Roberto Bolaño: Éjszaka Chilében

Nem volt könnyű írni róla, csaknem inamba szállt a bátorságom miután kiolvastam a regényt. Annyira azért nem evidens, hogy egy magyar számára a chilei, egyáltalán a dél-amerikai lelkület érthető, sem a politikai vonatkozások, sem a társadalmiak, sem a kulturális hagyományok. Arról meg vagyok győződve, hogy Bolaño nem az átlagolvasónak való, és hogy továbbfejtés, utánaolvasás nélkül sokaknak nem fog nem tetszeni. A könyvesblogon megjelent a szövegem, egy hónapot kellett várnom rá, szerintem ez túl sok idő. Már magam sem tudok azonosulni a saját szövegemmel, mert persze sosem volt ez a szöveg annyira jó, nagyon nehéz volt valami kompakt leírást adni róla. Időközben viszont rájöttem, hogy ha valakinek elmesélem azt, amit később le akarok írni, az jó, mert akkor igazán összeszedem magam, és mire leírom, már egyetlen szón sem kell gondolkodni, jön magától.
Bolanoról bővebben most itt.

Roberto Bolaño: Éjszaka Chilében
Európa Könyvkiadó, 2010 ford.: Scholz László

Elképzelt találkozás a diktátorral

Chile huszadik századi irodalmi életének átalakulása kisregénybe sűrítve mielőtt és miután kezdetét vette Pinochet évtizedeken át tartó diktatórikus uralma ez az alig 150 oldalas mű, amely egy egyetlen éjszaka alatt elmesélt monológ. A finisre a narrátor induló helyzetéhez visszagörbülő elbeszélés határozott íve az egyik legjobb bizonyítéka annak, hogy Bolaño mennyire tudatos komponista, nem csúszik ki egyetlen pillanatra sem a műfaji keretből, miközben át-és átszövik az elbeszélést a kisebb-nagyobb anekdotás történetek, a narrátor-főhős memoárjai, aktív epizódok.

Roberto Bolaño a legismertebb és elismert spanyol nyelven alkotó szerzők közé tartozik, de nem nálunk. A most megjelent Éjszaka Chilében az első magyarra fordított regénye. Népszerűbb művei, a Los detectives salvajes és a 2666 fordítása még várat magára. Bolaño fő témája az élet és az irodalom kapcsolata, a realitás és a fikció feszültsége, főhősei írók, költők és irodalmárok, de nem hétköznapiak.

Költő és egyben irodalomkritikus az Éjszaka Chilében főhőse is, Sebastián Urrutia Lacroix atya, aki a történet elején épp haldoklik, vagy legalábbis azt hiszi, hogy haldoklik: „Most meghalok, de előbb még sok mindent el kell mondanom.” Egy rövid mentegetőzést követően indul a „gyónás”, végigfuttatva életének fontosabb állomásain, amelynek során sikeres irodalomkritikus, de bukott költő lett. Urrutia a Da Vinci-kódból jól ismert Opus Dei katolikus „szekta” tagja, a kezdetektől fogva önmagával meghasonlott ember, akiben a művész és a pap belső ellentéte csaknem skizofrén állapotokat eredményez, amire csak rátesz a látens homoszexualitás, majd a közéleti kihívások.

A haldokló zaklatott monológját megtöltő apróbb történetekben megcsillan az olvasót gyönyörködtető elbeszélő technika. Érzékletessége Márquezéhez hasonló. Szól ezoterikus hitű chilei parasztokról, a guatemalai éhező, és csaknem katatón állapotú festőről, vagy a bécsi cipészről, aki a Hősök hegye helyett csak saját kriptáját tudta megépíteni. A világ fülledt és romlott, a megcsömörlött pap számára ideális menekülés, amikor az Opus Dei titkosszolgálati módszerekkel európai körútra küldi, vizsgálná meg az ottani templomok állagmegóvási technikáit. Ő kizárólag a sólymos módszert figyeli meg, de azt számos országban. Jellemző, hogy a papok vérszemet kapva várják a már csaknem kihalt galambok felbukkanását, hogy büszkeségeikkel levadásztathassák őket. Talán nem véletlen, hogy épp Spanyolországban van ez másként, a helyi pap irtózik isten teremtményeinek legyilkolászásától, ezért inkább szobasólymot tart, távol a szabad ég tágas és szabad vadászmezőitől. A körút gyógyír a megcsömörlött papnak, a hazatérés annál mellbevágóbb. Santiago de Chilében minden megváltozott. A minden ott kezdődik, hogy Augusto Pinochet katonai puccsal átvette a hatalmat az előzőleg demokratikusan megválasztott Salvador Allendétől. Aki tudott, elmenekült Chiléből a később hírhedté vált kínzókamrák elől. Az Opus Dei most arra kéri Urrutiát, tanítsa a diktátort és a vezérkart a marxizmus alapjaira. A pap őrlődik, viaskodik benne a becsület és a halálfélelem. Vajon összeegyeztethető-e a korábbi Pablo Neruda-rajongó (a híres költő a puccs idején halt meg), és a diktatúra elemeivel összejátszó ember? Az órák a legnagyobb titokban zajlanak, senki nem tudhatja meg, hogy a vezérkar a saját elveivel ellentétes marxizmusról tanul. Urrutia a figyelmeztetés ellenére mégsem tudja tartani a száját.

Pinochet és a pap találkozása úgy tűnik, mint egy soha meg nem történt, elképzelt találkozás a diktátor és az író között. Bolaño itt „lejátszhatja a meccset”, amire sosem került sor. Ugyanis Bolaño a puccs után művésztársaihoz hasonlóan elhagyta Chilét, és sosem tért vissza. Így nem járt sosem María Canales házában sem, ahol a mesterségesen újjáépített művészközösség estéit tartották, bölcsen hallgatva arról a felfedezésről, hogy a háziasszony férje eközben kínvallatásokat végez a pincében.

A regény történelmi kapcsolódásai az átlagolvasótól minimum némi Wikipédia olvasást követelnek, az viszont még történelmi háttérismeret nélkül is érthető és érezhető, hogy a regény minden egyes lapjával egyre mélyebben szatirikus, a világ kétszínű és pokoli, és még nincs vége, hiszen „Aztán tombolni kezd a szarvihar.”