2024. augusztus 1., csütörtök

A ló, a japán időutazó és személyiségzavaros antiíró

Ki olvas manapság blogokat? Lehetséges, hogy annál jobb, minél inkább senki, mert már olyan rég írtam, hogy ezt most körülbelül két hetet parkoltattam félúton, mire kész lett... Na de.

Nyár van, nyár, amikorra az elmúlt években könnyed, gyorsan olvasható könyveket szoktam válogatni. Mint például Knausgård, haha, de egyébként tényleg. Minden nyáron elolvasok egyet a Harcomból (Min kamp, svédül olvasom), most hoztam ki a könyvtárból az ötödiket. Másik nyári olvasmányom Karin Smirnoff Jana Kippo-s könyvei, abból pedig épp megvettem a harmadikat (svédül). Minek elrontani azzal, hogy túl gyorsan kiolvasom ezeket a sorozatokat... Inkább elnyújtom. De ezek majd csak jönnek. A voltak kategóriában tavasz óta voltak katartikus élmények és csalódások is.


Willy Vlautinnal volt egy interjú a Babelben tavaly. A kócos, kicsit zavarban lévő, őszinte és álmát mégiscsak megvalósító zenész-íróval, aki azt a haverod is lehetne hangulatot árasztotta, hogy a készülő könyve egyből érdekelni kezdett, pedig nem olvastam tőle semmit és nem is tudom, milyeneket ír. Egy ló lesz benne, abból meg már baj nem lehet. Vártam, vártam a megjelenést, ami tavasszal elérkezett. A The Horse közönsége nem feltétlenül én vagyok, vannak nálam értőbbek, akik egy futó pillantásból észreveszik a szövegben az álomgitárt és az álomerősítőt, ami valamiért kultikus vágy tárgya, én meg csak Ebayről leszek picit okosabb. Például előkerül egy 1940-es Martin D-28, amiből találok is egy eladót gyors kereséssel a neten, 140 000 USD. Lehet, hogy voltak nevek, amik mondhattak volna valamit, ha jobban ismerem az amerikai countryt, de hát nem. Ehhez azért nem volt elég szeretni Johnny Cash-t és nézni a Jills veranda-t a svéd tévén. 

Al-t öregemberként, egyedül élve találjuk a könyv elején, aki kint lakik a semmiben és a rozzant viskójában konzerveken élve egyszercsak észrevesz egy lovat az udvaron, ami nem tudni, hogyan került oda és csak ott áll. Ráadásul valaki megvakította. A ló nem tántorít, de látszólag nem is lehet segíteni rajta, se el nem megy, se nem eszik. Prérifarkasok támadnak rá,  megmarják, Al megmenti, a ló marad. Ugyanott áll, egyenesen. A cselekvésre késztetett Al-ban végigpörög az egész élete és karrierje, az emberek körülötte, sorsok, nők, barátok. Ahogy kamaszként az anyja akkori pasijától, aki gyakorlatilag ócskásként működött, kap egy Telecastert és egy erősítőt, ami elindítja a zenélés útján. A zenészkarrier részek bevallom, nem kötöttek le eléggé, de az öreg Al szenvedései a lóval sokkal inkább mondtak valamit az élet zsibbadt folyásáról, a magányról és, hogy milyen cérnaszálakon kapcsolódunk a világhoz. Mindeközben még irigyeltem is Al-t, akinek egyvalami legalább könnyen ment: folyékonyan tudott country slágereket önteni a világra. Ugyan megpróbálta abbahagyni az alkotóélet árnyoldalai, a rengeteg tönkrement élet miatt, de mindig visszatért ide. A könyv vége pedig egy igazi, az élet B-oldalán jelentkező katarzis: az ember hajlamos elhinni az élettapasztalatai alapján, hogy tudja a válaszokat vagy ha nem tudja, akkor azok a válaszok nem léteznek. Aztán jön valaki, aki rámutat, hogy de hát öregem, milyen probléma, és az ember csak bután néz a probléma hűlt helyére, amiről azt hitte, hogy végzetes lesz, miközben távolodik tőle a felismerésben. 


Időrendben ezután kezdtem olvasni a Before the coffee gets cold-ot Toshikazu Kawaguchi-tól. Ez a szép kis könyv szülinapi ajándék volt, elhatároztam, hogy nem halogatom sokáig, hogy elolvassam. 

Van az elején egy színdarabokat idéző, szereplőket és kapcsolódásiakat bemutató oldal, de nem szoktam az ilyesmit elolvasni.. valahogy képtelen vagyok rá, legalábbis mielőtt a történet elkezdődne, annyira értelmetlennek tűnik a még ismeretlen szereplőket memorizálni. Utána pedig a történet során általában nem kell. Most viszont lehet, hogy jó lett volna mégis memorizálni ezt az oldalt, mert kicsit nehéz volt a hirtelen megjelenő több szereplőt követni, akik úgy jelennek meg a történetben, mintha beléptek volna a színpadra, minden karakterépítés nélkül. Kicsit zavaros volt így az eleje, rögtön belevágva a szakításos történetbe. A történet magja az időutazás, de nem a sci-fi vonalról. A történet teljesen nélkülözi a technikai magyarázkodást, az időutazás egy sajátos és sajátosan japános szertartás által történik meg, végülis csak azt nem mondják közben, hogy abrakadabra. Szigorú szabályok határolják az időutazó lehetőségeit, és amikor ez kiderül,  például, hogy a múltba visszatérve semmit nem lehet megváltoztatni a jelenben, általában elmegy az emberek kedve tekintve a kockázatokat. Kivéve azokat, akik elég elszántak, hogy még egyszer, utoljára beszélhessenek valakivel. Szabály ugyanis az is, hogy csak egyszer lehet visszamenni és csak oda, a kávézó múltjába (és jövőjébe, mint kiderül).

Koreeda Hirokazu filmeket idéző, jellegzetesen távol-keleti nyugodt tempó, letisztultság, amibe picit váratlanul szüremlik be a szerző újhullámos, urambocsá' hipszter ízlése. A karakterek ruházatának részletes leírása, az etióp újhullámos kávé.. lelki szemeim előtt láttam, ahogy a kávét egy Hario kiöntőben hordozzák körbe, az időutazós kávéital, ami ugye nem hűlhet ki visszatérésig, nem is lehet más, mint egy jó gyümölcsös etióp babból készült V60. Legalábbis így képzeltem. Talán még a szifon(os kávé) is előkerült valahol a szövegben. 

A szöveg csodája persze nem az időutazás maga, nem a kávézó körüli személyek, akik végülis valami rejtélyes módon ezt lehetővé teszik - ők nem varázslók, inkább olyanok, mint a dúla a szülésnél. Hanem az a belső dráma, amit az újratalálkozás jelent és a változás, ami igenis létrejön, ugyan nem a jelenbeli és jövőbeni események megváltoztatásában, hanem az időutazó személyében. 

Az utolsó időutazás váratlan fordulattal a jövőbe történik, ahol anya találkozik a jövőben megszületendő gyermekével. Ültem az örebroi Airbnb lakás belső udvarra néző erkélyén és csak folyt a könnyem.. és ilyet könyv nagyon régen nem ért el nálam. 


Aztán hazajöttünk és egyből rástartoltam az új szerzeményemre, amit már a vasútállomás pocketbookshop-jában megvettem. Közéleti-irodalmi cikkekben találkoztam vele és mivel ezek a nyugati kultúrán túlmutató művek nagyon szoktak érdekelni, nem volt kérdés, hogy ez az ünnepelt regény érdekes lehet. R. F. Kuang: Yellowface c. könyvének a témája is érdekesnek ígérkezett: mi történik, ha valami furcsa véletlen folytán valakinek, aki hiába próbált művészként befutni, lehetősége támad ellopni egy nagyon sikeres másik művész művét és azzal sikeressé válni, ráadásul úgy, hogy az a nagyon sikeres művész meghalt, tehát reklamálni sem tud? 

Vártam az identitáskérdéseket, a jellemfejlődést, a Bűn és bünhődést, a bepillantást a könyvkiadás kulisszái mögé, ahogy a méltatók ígérték... ehelyett viszont egy életszerűtlen, felétől igencsak unalmas, minden jellemfejlődést nélkülöző sztorit kaptam, amiről igazából nem tudtam eldönteni, hogy mit akart mondani. Azt semmiképpen nem éreztem benne, amikre méltatták. Ez a könyv nem volt jó. Jól indult, de már az elejétől zavart, hogy mennyire hiányzik a valódi megrázkódtatás, reflexió azután, hogy a főhős mégiscsak közelről nézte végig valaki (a barátja) halálát. S hogy maga a halál látványa nem váltotta ki a várható gondolatokat, megfontolásokat, traumatizálódást, még ha voltak is utózöngéi, amik azért kicsit nevetségesen érkeztek. Mindez annak ellenére, hog az egész könyvet ennek a főhősnek a fejében töltjük. Manipulálni és hazudni már az elejétől kiválóan tudott, illetve le-bitchezni mindenkit, akinek nem tetszett az arca. Sajnos annyira emlékeztetett egy volt kollégámra és annyira ellenszenves volt és az is maradt, hogy a végén, amikor ez a személyiségzavaros, önmagával teljes mértékben elfoglalt személyiség csak ment tovább az addigi úton, amiben minden van, csak alázat nincs, akkor csak örültem, hogy vége lett ennek a könyvnek.  


És akkor végre nekiállhatok az újabb kb. 500 oldal Knausgårdnak. :)

2022. szeptember 16., péntek

A közös Csernabandi és Julian Barnes regényében

Cserna-Szabó András: Zerkó

Ez egy regény, egy igazi regény. Pont.

Néha látni hírportálokon híreket/interjúkat új könyvekről. Így jött nekem szembe a Zerkó.

Lehet persze fújolni rá, hogy trágár, ez végülis szinte kiveri az ember szemét, eleinte én is agyaltam ezen, hogy ez mennyire oké, szükségszerű, hogyan lehetett volna másképp megoldani az ókori nyelvezetet, ám a végére vagy megszoktam vagy kevesebb lett és az jobban belesimult a szövegbe. Miért is kellene nyelvezetet imitálnia egy ma írott regénynek? Adott persze egyfajta karaktert a regénynek, és biztos megoldott néhány gordiuszi csomót, ami miatt ilyen korokról valószínűleg különösen nehéz lehet írni, hiszen nem nagyon tudjuk, hogy beszélt egymással a szarmata, a hun például. 

A könyv eleje egyébként is egy picit döcögős. Nehéz ugyanis bevezetni az olvasót Zerkó életébe az észak-afrikai városban, az ókori római Hippoban kezdődve, és megintcsak: nem tudom, ez mennyire szükségszerű végig a könyvben.

Ám a sztori jó, adott a kocsmai mesélős keret, aztán Zerkó, mint újszülött a dinnyehéjban a szemétdombon, a nyomortelepi élet... Apropó, nyomortelepi élet, ennek volt talán legkevésbé valóságszaga, amit nem Zerkó felnövése, hanem az olvasó történelmi felzárkóztatása tölt ki, némi történelmi gasztroutazással tűzdelve úgymint például a garum (úm. halszósz) készítése és kereskedelmi útja, a ma már furcsának ható ókori ételalapanyagok vagy a piac leírása. Engem szórakoztatnak az ilyesmik, mindig is el akartam olvasni Lénárd Sándor Római konyháját és az Éhség és bőség c. könyvet. Másrészt az olvasó történelmi felzárkóztatása a mesélő Zerkót omnipotens karakterré teszi (ami nem feltétlenül baj), és nem mindenhol csúszott jól a szövegben a cselekmény mellett. Ami nem mellesleg szerintem rendkívül frappánsan van felépítve, és onnantól, hogy a fő szereplőket, helyszíneket már megismertük, csak úgy gurul előre a regény a csúcspontjáig, ahol is nem bírtam lerakni, annyira kíváncsi voltam, mit fog Attiláról kitalálni az író. 

Ugyanis az összes történelmi karakter hús-vér valójában megelevenedik és személyiséget kap a regényben, legyen az Caius Geganius Plancus (vélhetően kitalált személy) dúsgazdag római kereskedő vagy a történelem szerint létező Göiserrik, a germán vandál törzsek fővezére, Flavius ​​Ardabur Aszpar, Konstantinápoly hadvezére, és a felesége Szókratea. Mindenkori kulturális kitérőkkel foglalkozásokra, vallási elhajlásokra, mint például a Luciferisták.. Találkozunk szarmatákkal, gepidákkal, alánokkal, szkírekkel, gótokkal, még Leó pápával is és természetesen találkozunk Budával és Attilával. Zerkó, a törpe szemén keresztül, akiről, mármint Zerkóról annyit lehet tudni a fennmaradt írásokból, hogy Priszkosz rétor, aki valójában járt Attila udvarában, látott ott egy törpe bohócot. Ez szolgáltatott kiindulópontot a könyvben a hunok másfajta ábrázolására, egyszóval egy hunokról szóló könyvre. De sokkal több van itt, mint hunok. Én szeretem, amikor egy könyv arra sarkall, hogy bedobjam magam a Wikipédia rabbit-hole-ba, hogy ott aztán egy napra elvesszek, és jöjjön a következő. Zerkó kalandos életében annyiféle emberrel találkozik, hogy bár olvasni nem tud, de féltucat nyelven beszél, mi pedig kapunk egy írói képet arról, milyen lehetett az élet i.sz. 400-450 körül. Miközben különféle utalásokkal szórakoztat minket az író, például előkerül a könyvben Gárdonyi Zétája.. (hah, lassan harminc, khm, éve annak, hogy azt olvastam, A láthatatlan embert).

Nem szeretném szétszpoilerezni, így még csak annyit, hogy vicces párhuzamot találtam egy másik könyvvel, amit viszont nemrég olvastam, ez volt Julian Barnes Elizabeth Finch c. regénye. Nem tudom, hogy ez most trend-e, vagy merő véletlen, hogy a regénybeli karakter hogy-hogynem keresztény történelem boncolgatásába fog, vitázik, érvel, és valahogy a görög kultúrával kerül kontrasztba, latolgatva a pontenciális jövőinket, ha a dolgok másként alakulnak a vallás terjedésével kapcsolatban. Barnes hőse, illetve metahőse, mert a regénybeli karakterről ír/emlékezik vissza és fejtegeti egy másik karakter a görög kultúra humanista, életöröm előnyben részesítését a kereszténység szenvedés az élet, majd a túlvilágon megváltás mellett, vonja kérdőre a vallási mártírsztorik és csodák alapját és jelenti ki, hogy a vallás elterjedéséhez leginkább az vezetett, hogy valahogy mindig a legjobb "forgatókönyvírót" alkalmazták, legyen ugye szó csodákról és mártírok, apostolok történeteiről. 

Emberek vagyunk, tehát történeteink vannak.

2022. január 21., péntek

Meglátni az ördögöt

A hosszú hallgatás után mi más is jöhetne, mint valami ütős, például az ördög maga a pokolból... Egy  könyvből, amit nehéz lesz kategorizálni, értelmezni, de még most, hónapokkal később is, eszembe jutnak a szereplői. 

Sok nem fikciós könyvet olvastam az utóbbi időben, és közben néha-néha olvastam szépirodalmat. Így elég sokáig tartott, mire svédül átrágtam magam 650 oldal szépirodalmon, Karl Ove Knausgård Morgonstjärnan-ján, ami 2021-ben jelent meg. 


Ezzel a könyvvel az a legjobb, hogy KOK írta. Olyan szinten megismerni őt, mint írói hangot a Harcom könyvek után, hogy önmagában ez és az életének morzsái a karakterekben elég szórakoztató. Még ha ő norvégul is írta, én meg svédül olvastam - nincsenek egymástól túl messze. A svéd tévében gyakran fordulnak elő norvég műsorvezetők, például esti szórakoztató műsort vezetve, és eleinte észre sem vettem, hogy ez a nyelv nem svéd. Néhány szó ugyan teljesen más, a kiejtés bájos, szinte gyerekes. Ez a nyelvhasonlóság magyarként fantasztikus élmény, mivel a magyarhoz nincs egyáltalán hasonlító nyelv. 

Visszatérve a könyvre - kétszer is megnéztem a könyv megjelenése után az íróval készült interjút, csak mert szeretem hallgatni ezt a cuki norvég nyelvet, és mert hátha ad valami fogódzkodót a könyvhöz, de nem igazán adott. A könyv epizódokból áll, illetve karakterepizódokból. Egyes karakterek visszatérnek egy új epizódra, mások nem. Egyesekkel evidens az összefüggés, a történet összefonódása, az oldalak egymás mellé állítása - teszem azt félrekúró, mindenkivel bunkó, magát überokosnak gondoló férjjel és a magányos, otthon ülő gyerekéért aggódó, egyáltalán nem hülye, bár férje annak látja asszonnyal. Tulajdonképpen az ő párosuk volt a legjobb az egész könyvben szerintem. 

Egy nap megjelenik az égen egy új csillag - egy jól észrevehető, szabad szemmel látható csillag, s itt most akár eszünkbe juthat a Don't look up! c. film, hogy milyen is az, amikor valami az égen nem a megszokott, a jelenség egyensen fenyegetően néz le a Földre. Az emberek hamar hozzászoknak a jelenséghez, csak néhányakat foglalkoztat, az író nem bonyolódik tudományoskodásba, ez ugyanis nem egy sci-fi. Ha valami, akkor talán fantasy, hiszen a csillag megjelenése nyomán furcsa dolgok kezdenek történni. A jelenségek nem kapcsolódnak egységbe, mégis eljut egyfajta világvége jövendölésig, miközben mindenki csinálja a tökéletlen vagy teljesen elcseszett életét, a mentális betegek még jobban megőrülnek, látomások, bestiális gyilkosság, és még a pokolba is elnézünk. Ez talán a könyv csúcspontja (spoiler következik), a bunkó pasi a túlvilágon, amikor a frissen öngyilkossá lett fiával találkozik, és mivel semmire nem emlékszik, tiszta lappal egy egészen más érzelmi kötelék húzza magával a fia után. 


Van a könyvben egy kis thriller jelleg, egy kis metál, a baljós jelek után sötétben sétálni induló körül zizgő fűben megjelenő több száz kígyóval, a gyerekeivel otthon maradt mentális beteg nő, a mentális betegeket gondozó nő bolyongása az elszökött beteg után az erdőben, amiken lehet kicsit izgulni, csak hát ez nem egy amerikai történet, hanem egy Skandináv. Hogy is lehetne jó vége, meg vége egyáltalán. 


Mikor olvastam: 2021 második felében novemberig

2019. október 27., vasárnap

Egy magyar Svájcban franciául svédre


Képtalálat a következőre: „analfabeten”

Jöttem írni a második könyvről, amit svédül kiolvastam, s látom, hogy egyszer már nekiálltam írni róla itt a blogon. Pontosabban arról, amikor felfedeztem magamnak ezt a magyar szerzőt az itteni újságból. Az egyik legnépszerűbb svéd napilap kultúra rovatában jelent meg pár sor egy könyv újrafordításáról, ami idén jelent meg. A könyv pedig Kristóf Ágota Trilógiája.

Nem ezt a könyvet olvastam végül, hanem egy másik rövidebbet, az önéletrajzi Az analfabétát.

Agota Kristof 21 évesen, 1956-ban disszidált, családjával először Ausztriába szökött, majd onnan Svájcban kötött ki. Az 50 oldalas Analfabeten-ben (amit a Trilógiával együtt adtak ki újra Svédországban) mesél a gyerekkoráról, az átszökésről, majd a mindennapi életről, honvágyról, majd arról, hogyan lett író. Franciául írt, bár úgy érezte, hogy sosem tanult meg rendesen franciául. Viszont így számomra mindegy, hogy svédül vagy magyarul olvasom-e, mindkettő fordítás. Így mivel ez kéznél van, a svédet olvastam el, s tervezem a Trilógiát is. Az Analfabétából egy intelligens, nem könnyen kezelhető lányt ismerünk meg, aki unatkozik a családi élet mindennapjaiban és szeretethiányos. Jönnek a negyvenes majd szörnyű ötvenes évek. A disszidálás után egy felnőtt, nehezen kezelhető, szinte dühösen szomorú embert ismerünk meg, aki számára ingerszegény a szörnyen gyönyörű Svájc, hamarosan csalódottá is válik, hogy a huszonkevésévesen elképzelt helyett szürke hétköznapokat kapott, s nagy árat fizetett érte: a családi kötelékeket, a kultúrát, a nyelvet. Az anyanyelvet, ami hanyatlik az új nyelv térfoglalása alatt.

A könyv első fele, a disszidálásig sokkal poetikusabb, ez egy érleltebb emlék, a második fele magyarázósabb, kevésbé irodalmi. Az első fele viszont kedvet adott ahhoz, hogy olvassam el legalább a Trilógia első részét, A nagy füzetet (Den stora skrivboken). Az Analfabeten első felében alkalmazott írói hang ugyanis elég gyorsan barátommá lett, úgyhogy talán ad elég motivációt a szótárazáshoz.

2019. október 26., szombat

Bröderna Lejonhjärta

Az aktív svéd nyelvtanulásom kimerül abban, hogy olvasok (cikkeket, könyvet), nézek sorozatokat svédül és hallgatom a kollégáimat svédül beszélni. Elég jól működik, legalábbis már elég sokat megértek, és ez olyan csodaérzés, mert emlékszem, hogy egy éve még mennyire elveszettnek éreztem magam, amikor az oviban a kezembe nyomtak néhány oldal sűrűn telegépelt svéd szöveget.

Bröderna Lejonhjärta i gruppen Böcker / 6-9 år hos Astrid Lindgrens Värld (9789129688313)Az első regény, amit kiolvastam egy ifjúsági regény a svédek egyik híres írójától, Astrid Lindgrentől. Nem ismeretlen Magyarországon sem, például Harisnyás Pippiről szerintem elég sokan hallottak már. Astrid Lindgren világában a gyerekek a felnőtt világ főszereplői, erős karakterek, akik a gyermeki látásmód által változtatják meg a környezetüket. Én egy olyan könyvét olvastam, ami kevésbé ismert talán, bár itt teljes mértékben része az Astrid Lindgreni mesevilágnak. A gyerekmúzeumban egy egész mesevonat megy végig ezen a világon, és a történet erős derekát képezi ez a nem könnyű történet a két fiúról.

A címe Bröderna Lejonhjärta, azaz Oroszlánszív Fivérek (szerintem ez a jó fordítás, a Lejonhjärta ugyanis név).
A történet szinte azzal kezdődik, hogy a testvérek meghalnak. A kisebb testvér betegsége miatt, a nagyobb tűzvészben, mikor a kisebbet menti. Onnantól kezdve az egész Nangijalában, a másvilágon játszódik. Hiába ígérte az idősebb fivér, Nangijalában sem csak csupa öröm az élet, mert az emberek ott is emberek, hatalomvággyal, félelmekkel... még a halál után is.

A történetet a kisebbik fivér szemén keresztül nézzük végig, aki a másvilágon megszabadul ugyan betegségétől, de a félelmeitől nem, s az biztos, hogy Astrid Lindgren mesterien megteremtette a kisebb testvér hangját. Ez még ennyi svéd nyelvtudással is átjött. Más kérdés, hogy rokonszenves-e ez a - szerintem annak szánt - személyiség, miközben ez erősen meghatározza az egész könyvet. A mesében azonban megvan minden, a különböző karakterek, a jó és a rossz világ, küzdelem a sárkány ellen, a jók segítsége, a kötődés ereje, hogy a halál után minden másképp van és mégse, s mindez elég-e ahhoz, hogy a gonosz hatalomvágyát legyőzzék. A végén egy, talán felnőtt felolvasóknak szánt, különös csavarral zárul.

Nem bírt egyébként nem eszembe jutni Lindgrenről Szabó Magda, pontosabban a Tündér Lala. Számomra a Tündér Lala az elbeszélői hanggal sokkal élettelibb világot teremtett, amit jobban "láttam" magam körül, miközben olvastam.

A Bröderna Lejonhjärta egy sötét, északi történet, Lindgren egyébként 1973-ban írta, úgyhogy ez nem az a régi éra, amit érezni véltem a könyben (kemény nordic élet a szegénysoron). Ebben az északiságban főleg még az '50-es évekig létrejöttek egyebek között olyan furcsa mesevilágok, mint a Mumin. Kis mumin az anyukájával egyedül bandukol a hóviharban, jóformán halálra fagytak már, az apuka meg lelécelt valahova, elutazott, s azóta se látták, s miután valami halálon túli mezőcskének tűnő helyen megpihentek (ahol tej folyik a patakban, cukorkák lógnak a fákon, meg mintha minden felhőből volna), összeszednek egy másik magányos lényt, akivel a gyerekmumin összebarátkozik, találnak egy üres házat, s abba beköltözik a csöves, csonka mumincsalád. Hát ilyen üde felállással indít a mai napság is legnépszerűbb finn mesevilág.

A Bröderna ihletforrása egyébként egy 1800-as évek végéből való sírkő volt. Amikor Lindgren meglátta a síron a feliratot a két kisfiúról, akik igen fiatalon haltak meg, s testvérek voltak, tudta, hogy kell legyen róluk egy mese... s lett. Egészen különleges, hogy Astrid Lindgren a testvéri szeretetet átvitte a halálon túlra, és ott teremtett nekik világot. Akár az álomban, a halál után is minden lehetséges, bármilyen is volt az élet azelőtt.

2019. május 1., szerda

A bennem élő madár oda repül, ahova akar

Talán ez az első svéd könyv, amit az elejétől a végéig elolvastam, igaz kevés szöveg van benne. Verses vagy naplóbejegyzés hangulatú szöveg gyönyörű vízfesték képekkel illusztrálva egy festőnő emlékének.


A borítója fogott meg, a csodás könyvtárban (errefelé fantasztikus kínálattal bírnak a könyvtárak) az ifjúsági könyvek között szerepelt. A főhős Berta Hansson (1910-1994), az ő élete, naplója és levelezése adta a muníciót a huszadik század eleji svéd paraszti sors ábrázolásához. Hasonló a közép-európai parasztsághoz, de valahogy nem a vadság, hanem a szigorú rend uralta. A kis Berta pedig szabadulni akart.


Az elsődleges szabadulóutat pedig a művészet jelentette, na meg az életstílus adta közeli természet. Sara Lundberg elég ügyesen hozza Berta Hansson stílusát és a témáit.


És aztán ott van a művészet, mint varázslat, ami esetleg megmentheti a beteg anyát. A sok-sok kép, ami beviszi a térbe az életet.


Az ilyen képeket kiraknám a falra.



2018. május 1., kedd

A könyv Fjällräven Kånkene

Olcsó és kis helyen is elfér - az emberek időről időre rajonganak ezekért a könnyed megjelenésű könyvekért, amit zsebkönyvnek hívnak. Ha még valamiért trendi is... akkor beüthet az újabb könyves láz.



Ezeket a minimalista, gyönyörűséges színek dominálta noteszalkatú könyvecskéket nyugodtan rakhatjuk a Fjällräven Kånken hátizsákos divatmontázsokra, trendi és kész.


El is kapkodták a példányokat olyan hirtelen, ahogy azt senki nem gondolta volna Csáth Géza, Krúdy Gyula vagy épp Szerb Antal műveiről. Mert ezeket a műveket egyébként mind lehet kapni bármelyik könyvesboltban. Csak azok a könyvek nem _ilyenek_. Ezek tényleg zsebméretűek, és jó rájuk nézni.


Ha lehet még fokozni a könyves lázat: ezeket a könyvecskéket nem is a hagyományos könyvesbolti úton lehet beszerezni, hanem könyvautomatákból. Adjunk egy pacsit az impulzus-vásárlásnak a metróban hazafelé menet, ha végre nem üres a felkeresett automata.

Merthogy az bizony először csak nem fogadta el a papírpénzt, majd a kártyát, majd másnapra már tök üres volt. Hát így megy ez, ha valami trendi. Alighogy kijavították a kezdeti hibákat, a könyveket vitték, mint a cukrot.

Az olcsó könyveket általában nem tervezik túl tartósra, itt is vannak kötési hibák, nyomdai hibák, bár egyelőre számomra belefér az árért. Szerb Antaltól amúgy is akartam ezt olvasni épp, külön hálám, hogy valaki ajánlott Krúdytól valamit, mert azt is régóta akartam. Esterházy meg zsebkönyvben akkor lehetne csak ennél szuperebb, ha a tárcáit szedné össze valaki. Volt idő, amikor csak azért vettem ÉS-t, hogy Esterházy írását elolvassam benne. Remélem, ha valaki olvassa, adtam ötletet :D


Mikor már minden sétán tele a hátizsákom a gyerek cuccaival, egy ilyen könyvecske mégis befér valahol egy zsebbe, és lehet is kikapcsolódni mondjuk 1913-ban, Adyval a kocsmában. Csakis offline :)

és amiről szó van: Poket Zsebkönyvek