, egy kötetben, 800 oldalon jelent meg 2012 második felében.

A húsz év egy burjánzó világot eredményezett, a mai kortársaktól kicsit szokatlan, mágikus realista hangon. Eleinte kettő, majd a befejezés ki tudja hány idősíkon fut, a síkok között nincs szájbarágós kapcsolat, de az utalások és metaforák kapcsolatrendszerében mindenre rá lehet jönni.

Adott egy Ház, amelyben lelkileg és testileg sérült gyerekek nevelkednek. Társadalmi kitaszítottságuk a Házat mágikus hellyé, míg a Kintet rettenetté varázsolja, legtöbbjük számára a Kintben, a Házon kívüli létben a semmi van. Így egyetlen dologtól félnek, ami minden évfolyam életében eljön 18 éves kor körül, ez a kibocsátó.

A Sellő és a Patkánylány?

A fő karakter a tolókocsis (ahogy a kerekesszékeseket hívják, kocsizó) Bagós, aki az eminens csapatban kezdi (ahogy a könyvben nevezik magukat: falkában), majd "kiharcolja", hogy a megbélyegzett, idióta pedánsok közül kikerüljön az egyik leghírhedettebben őrült falkába. Egy véletlen folytán kerül a "négyesbe", amikor elkóborol a háziak saját szervezésű kávézójába (Kávéskanna) és ott valamiért fontos benyomást tesz a csapat nagy öregjére, egyben bohócára, Tabaki Sakálra.

A Házban mindenki új nevet kap valamilyen jellemző alapján, egyedül a Bagós igazi nevét tudjuk meg a regényben, a többiek maradnak a Lord, a Vak, a Makedóniai, a Fekete, a Dögkeselyű, a Ló, a Kötőtű, a Sellő stb. A másik fő szereplő talán a Szfinx, aki egy kar nélküli kisgyerekként kerül be a Házba, és egy ideig az ő sorsán követjük végig, milyen is lehetett felnőni a Házban. Azt viszont nem tudjuk meg, mikor és miért lett ő Szöcskéből Szfinx, ahogy azt sem, hogy Tabaki tényleg a Büdöske "folytatása-e", bár nagyon valószínű. A Ház a Szfinxből az egyik legerősebb egyént neveli ki a bekerülő aranyos kisfiúból, aki nagyon gyorsan megtanul lábbal verekedni úgy, hogy féljenek tőle, miközben ő az egyik legbölcsebb és higgadtabb figura. A Vak pedig különös érzékenységével éri el ugyanezt, így verhetetlen, szinte szuper falkavezérré válik.

Ilyeneket nem találunk a magyar kiadásban.

A falkák világa kegyetlen és nyomasztó, a benne lévők ezt nem is érzékelik, a Bagós kívülálló szemüvegén át látjuk ilyennek a Leghosszabb éjszakát, amikor rendszeresen meghalnak egyesek, a falkavezérek közti rivalizálási harc cseppet sem gyerekes nyakon szúrós kimenetelét és a Mesék éjszakáját, ami ugyan egy kedvesebb esemény, de a mesélés itt is sokszor thrillerbe hajló, a mesék nyomasztóak és súlyos titkokra utalnak.

A falkás társadalmi berendezkedést az a fajta csoportdinamika hozta létre, amit a Legyek Urából is ismerhetünk, de úgy tűnik, a Házban beáll az egyensúly, megszervezik a saját szórakoztatásukat, kikeverik a saját piáikat és drogjaikat, testvéries kötődések alakulnak ki, de egyben kőkemény szabályok, és teljesen megkomolyodva, néha a becsavarodás határán sokan nem értik, mi is van tulajdonképpen a Házzal, mit csinál velük a Ház?

Merthogy gyakran történnek furcsa események, furcsa álmok, a Vak az Erdőben sétál, ami a Házban van, alakváltó rém, aki mintha az Erdőben farkasként működne, vannak Átugrók, és a végén kiderül, hogy vannak, akik teljesen át tudnak menni az "odaátba".

Az Angyal, aki nem akar az lenni.

A Házban élő nevelők leginkább mellékszereplők, nekik csak epizódok jutnak, de a Ház életének folyásában semmit nem tudnak befolyásolni, és jelenlétük nem tudja megakadályozni, sem pedig akármilyen tervük, hogy a kibocsátó végül olyan legyen amilyen. A Házban zajló mágikus dolgok pedig pont akkor kezdenek realisztikussá fajulni, amikor az egyik nevelő, akiről kiderül, hogy igazából az egyik növendék nagyanyja, aki a gyereket el akarja tenni láb alól, eltűnik. Átvonszolják az "odaátba", ahol mindenki átalakul, a nőből egy négyéves kis fúria lesz, és sosem tér vissza. A rejtélyes eltűnés után a nevelők még inkább háttérbe szorulnak, az egyetlen valamennyire ható nevelő, Ralph a kibocsátó előtti éjszakán is lepattan a gyerekek elszántságáról.

Lehetetlen összefoglalni, és nem is lenne szép ezt az egész 800 oldalas művet, többszáz éves vissza-visszatérő emberrel, Angyallal, szektával, Hullagyárral, a folyosókkal, a senki tárgyaival, Nanettával, fán éldegéléssel, remeteséggel, a szülők érdektelenségével, mindennel együtt. Talán tényleg jobb lett volna, ha itthon is trilógiaként jelenik meg. Így egyben nagy törést jelentett a Ház egyik fő törvényének megváltozása, a szinte magyarázat nélküli esemény, amikor hirtelen megnyitják a lányok és a fiúk az egymás közti utat, és többé nem tilos csajt vinni a hálóba. Itt eléggé el lehet veszíteni a fonalat. Eleinte a lányok világába is elkezdünk bejárni, de aztán marad az a néhány lány, aki tartósan átszivárgott a fiúk világába, és ott is maradt, a többi elkopik a történetben. A fordítás nagyon finom, ízes. Bár nehéz megítélni, szerintem jól sikerült. Hiszen különösen nehéz visszaadni a sokféle nézőpontot és karaktert, ami megszólal, a mindig más mesélő hangját. Ez többnyire inkább sikerült, Tabaki alakja különösen hálás ilyen téren. Nincs narrátor, aki elmagyarázna mindent, így a végére is maradnak rejtélyek, és épp annyira a megérzéseinkre vagyunk utalva, mint sokszor a Ház lakói.

És hogy mi lehet a könyv tanulsága? Egyrészt pont az önmagába visszatérő ösvény, a vízbe dobott kő, a hullámok, mi minden apróság megváltoztat dolgokat filozófiája, a figyelem, a szemlélődés, a mikrovilág, a valamihez tartozás fontossága, a csodák, amiket magunkkal lehet vinni. Az olvasás tanulsága pedig az, hogy újra kell olvasni, hogy az első élménybe az újabb felfedezett részletek újabb hullámokat vessenek.

Gottland

2013 eleji hír: 56 millió korona kártérítést követel a Bata család a második világháború után elkobzott vagyonukra a cseh államtól. Ennyit érne ma a családi birodalom, szerintük. Ez nagyjából 1,4 milliárd forintnak megfelelő összeg, hatalmas pénz. Mégis milyen családi vagyon lehetett az a háború előtt?

A Bata-birodalom története a 19. század végén, valahol 1894 körül kezdődik. A cipész három gyereke odaáll az apa elé, és kikéri a halott anya után járó örökséget - előre. Innen indul a különleges üzleti érzékkel megáldott Baták karrierje. A fiatal felnőtt gyerekek a pénzből alkalmazottat vesznek fel, de az üzlet nem megy. Egy év múlva tízszer akkora adósságuk van, mint az örökség, amit felvettek. Két tesó lekoccol, egy pedig marad, és Tomás Bata a kétségbeesés pillanatában világrengető ötlettel áll elő: ha nincs pénz bőrre, vászonból fog cipőt készíteni. Az éppen iparosodás közepén álló, tömeges elszegényedést, városba vándorlást, majd kivándorlást megélő Európában hatalmas sikert arat, villámgyorsan slágertermékké válik a batovka, ezerszám jönnek a rendelések.

batovka

Bata azonban itt nem nyughat, állandó nyüzsgése az Egyesült Államokba viszi, ahol szerelembe esik a Ford-tempóval, és általában véve nagy benyomást tesz rá az amerikai talpraesettség. A tengerentúlon már évek óta használják a karórát és percben mérik a termelést, Bata akkor lát ilyet először. Visszatér Zlínbe, és állítólag azt írja ki az üzeme falára, hogy "Egy nap 86 400 másodpercből áll." Az emberek nem értik, azt hiszik, meghülyült, valójában Bata újfajta időszámítást vezetett be a munkában, a napokat nem napszakokban, hanem percekre felosztható egységekben méri.

Kitör az első világháború, és az üzemtulajdonos megrémül, a munkásoknak be kell vonulni. Ám támad egy ragyogó mentőötlete, és a reggelit félbehagyva Bécsbe robog, hogy megrendelést szerezzen a hadseregtől. A vége felé már ötezer embert foglalkoztat.

Miközben a kis cipészműhelyek sorra mennek tönkre miatta (Bata szerint az akkor kétmilliárd földi embernek mindössze kilencmillió pár cipőt készítenek évente, pedig a szükséglet évi két pár, tehát a törekvő cipésznek volna lehetősége...), és egyre nagyobb a munkanélküliség és szegénység a háború után, Bata azzal húzza ki magát a csávából, hogy nem küldi el a dolgozóit, hanem megfelezi a bérüket és megfelezi a cipők árát is. Az olcsó cipő annyira sikeres lesz, hogy újabb ezreket tud alkalmazni, és fellendül a gyár.

Alig néhány év telik el, Batát a város elöljárójának nevezik ki, és megalapítja első iskoláját. Szófogadó, dolgos embereket nevel, batamanokat (ó, még nagyon messze van az orwelli 1984 ekkor). Étkezdéket, áruházakat épít, majd pedig lakóházakat - egyenházakat. Az asszonyoknak nem kell főzni, "még a befőttet is elintézi Bata helyettetek", és még arra is erős javaslatot tesz, mivel töltsék szabad idejüket a batamanok. Például ne olvassanak orosz regényeket, mert az elveszi az emberek életkedvét, másrészt ha unatkoznak, szünetben behozhatják a munkában lemaradásukat. Betiltja az alkoholt, az ajánlott ital a tej. Mindent racionalizálnak. Már kétmillió pár cipőt gyártanak, az export őrült tempóban növekszik.

Még nem érte el őket a '30-as évek gazdasági világválsága, amikor Bata balesetet szenved. A pilóta nem tudta lebeszélni a ködös időben repülésről, gyárkéménynek ütköznek. A családi birodalmat halála után öccse, Jan veszi át.

Gazdasági válság és új korszak kezdődik. Jan Afrikába küldi embereit a lehetőségek feltérképezésére. Közben egyfolytában támadások érik, kihallgatja a Gestapo, de otthon a cseheknek túlságosan német. Jan lesz az, aki a tök egyforma, modern házakat megépítteti Zlínben, az "önszaporító" várost. Jan Bata több száz művészt visz a városba, hogy meggyőzze őket, a dolgozó népnek alkossanak, másrészről ő lesz az első igazi "Nagy Testvér", mozgó irodáját egy üvegliftben rendezik be, így anélkül tudja szemmel tartani az üzemet, hogy ki kellene lépnie az irodából, és azonnal ott lehet bármelyik kívánt szinten a tizenhat emeletes toronyházban. Az emberek nem tudnak mit kezdeni az egyen lakóházaikban, ami az élethez túl kicsi, és a házak olyan közel állnak egymáshoz, hogy akaratlanul is egymást figyelik.

Zlín

A háború elején Göringgel találkozik, és a Wermachtnak készülnek a cipők. Amikor a németek bevonulnak Csehországba, Jan elhagyja az országot és az Egyesült Államokba megy, majd Brazíliában telepszik le.

A háború után a kommunisták elítélik, és bár az amerikaiak ki akarták húzatni a feketelistáról, mert nem volt ellene bizonyíték (és később bizonyítást nyert, hogy az emigráns cseh kormányt támogatta titokban), a kommunisták nem hagyták ezt, mert csak így kobozhatták el a vagyonát. Zlín új nevet kap, a teljes cseh hatalomátvételt levezénylő Gottwald nevét, a Bata cipőgyár neve pedig Svit lesz.

Hát így történt.

Zlín 1990-ben nyerte vissza nevét, az emberek állítólag önfeledten kiabálták: "Sanyargass minket, Bata!". A Bata cipőgyár a világ számos pontján a mai napig működik, így ni.

Ez a szöveg nagyrészt Mariusz Szczygiel lengyel újságíró Gottland című könyvében megjelenteken alapul - kivéve nyilván a poszt eleji friss info. Sosem figyeltem volna fel egy ilyen sztorira, ha nincs ez a könyv. Úgy érzem, azelőtt semmit nem tudtam a csehekről, de most egy lépést tettem, hogy ledolgozzak valamit az adósságból, hiszen kész szégyen, hogy ezek a bizonyos szempontból sorstárs országok mennyire tökéletesen ismeretlenek a számunkra a sztereotípiákon kívül.

Szczygiel kedvenc országa Csehország, és számos cseh témát karolt fel Gottland című könyvében, főként a huszadik századból, és mindannyiszor olyan érdekes részletekkel töltötte meg a sztorikat, hogy az egyes történetek túlmutatnak a történetiségen. A század történelmének fordulópontjai között nem veszti el a fonalat, Szczygiel teljesen pártatlan tud maradni, és egyetlen, saját magához mérhető mércéje van, bár nem méricskél, inkább csak az áthallásokban engedi meg az ítélkezést. Például, hogy milyen hasonlóság van a mindenhova beférkőző, álnok és nyomasztó bulvármédia és a totalitárius rendszerek módszerei között - így például zsarolás, lehallgatás, lesifotó, ezen anyagok publikálása az érintett tudta vagy beleegyezése nélkül, szavak és szövegek kiragadása és átértelmezése szövegkörnyezet nélkül vagy belemagyarázással, egyes emberek tönkretétele egy "jól sikerült" újságcikkel stb..

A könyv riportgyűjtemény, az író amellett, hogy bámulatos kutatómunkát végzett (és ezzel nagy figyelmet keltett, na nem nálunk, Magyarországon erről nem lehetett hallani), nem esik a terjengősség hibájába, és nem válik regényessé. Mégis ki tudja színezni a történeteket annyira, hogy azok gördülékenyek legyenek és átélhetők. Miközben a legtöbb történet ólom nehéz tanulságokat hordoz, a stílus inkább derűs, sőt vicces, sosem kesereg és nem feketít. Ez olyan újdonság a magyar olvasó számára, amit mindenképp érdemes megtapasztalni.

Batáék története csak egy a könyvből, de nagyszerűen összefoglalja az egész huszadik század történelmét, és közben olyan világba nyerhetünk bepillantást,amiről eddig talán nem is tudtunk. Szczygiel a megfoghatót, valóst keresi, és megtalálja még Kafka Prágájában is, ahol a turisták megelégszenek a kafkás emléktárgyakkal, kafkás kávézókkal, kafkás bögrékkel, a sok-sok utánzattal, miközben a kávézó fölött, ahová kafkás képregényt olvasgatva ülünk be, öt emelet magasban még mindig ott élt Kafka unokahúga - aki nem utánzat.