Háromság

Rendhagyó módon zenéről fogok írni, méghozzá előadott zenéről, vagyis koncertről. Három egymást követő nap, három nagyon eltérő stílusú és hangulatú koncert: India, magyar popkult, tinibálványok és amerikai örökzöld hippi-space-rock.

Egyszer egész lelkesen beleástam magam az indiai zenébe, és eljutottam a néhányezer éves gyökerekig, a vallásos énekekig, ami az egész klasszikus zene alapja. Ma is énekelve tanítanak, a youtube-on nézegetve nagyon megfogott, hogy mennyire jobban tetsző és emberibb ahogy a mestert körbeülik a tanítványok, és megpróbálják utánozni, ahogy énekli nekik a hangokat, és nekik vissza kell énekelniük. A hangszeres zene oktatásához eleinte például nem is kell maga az instrumentum, a ritmusokat is énekelve tanítják. Azt nem is gondoltam volna, hogy egyszer még hasonló oktatásban lehet részem itthon.
A Gundecha Brothers Tóth Szabi szervezésével látogatott Budapestre, és nem csak egy elsöprő erejű koncertet adtak, de előtte egy igen kimerítő, négy órás workshopot is.
A workshop kiemelkedő tanulsága az volt, hogy ők úgy gondolják, olyan nincs, hogy abszolút jó énekhang, mindenkinek van egy saját legjobb hangja, csak meg kell találni. A megtalálás módja sem veszett misztikus homályba, három lépésből álló gyakorlatot sajátítottunk el, aminek segítségével meg lehet találni a tiszta, szabad saját hangot. Persze énekeltünk együtt és egyedül, majdnem folyton ment az elektromos tampura, és egyre közelebb kerültünk fizikailag és emberileg is a mesterhez, mivel jó közel hívott magához minket.
Úgy tűnt nekem, ezek az emberek mindent tudnak a hangról, amit tudni lehet. Hihetetlen, amilyen biztonsággal kezelik a hangokat ("most megmutatom, hogy nem jó többféleképpen, aztán mutatok egy szépet is"). Hogy mennyire kevés az affektáltság ebben az énekben, bár a hajlítások miatt elsőre úgy tűnhet, hogy hemzseg ezektől, valójában úgy adott át tartalmat, hogy csak a hang tette, szöveg nélkül. Például egyszer határozottan éreztem, hogy a dal el akar csábítani, bizseregtet, majdnem szégyelltem magam.

A koncertre teltház gyűlt össze a Trafóban. A santur koncert után újból nyilvánvalóvá vált, hogy a magyar közönség a zúzós zenét szereti, sodorják csak el, ne hagyják aludni, ne legyen lágy, legyen megdöbbentő és erőteljes. A Gundecha Brothers-t hosszas vastaps jutalmazta, szegények nem tudták mit kell csinálni, álltak a színpadon mosolyogva, a közönség meg addig tapsolt, amíg le nem jöttek.
Meg kell még említsem, hogy végre egészen szólt a tampura is. Ugyanis kettő instrumentális mellett egy elektromos tampura is üzemelt, így lehetett hallani a nyekergését. A dhrupadnak nagyon fontos a tampura, arra reflektál a hang, és viszont. A kísérőhangszer a pakhawaj volt, ami olyan, mint a két tabla összeragasztva. Bámulatos volt látni a pakhawaj-on doboló emberke felsőteste hogy belehullámzik a játékba, a hanghullámok lökdöstek az első sorban, és sokszor szépen összetalálkoztak, mert az indiai zene annak ellenére, hogy rágákról van szó, improvizatív.

Másnap nem túl lelkesen indultam a The Moog és a 15. születésnapját ünneplő Heaven Street Seven koncertjére. Az indiai zene annyira feltöltött, hogy nehéz volt elképzelni, mennyire fogom élvezni a megsüketülésig hangosított dobot és gitárt az A38 hajó zárt gyomrában.
A Moog az a zenekar, akire büszkének kell lennünk, mert külföldön befutott. Sosem hallgattam őket, de kötelességtudósan fotóztam a készülendő cikkhez, közben pedig feltűnt, hogy milyen ismerősek a dalok... más bandák zenéjéből. A zenekartagok jól megdizájnolt arcok, az énekes csaknem kétségbeesve próbál sztárként pózolni, de csak néhány eltévedt cica őgyeleg a színpad előtt. Még agymosottjainknak sem jön be ez a lélektelen szajha, ez a Moog.

A HS7 szülinapi ráadáskoncertjéről ezután mindig az tud eszembe jutni elsőként: pocsék volt a világítás, de pocsék volt a hangosítás is. A zene az A38 előteréből volt élvezhető, a szöveg meg érthető. A fotózással rengeteget bajlódtam, hogy legalább néhány jó kép legyen. Konkrétan hátulról kapták a fényt, a közönség meg az arcába. Pedig nem szándékos volt, ahogy tudom.
A második, ami eszembe jut, hogy élőben sem tudtam megszeretni a HS7-t. Viccesnek tűnő, poénkodó cinizmusuk élőben inkább fanyar, citrombaharapott cinizmusnak tűnt, a zenekar tagok nem szerették egymást, pedig szülinap volt, és feljöttek a régi zenészek is játszani egy-két számot. Az egyik vendég vokálját csak a látványból következtettük, amúgy hallani nem lehetett.

Egy kicsit már elfáradtunk, pedig hétfőn jött a zenei háromnapság csúcspontja! Na nem a Trottel volt az, ők inkább tévedés-előzenekarnak nevezhetők, bár az HS7-tel ellentétben legalább aranyosak. Nem túl komplikált zene, itt-ott hibázásokkal, egy csigafejű kőpunk basszusgitárossal, aki néha beletúrt a Korg hullámaiba, ami számomra értékelhetetlen volt. A dobot tudtam értékelni. Megállapítottam, hogy ennyit tanultam meg épp a kezdő dobórákon, csak épp nem vagyok ilyen hangos. De kedvesek voltak, és ez sokat pótolt.

Amire igazán vártunk hétfőn, sőt már hónapok óta, az az Ozric Tentacles volt. Ez a space-rock élőben hippi-space-rock volt, egy családi vállalkozássá amőbásodott amerikai zenekar. A dobos nem családtag, de Eddi bácsi bevette a feleségét basszusgitározni (csak két évvel idősebb nálam, kedvenc étele a csoki és a kávé), és a fiát, aki pedig húsz éves, billentyűzni és tekerészni.
Egyetlen szám elég ahhoz, hogy bemutassam, milyen az Ozric zenéje, mégis elég hosszú időnek kell eltelnie, hogy unni kezdjem.

A koncert majdnem három órás volt, csak az Ozricra eső része, és azért az utolsó néhány számnál már eléggé minden bajom volt, az első sorból sikerült fotózni, így jól a hatásuk alá kerültem, nem csak a zenéjük szippantott be, de az egyéniségük is (szeretem a hippiket), a mosolygás és kedvesség - igazán kitettek magukért.
Kicsit talán meg is voltak lepve, hogy cserébe milyen lelkes volt a magyar közönség. Ki gondolná, hogy ennyi ember szereti itt ennyire a zenéjüket? Brandi örömködő megjegyzéseiből és integetéséből ezt olvastam ki.
Kedvem lett volna megölelgetni őket, de legalább elküldeni nekik a koncertképeket, amikben legalább annyira látszik a csodaszép világítás, mint az én lelkes igyekezetem, hogy jól sikerüljenek a vizuális megörökítések.