Északságok a Könyvfesztiválon

Valamikor az év elején megtudtam, hogy Sjón itt lesz az idei Könyvfesztiválon. Most kiderült, hogy északi írók tömege lesz itt, és a könyvújdonságokban is megjelennek, most már tényleg.

Panelnyomor lengyelül

Faluról városszéliesedő emberek, bizonytalan talajra épült telepek, nagy reményeikbe fulladt munkások, akik a semmi elől alkoholban oldják fel magukat, a testüket, az agyukat, szipusok, az ügyeskedők és követőik és a lúzerek gyerekeinek kasztja, a munkahelyek, ahol csak a kapcsolatok és a rang számít, összezárt családok, akik nem bírják egymást nézni évtizedekig. Azzal a szándékkal vettem magamhoz Joanna Bator könyvét, hogy a Homokhegyből megtudom, a hasonló örökségből hogy vezetett az út egy más lengyel és egy más magyar irányba. Erre nem kaptam választ. Arra annál inkább, hogy mit jelent ez a hasonló örökség.

Dune

a Lynch-féle Dűne film mexikói forgatásán

Ez is olyan, hogy csak úgy van, itt van velünk, nem írta senki, időtlen, nincs szüksége a hatvanas évekre, nincs szüksége a kilencvenes évekre és a huszonegyedik századunkra sem. Frank Herbert művét ugyanazért csodálom, amiért a Gyűrűk urát és a Harry Pottert: világot teremtettek. Ezeket tekintem a legmagasabb szintű alkotásnak, amikor a töredékek, a "látomások" összeállnak egy ilyen egésszé, amikor az író meg tudja fogni az elejét, érzi a világ pulzálását, formálja, csiszolja, vagy kiömlik belőle, mint egy prófécia. Nem ők kapják a Nobelt, és azt, amit általában a szépirodalom elismeréseként szoktak adni. De nem is a szépre csavart mondatokért szeretni való.

Eltelt pár hónap, vizsgázás közben, majd azután, és lassan megszoktam a szókészletét, és már nem kellett szótárazni, és már azon se kellett törnöm a fejemet, hogy az adott szót Herbert találta ki, vagyis elkezdjem-e keresni a jelentését avagy sem.

Zseniális, mert világot teremt, ami óriási munka. Épp csak egy saját nyelv hiányzik ebből a világból, úgy tűnik, Herbert nem bíbelődik ezzel, és igazából nem is célja szögről szögre megmondani, milyen is az a világ, amit teremtett. A lényeg, az ember változatlan. Kapzsi és mohó, eltérítik szenvedélyei, spekulál és szövetkezik, ellenségeskedik és gyűlölködik, de mindenkinek megvan a maga gyengesége, ez egyben akár lehet a szeretetre való képesség is, és elbuknak a jók is, nem fekete és fehér. Többrétegű figyelmeztetést közvetít, úgyhogy igazán jó lenne, ha végre méltó filmadaptációt kapna, mert az 1984-es, Lynch által is szégyellt verzió nézhetetlen, a 2000-s TV-sorozat pedig nézhető ugyan, de azért messze nem az igazi.

Ja igen, egy valamit azért mégis elmondok hátrányára. A belső gondolatok dőlt betűs szedése, ez nekem kicsit könnyített megoldásnak tűnt, és sokszor sutává tette a szövegtestet, ilyen jobb híján mankónak tűnt, amivel megúszott az író egy csomó magyarázatot. Az Irulanos idézetek az egyes fejezetek elején azonban tényleg nagyszerűek.

Nem minden dokumentum, ami annak mondja magát

Nem minden dokumentum, ami annak mondja magát. Példa erre Marlo Morgan könyve, a Vidd hírét az igazaknak, ami dokunak hazudva magát vált bestsellerré a New Age virágzásának idején. Nem lenne gond, ha a saját gondolatait annak próbálta volna meg eladni, ami, így viszont ősi bölcsességnek álcázva, sok pénzt kaszálni az ausztrál őslakosok kihasználhatóságán, és hogy miután milliók váltak rajongóivá, ezt a tényt, hogy ez valójában egy fikció valahogy nem sikerült a kiadóknak sem ugyanolyan széles körben elhinteniük, ez az aboriginalok elleni bűn. Persze az őslakosok tiltakozása már nem jutott el olyan messzire.

kocsmatévé

Pista bácsi csendesen szippantgatja a hosszúlépést, tűz a nap, egyedül van a kocsmában. Görbe háta arra kényszeríti, hogy a padlót nézze, úgy ül, alulról néz felfelé mereven, rágyújt egy cigarettára, ami olyan hosszú, mint az ő sovány feje. A kocsma rádiója harsányan szól, de Pista bácsi meg sem rezzen, az ő világában a lottónyeremények sem többek kiszáradt fűcsomóknál, elmegy mellettük. Az ízületeiből már kikopott a ritmusérzék, két kézzel kapaszkodik a hídon, a mederben nincs víz, de nagyot lehet bele esni, ezt már tudja. Leteszi a szatyrot, ehhez nem is igazán kell lehajolni, hajlott hátából kinyúló kezei majdnem a térdéig érnek. Csosszan egy lépést két kézzel marokra fogva a kizárólag bal oldalt lévő korlátot, aztán felveszi a szatyrot, és előrébb teszi egy lépéssel. A kocsmában most már zene szól, gyors és könnyű popzene, az egyetlen hangszóróból sugárzó mono hang a basszusoknál betorzul. Pista bácsi kiért az árok túlpartjára, közben lement néhány zeneszám. Újabb, hosszú cigarettát húz elő, de mielőtt meggyújtaná, előkotorja nadrágja zsebéből a kakukkos vekkert, mennyi percet számolt az ő tempójában az elmúlt két órahossza.

Sjón: Skuggabaldur

Miután említés szintjén írtam csak le, hogy idén A Létet is olvastam, és igazából nem is tudtam volna róla valami nagyobbat írni, egyrészt mert nem vagyok hozzá elég nagy, másrészt kellene még egyszer, harmadszor, mert már nem elég jól emlékszem, és erre mentségem is van, igen vizsgaidőszak, de épp ezért megint felüvöltött a létezésért az olvasónapló, mert az a most következőnél is elkélne, mert első blikkre olyan helyes gondolataim voltak, mert most megint jön a száraz megemlékezés, hidegvérrel... A Skuggabaldur mondjuk ilyen, egy vésett jégtömb, amiről a hirtelen fényben leolvadnak a rovátkák, és csak az ősi matéria marad, ahogy az isten megteremtette ott, Izlandon. Nagyon lehet szeretni.

A lét. Könnyű.

Kundera irodalma újra aktuális, olvassuk, olvassuk. A lét elviselhetetlen könnyűségének minden mondata finom, kimunkált, mintha évtizedek óta rágta volna őket. Lehet, hogy így is volt. Tőle szívesen tanulnék írni. Ezért is szereztem be A regényírás művészetét, ami önmagában is művészi egyébként. Aktualitásként ízlelgessük viszont a prágai tavaszt, és lássuk, a hatalom mennyire szereti kiengedni kezéből az irányítást.
Muss es sein?